Nincs vége…

1 fejezet

Kagome riadtan ébredt fel. Felült az ágyban és érezte az arcán végigfolyó verítékcseppeket. Megint rémálma volt. Emlékezett, hogy pár napja kezdődött, mikor ismét feltűnt Kikyo.

…Ez abból vált világossá számára, hogy azon az estén Inuyasha lesütött szemmel ült, távol a többiektől és nagyon szótlan volt. Másnap Shippou is megerősítette Kagome gyanúját.

-         Képzeld Kagome, hogy tegnap mit láttam!

-         Mit Shippou?

-         Az erdő fölött lélekrablók repültek és Inuyashát láttam az erdőbe bemenni. Biztos Kikyoval találkozott.

Kagome szomorúan bólintott és látszottak a szemében csillogó könnycseppek…

Kagome felkelt és kiment a kunyhó előtti padhoz. Nem lepődött meg miután Inuyashát ott találta. „Biztos ő se tudott aludni” gondolta.

-         Őrködök – szólt ridegen Inuyasha.

-         Én pedig nem tudtam aludni. Megengeded, hogy melléd üljek? – kérdezte Kagome félénken.

-         Persze.

Kagome azt várta, hogy Inuyasha gyengéden átkarolja, és magához ölelje. Csalódnia kellett megint. Inuyasha ehelyett felállt és el akart menni.

Valamiért kerülte a testi érintkezést Kagoméval. Ha meg is csókolta, nagyon hidegnek és távolinak tűnt.

Kagome megragadta a karját.

-         Ne menj… Kérlek, maradj!

-         ERESSZ EL! – sziszegte Inuyasha és kitépte magát Kagome fogságából.

Kagome rémülten meredt felé.

-         Nem voltál hozzám ilyen durva, mióta… mióta egy hónapja ismét átváltoztál szellemmé.

-         ÉS?! NEKEM MINDIG KEDVESNEK KELL LENNEM MINDENKIHEZ? MI VAGYOK ÉN? VALAMI SZERETETSZOLGÁLAT?! NEM!!! Nekem is vannak érzéseim, és nem takargathatom mosolyokkal! Most elmegyek. NE GYERE UTÁNAM!!!

Azzal sarkon fordult és otthagyta a síró Kagomét.

Kagome látta még eltűnni a fák között Inuyashát. Várta, hogy másnap megjelenjen, és bocsánatot kérjen, de nem jött haza. Este tért vissza és ismét szótlanul ücsörgött a padon.

-         Kikyoval találkoztál megint? – kérdezte halkan Kagome.

-         I… vagyis nem. Csak sétáltam az erdőben és gondolkoztam.

-         Idáig?! Nagyon aggódtam miattad Inu. De miért hazudsz a szemembe? Tudom, hogy Kikyo a közelben van. Pár napja is ilyen voltál és aztán Shippou mondta, hogy Kikyo itt volt. Találkoztatok?

-         Hááát… Igen – suttogta Inuyasha lesütött szemekkel.

-         És mit akart? Legyőztük Narakut, a Szent Ékkő megint biztonságban van. Ő is eltűnhetne végre! – szaladt ki az utolsó mondat Kagome száján.

-         Talán féltékeny vagy? Egyébként mindegy, mert holnap Kikyo örökre távozik az élők sorából. Azért jött, hogy elmondja… Kagome… Én Kikyoval megyek.

-         Mi?! Te… te … te vele akarsz menni? – Kagome ebben a pillanatban elsírta magát és elrohant.

-         NE, KAGOME NE FUSS EL!!!

Kagome egészen a kútig futott és mielőtt visszatért volna a jelenébe, kitépte nyakából az Ékkövet. Tudta, hogy e nélkül soha többé nem láthatja barátait. De nem habozott, beleugrott a kútba és már otthon is volt.

Ezek után próbálta elfelejteni a fájdalmas emlékeket, és nem gondolni Inuyashára.

3 évvel később…

Tovább járt iskolába és sikeresen leérettségizett. Már nem is emlékezett az évekkel ezelőtti történésekre. Néha előbukkantak álmában, de reggelre ezeket is elfelejtette.

Egyik nap, amikor az ezeréves fa alatt üldögélt kettesben Houjouval valami furcsa lüktetést érzett a mellkasában.

-         Kagome, már 2 és fél éve együtt járunk, és én szeretném, ha komolyabb lenne a kapcsolatunk – kezdett bele Houjou.

-         Tessék? Mit szeretnél? – kérdezte Kagome, aki eddig a lüktetéssel volt elfoglalva.

-         Csak azt, hogy töltsünk pár napot kettesben a tengerparton.

-         Mi? Bocsi Houjou, de ez váratlanul ért…. Valami furcsát érzek itt a mellkasomban.

-         Lehet, hogy végre te is szerelemre lobbantál irántam? – lelkendezett Houjou - Vagy a 3 évvel ezelőtti tüdőbántalmaid jöttek elő megint? Én mondtam, hogy ki kellett volna vizsgáltatnod magadat.

-         Nem hiszem. Houjou, még kell gondolnom ezt. Most kérlek inkább, menj el. Ugye nem haragszol, hogy így elküldelek? Tényleg nem érzem jól magam.

-         Nincs semmi baj. Holnap jövök és meglátogatlak.

Kagome kikísérte a fiút és az ajtóban egy csókot lehelt az arcára.

Vissza akart menni a szobájába, de pár lépés után összeesett. Elájult.

A kórházban tért magához. Először azt sem tudta mi történt vele, ezért fel akart ülni, de érezte, hogy nem tud. A szúró érzet juttatta eszébe, hogy fájt a mellkasa. Az ágya mellett ott ült egy ismeretlen alak.

-         Végre, hogy felkeltél – mosolygott az idegen.

-         Mi történt velem? Hol vagyok? – kérdezte riadtan Kagome.

-         A kórházban vagy. Úgy tudom, hogy elájultál. Egy fiú értesítette a mentőket. Én nemrég érkeztem, de állítólag már két napja alszol.

-         Mi? Te jó ég, de nincs semmi komoly bajom?

-         Nem tudom, az orvosok vártak a vizsgálatokkal, amíg fel nem ébredsz. Most az lesz a legjobb, ha keresek egy nővért.

Kagome egyedül maradt pár percig. „Vajon ki lehet ez a pasas? És mit akarhat tőlem? Honnan ismer, amikor én nem emlékszem, hogy találkoztunk volna. Jaj, csak semmi bajom ne essék!”

Ekkor ért vissza az ismeretlen egy nővérrel.

-         Jó reggelt kisasszony! Már várja a doktor úr, menjünk, ne várakoztassuk meg! Pár vizsgálat és tudni fogjuk a pontos állapotát – mosolygott a nővér és kitolta Kagomét ágyastól a folyosóra.

Ahogy ígérte, pár óra múlva vége is lett a vizsgálatoknak. Kiderült, hogy Kagome egy kicsit túlhajszolta magát az utóbbi időben és ezt a szervezete nem bírta. Felkelni pedig azért nem tudott, mert még túl gyenge. A szúró érzet meg légzési elégtelenség miatt keletkezett, és emiatt lélegeztető gépre van szüksége.

Az idegen férfi még mindig ott ült, de most már egy fiatal nő is volt vele.

-         Jaj de jó, hogy végre viszontláthatunk! – szólt a nő.

Igen jól öltözöttek voltak mind a ketten. A férfi farmert, csizmát és kék pólót viselt, a szék karfáján pedig egy motoros dzseki pihent. A fiatal nőn pedig rózsaszín top, világoszöld szoknya és hozzá illő cipő volt.

-         Kik önök? Soha nem láttam magukat! Lehet, hogy amnéziám is van? …Nem, biztos, hogy még nem találkoztunk. Szerintem eltévesztették az ajtót.

-         Kagome, tényleg nem ismersz meg? Mi vagyunk azok! – rimánkodott a férfi.

-         Bocsánat, de nem. Kérem, hagyjanak pihenni.

A nő az órájára pillantott és rémült arccal felsikított:

-         ÁÁÁÁÁ!!!!! Már ennyi az idő?! A gyerekeknek vacsorát kell még főznöm. Drágám kérlek, maradj itt és mondj el mindent! – a nő egy puszit nyomott a fiú és Kagome arcára, majd kiviharzott a kórteremből.

-         Kagome, – a férfi megfogta a lány kezét – én vagyok az Miroku. Nem ismersz meg engem és Sangot?

-         Nem. Soha nem láttam magukat – és ellökte magától Miroku kezét.

-         Jaj, mennyi idő telt el azóta! Mindent el akarok mondani, mert vissza kell jönnöd velünk a középkori Japánba. És kérlek, NE magázz!

-         Rendben. De ez lehetetlen, hogy én a középkori Japánba menjek. Hisz’ nem találták még föl az időgépet. És egyáltalán miért kellene ma… vagyis veled mennem? Nem ismerlek.

-         Látom tényleg fáradt vagy. Inkább holnap jövök vissza. Addig is itt van egy szelleműző tapasz, ez majd vigyáz rád – megpuszilta Kagome homlokát, felvette a dzsekit és kiment a szobából.

Kagome a hallottaktól egész éjszaka nem tudott aludni. „Vajon kik ők és mit akarnak? Honnan kellene ismernem őket?” A sok válaszkeresés annyira kifárasztotta, hogy hajnalban végre elaludt.