Veszélyes kaland

Családommal autókázni indultunk. A Mamát készültünk meglátogatni. Utunk békés, nyugodt és zökkenő mentes volt egészen addig, míg nem értünk egy vasúti átkelőhöz.

A sorompó le volt zárva. Mi megálltunk és vártunk. A vonat elment, a sorompó felemelkedett és mi áthajtottunk az átkelőn. Senki nem vett észre semmit. Semmi különös változás nem tűnt fel egyikünknek sem, pedig négyen voltunk. De aztán…

Ahogy távolodtunk el a vasúti átkelőtől úgy sötétedett. A nap nagyon gyorsan átadta a helyét a holdnak. Lehúzódtunk. Szüleim kiszálltak az autóból és körülnéztek. Míg ők odakint bámészkodtak én elővettem a digitális fényképezőt és a Hold akartam fotózni. De miután elkészítettem az első fotót észrevettem hogy a Hold nem ezüstösen ragyogott, mint szokott, hanem kékesen. Megnéztem jobban és észrevettem, hogy nem a Hold tündököl az égen, hanem a Föld. Bátyám mellettem ült és szunyált. Felébresztettem és mutattam neki a különös jelenséget. Időközben szüleim is visszatértek az autóba. Megnézték ők is az égen ragyogó égitestet és nem hittek a szemüknek. Anyám azt mondta:

- Biztos csak káprázik a szemünk. Mert már régóta úton vagyunk.

Mikor elindultunk akkor vettem csak észre, hogy nem apám ül a volánnál, mint szokott, hanem anyám. Ő nem tud vezetni. A családban csak két embernek van jogosítványa. Apámnak és bátyámnak. Apu elindította a motort és hátra hajolt, hogy megkeressen valamit. Időközben azon elmélkedtem, hogy milyen jó is lenne versenyautó módjára száguldani, és hirtelen elkezdett gyorsulni az autó. Hirtelen nagy koppanást hallottunk. Behunytam a szemem és arra gondoltam: „Álljunk már meg!” És akkor az autó porfelhőt hagyva maga után megállt. Egy fél pillanatig nem történt semmi aztán valami mocorogni kezdett az autó alatt és éreztem hogy lyuk keletkezett az autó alján. Anyám rémült, remegő hanggal azt mondta:

- Elütöttünk valakit.

- Vagy valamit. - szóltam közbe és a kocsi alján keletkezett lyuk felé nyúltam.

A kezem beleütközött valamibe. Elkezdtem tapogatni az ismeretlen dolgot és hegyes, valószínűleg fogak meredeztek. Tovább tapogattam és éreztem, hogy csúszós, nyálas és végül elkaptam a kezem. Megrémültem. Mondtam apunak, hogy tolasson hátra, ki az árokból, utána, pedig szálljanak ki és engedjenek ki minket a hátsó ülésről. Mindannyian kiszálltunk. Egy kutyához hasonló, ragadozónak titulált állat rángatózott az árokban. Majdnem sírva fakadtam úgy sajnáltam szerencsétlen állatot. A többiek zombi módjára álltak és csak néztek. Körül néztem és abban az irányban amerre épp tartottunk egy falut véltem felfedezni. Mondtam apunak, hogy zárja be az autót. Mindannyian elindultunk a falu felé és egyszer csak megszólalt egy mély, rekedt és gonosz hang a hátunk mögött:

- Megálljatok!

Megfordultam és egy ugyan olyan állatott, láttam az autó tetején, mint amilyet elütöttünk. Nagyon megrémültem. Nem csak, azért mert ott volt és vicsorgott, hanem mert megszólalt. Remegő hangon megkérdeztem tőle:

- Ki vagy Te? Vagyis mi vagy Te?

- Kaoru vagyok, az akuták vezére. És Ti kik vagytok?

- Én Arisa vagyok, Ő az apám Haruki, Ő az anyám Akatsu és Ő a bátyám Kazu. – Miután bemutattam a családot ismét körül, néztem: Bár merre is fordultam mindenütt vicsorgó farkasok, vagyis akuták voltak. Nagyon féltem.

A többiek még mindig csak úgy álltak és néztek, mint a zombik. Semmiféle félelem vagy akármien más érzelem nem látszott az arcukon. Majd egy másik állat hangja törte meg a dermesztő csendet:

- Meg esszük őket Főnök?

- Majd még meglátom. Meglehet hogy bőséges lakomát csapunk az éjjel.

- Nem mondjátok komolyan, hogy megesztek minket? Csak nem dühösek vagytok, mert elütöttük a társatokat? Csak véletlen volt. Nem akartunk bántani senkit. Azt se tudjuk, hogyan meg miért kerültünk ide…

- Ugyan már. Nem gondolhatjátok komolyan, hogy dühösek vagyunk, mert egy kis húst adtatok nekünk. – Mondta gonoszan és alattomosan az akuták vezére.

- Akkor… Az a falu… teljesen kihalt? És kannibálok vagytok? – kérdeztem rémülten

- Pontosan. A falu lakóit egytől-egyig felfaltuk, de azt nem mondanám, hogy kannibálok vagyunk, csak nem hagyjuk kárba veszni az értékes táplálékot. Nem öljük meg egymást, de ha egyikünk elhullik nem temetjük a föld alá. Inkább megesszük.

- Jézusom. Hogy vagytok képesek saját fajtársatokat megenni? – Kaoru ekkor leugrott a kocsi tetejéről és elindult felém.

- Kislány, ha Te élnél itt tudnád mi, az hogy szenvedés. Alig van élelmünk. De most hogy itt vagytok nem fogunk éhezni egy ideig.

- Ne! Ne csináljátok! Én igazán nem akarok bántani senkit.

- Még hogy Te? Ha-ha-ha. Ugyan mit árthatsz Te nekünk? Fél fogamra se lennél elég, nem hogy ártani tudj nekem, vagy a falkámnak.

- Én szóltam…

Az összes akuta elkezdett közeledni felénk. Egyre szűkebb kört zártak be körülöttünk. Mondtam a többieknek, hogy álljunk a lehető legközelebb egymáshoz. A hátunk összeért. Megfogtuk egymás kezét. Behunytam a szemem és készültem a közelgő halálra, de hirtelen az autóban teremtünk.

- Apu, gyorsan indítsd el az autót. – mondtam, s elindultunk.

Rengeteg akutát gázoltunk el. A szélvédő csupa vér volt. Keresztül száguldottunk a településen. Tényleg kihalt volt. Az utcát ellepte a gaz, az udvarokban méteres fű állt, és az út szélén emberi csontok hevertek. Félelmetes volt. A hátsó ablakon kinézve már egy akutát sem láttam. Szóltam apunak hogy már lassíthat, de azért ne álljon meg. Megint egy vasúti átkelőhöz értünk. Mondtam apunak, hogy álljon meg előtte. Egy darabig csak néztem a síneket. Itt kezdődött minden. Vagyis úgy kerültünk erre a furcsa helyre, hogy áthaladtunk egy ilyen átkelőn. Vajon most haza visz bennünket vagy egy másik, szintén furcsa helyre? Nem volt idő gondolkodni. Az akuták már a nyomunkban voltak és egyre közeledtek.

- Nyomás. Hajts át rajta. – Szóltam és apu áthajtott rajta.

Nem történt semmi. De ahogy hátra néztem az akuták már nem voltak ott. És mögöttünk egy másik autó dudált hogy haladjunk már.

Izgalmas, félelmetes és veszélyes kaland volt ez. Akár egy álom. Csak az az egyetlen kár az ébredésben, hogy már nem tudom irányítani a többieket. Vajon tényleg megtörtént? Vagy mindannyian elaludtunk?

Ez örök kérdés marad.