Előzmény:

Történetünk a középkori Japánban játszódik. Inu Yasha egy félszellem, mert az apja egy kutyaszellem, az anyja pedig halandó volt. A szent ékkő- mely egy hatalmas erővel rendelkező kő volt, négy lélek ékkövének is nevezték- segítségével teljesen szellemmé válhatott volna, és ennek megszerzése volt a célja.

De az ékkövet azonban egy papnő, Kikyou őrizte.

Inu Yasha beleszeretett Kikyou-ba, és megígérte neki, hogy- céljával szemben- halandó emberré lesz.

Élt ekkor azonban egy gonosz ember, Onigumo. Onigumo olyan sérüléseket szenvedett, hogy nem volt képes talpra állni sem, teste égett volt, és mindennapjait csak fekvéssel töltötte egy barlangban. Kikyou papnőnek megesett a szíve Onigumón, és minden nap elment hozzá, hogy gyógyítgassa, és etesse. Ez a gonosz ember pedig szerelmes lett a papnőbe, és mindenáron meg akarta szerezni magának. Egyik napon felajánlotta testét a gonosz szellemeknek, hogy belé szálljanak, és adjanak neki erőt a felépülésre, és hogy elnyerje Kikyou szerelmét. Több ezer gonosz szellem

szállt Onigumo testébe, és ezen

szellemek összességéből jött létre

Naraku.

Mivel Narakuban –bár picit is- de még

mindig Onigumo szíve dobogott, félté-

keny lett a félszellem Inu Yashára.

Kikyou teljes szívéből szerette Inu Yashát, és felajánlotta neki az ékkövet, hogy halandó lehessen. Ha erre a célra használná az ékkő erejét, az megtisztulna, és neki nem kellene többé vigyáznia rá /így együtt élhetnének…/.

De közbelépett Naraku: mikor Kikyou a réten várta a félszellemet az ékkővel, a gonosz Inu Yasha alakját öltötte, és halálra sebezte a papnőt. Elvette tőle az ékkövet, és szemrehányóan otthagyta a haldoklót.

Mindezekről az igazi Inu Yasha semmit sem tudott.

Kikyou bosszút esküdött, és utolsó erejével felkereste a félszellemet, és egy fához szögezte szent nyílvesszőjével.

Inu Yashán Kikyou átka fogott: örök időkre fára szögezve kell élnie, és sohasem ébredhet fel.

Kikyou még aznap meghalt, de előtte megbízta húgát, Kaedét, hogy lépjen a nyomdokaiba. Bár Kaedénak sohasem volt akkora ereje, mint Kikyounak…

A félszellem pedig 50 évet töltött a szent fán, kezében a szent és hatalmas ékkővel, amit sohasem kaphat meg…

                                I. rész

50 év. Még mindig ott az ékkő Inu Yasha kezében. De egyszer csak valami előlépett a fák közül. Kagome, a vámpír. Azért kereste fel Inu Yashát, hogy tiszta félszellem véréből szippantson egy keveset, hogy szellemi erőt kaphasson…

Kagome lassan közeledett az eszméletlen Inu Yasha felé… de egyszerre elrepült előtte a szent körpenge, a Kitavoyga. A zavart Kagome előtt pedig hirtelen ott termett a Kitavoyga gazdája, a harcos Lúthime.

Kagome nem értette ezt: már hónapok óta figyelte a félszellemet, és még soha senkit nem látott a közelében. Meglepett volt, hogy társasága is lett, de nem foglalkozott túlzottan egy közönséges halandóval.

-Meghalsz, vérszívó!- kiáltott Lúthime, és egy erős kardcsapással belevágott Kagome nyakába.

A vámpír nem számított arra, hogy egy ember ilyen erős legyen. Fájdalmában a földre zuhant, még élt ugyan, de nyakából ömlött a vér.

Lúthime lassan odasétált Kagome mellé, kardját a sebes nyakárához szegezte.

-Te mocskos halandó!- nyögte fájdalmasan.

Lúthime mérgesen ragadta meg a kardot, és függőlegesen Kagome szívébe szúrta. A vámpír felsikított, majd teste elporladt, s a szél fújta szét.

A lány letörölte kardjáról Kagome vérét, s visszarakta.

Szemügyre vette a fához szögezettet.

„Ki ez, hogy ennyire fontos?”- kérdezte magától.

Aztán észre vette kutyafüleit.

„Ez egy félszellem. Se nem ember, se nem szellem!”- vette észre.

Megpillantotta a szívébe fúródott szent nyilat. Megpróbálta kihúzni, de észrevette, hogy valami csillog a vértócsa kellős közepén. Lehajolt, és felvette.

Kezében egy picike kristálygömböt látott.

-Ez a szent ékkő!- mondta.

Gondolkodását megzavarta a csörtető Eämaru ordibálása.

Eämaru teljesen szellem/nő/ volt, a legerősebbekhez tartozott, s már igen sokat küzdött Lúthimével. Azóta azonban több tíz év telt el, miközben a halandólány erősebb és felnőttebb lett, a szellemen semmi sem változott, hiszen már elmúlt 160 éves is. Külsőleg alig látszott 19-nek.

-Mi a szent szart csinálsz a szent fa közelében a szent ékkövet szorongatva?

-És te mi a fenét keresel itt? Tudtommal már teljesen szellemmé váltál, és ezzel elérted a célod!

-Hát tudod, miután célom elértem, kicsit unalmas lett az életem, ezért úgy gondoltam, ha már egyszer szellem vagyok, akkor azt ki is kell használni!- veszekedtek.

-Nem sokat változtál az évek folyamán! Én erősebb lettem, te pedig… hát… nos… öregebb!

-Egy szellem sohasem öregszik, kisapám! Egyébként te sem vagy már fiatal, már kinézel 18 évesnek… No! Térjünk a tárgyra.- kezdte Eämaru, de egyszer csak vakító fény világította meg a szent fát, és reccsenés hallatszott.

-Hé, ennek így kell lennie?- kérdezte Lúthime, a levegőbe emelkedő fára mutatva.

-Én még nem láttam repülő fát!- mondta Eämaru lekicsinylően.

-Hát, ha jobban belegondolok, te is egy ilyen fára hasonlítasz, amikor repülsz az égen!

-Ha-ha-ha! Látom, a humorod sem változott. Ugyanolyan nyers, és modortalan.

-Nézd! Ott valami mozgást látok! Ez egy ember… de hogy fénylik! Szinte megvakít…- kiáltotta csodálkozva Lúthime.

-Ki a fészkes fene ez?- így Eämaru.

-A természet az enyém!- mondta az idegen.- És amit a természet magához láncolt, az is az enyém!

-Hallom a hangot, de nem tudom, kié!- kiabált Lúthime.

-A nevem Nessajo. És elviszem, ami az én tulajdonom.

Eämaru számára most jött el az a pillanat, amikor kiragadhatná Lúthime kezéből az ékkövet, de Nessajo megelőzte.

Az ékkő az idegen kezében landolt. Lúthime gyorsan felmérte a helyzetet, és cselekedett.

A Kitavoyga már száguldott is Nessajo felé, és a karját, amelyben az ékkő volt, kettéhasította. A Kitavoyga visszafordult, és az ékkövet még estében kettévágta. Nessajo bal keze zuhant a föld felé, mellette pedig az ékkő két darabja a vágás felületén távolodott egymástól.

„Ez a Lúthime igen sokat erősödött.”- gondolta Eämaru.- „De nem szabad az egész dicsőséget neki hagynom! A legendás szent ékkő az enyém lesz!”

És már ugrott is a levegőbe (a szellemek igen hatalmasra képesek ugrani), hogy a kő felét megszerezze.

A másik feléért Nessajo és Lúthime harcolt, de Nessajo gyorsabb volt, és a levegőbe emelkedett a kővel együtt.

-Csak az ékkő fele jutott nekem, de a fiút elviszem kárpótlásként. A másik feléért még visszajövök!

Ezzel Nessajo eltávolodott a felhők közé a szent fával együtt.

„Azt természetesnek találom, hogy egy szellem ilyen erős legyen. De egy halandó vajon hogy tett szert ekkora erőre?”- elmélkedett Nessajo, miközben lakhelye felé vette az irányt.

A két nő pár másodpercig csak állt.

-Na, ezt jól megcsináltad, te halandó!- zuttyant le egy sziklára Eämaru.

-Te beszélsz? Amikor mindvégig csak… bambán álltál?!

-Én szereztem meg ezt a fél ékkövet.- mutatta a kezében- és nem áll szándékomban visszaadni!

-Én szereztem meg! Te csak egyszerűen felvetted a földről!- mondta Lúthime.

-Miközben zuhant!- ellenkezett a szellem- Te még a saját feledet sem voltál képes elvenni!

-Hiába van nálad az ékkő!- vágott vissza Lúthime- Egyedül nem mész semmire!

-Amíg nincs meg a másik fele, addig ez a fele ENGEM boldogít!

A halandólány felsóhajtott.

-És mit akarsz tenni, miután mind a két darabot megszerezted?

-Gonosz akarok lenni. Mindig megesik a szívem valami kis férgen. De ha gonosz leszek, ilyen soha nem fog velem előfordulni!

-De ahhoz én is kellek, hogy a kettőt összeilleszd! Kaede a nagyanyám, ő pedig Kikyou húga! Az ő hatalmas ereje részben bennem is megvan! És… egyébként is. Már gonosz vagy. Ennél gonoszabb nem is lehetnél! Szóval… arra akarok kilyukadni, hogy… fogjunk össze! Keressük együtt meg az ékkövet! Meg… mentsük meg a félszellemet…- mondta hirtelen Lúthime.

-Miért társuljak veled, és miért kéne egy balfék félszellemet megmentenem? Mi hasznom lesz ebből?

-Mint már mondtam, én tudom egyesíteni a köveket… és… azzal a félszellemmel… erősebbek lehetnénk!

Eämaru elgondolkozott.

-Én mindig egyedül dolgozom, de… persze megegyezhetnénk… Mondjuk elfogadom a feltételeket, segítek megmenteni azt a balféket… de te cserébe egyesíted az ékkövet, és átadod nekem!

-Hát…- bizonytalankodott a halandó- rendben! Megegyeztünk!

„Persze ez a szellem nyilvánvalóan nem tudja, hogy ha a teljes ékkő a kezembe kerül, akkor engem is hatalmas erővel ruház fel!”- gondolta Lúthime.

-Kezet rá!- mondta Eämaru, mit sem sejtve Lúthime szándékáról.- Következő kérdésem az lenne, hogy miből gondolod, hogy az a balfék csatlakozna hozzánk?- kérdezte.

-Miért ne? Szerintem az ő szándéka is, hogy megszerezze az ékkövet!- mondta Lúthime magabiztosan.

-De te nekem adod a követ!- mondta emlékeztetőül Eämaru, és fenyegetően felemelte a hangját.

„Ez a Lúthime készül valamire. Legjobb lesz, ha rajta tartom a szemem.”

-Fújj! Mi ez a patkány?- kiáltotta a szellem fintorgó hangon, egy kis állatra mutogatva, amint Nessajo itt maradt fél kezét szagolgatta.

-Mi? Ja, hogy ő! Ő Kovu, hűséges társam és barátom! Mindig mellettem volt a bajban!

Eämaru félve tekintett a kisállatra. Kovu szájába vette a kezet, de az egyszer csak semmivé porladt el.

-Én ilyen patkánnyal nem utazom! Ártana az imidzsemnek!

-Majd meglátod, milyen erős! Át tud alakulni ilyen kiscicából erős oroszlánszerű állattá… bár… még nem nagyon megy neki…

-Remek… Nagyszerű! Fantasztikus…

Nessajo Inu Yashával együtt repült a felhők felett. Inu Yasha elkezdett éledezni. Mire felfogta, hogy mi történt, már egy bűzletes mocsár partján voltak. Földet értek, és a félszellem egy kicsit kábán feltápászkodott. Idő közben ugyanis Nessajo képes volt megtörni az átkot, és kiszedni a félszellemből a szent nyílvesszőt.

-Hol vagyok?- kérdezte.- És ki vagy te?

-A váramban vagyunk.- válaszolt Nessajo.

-Én nem látok itt semmijen várat!- de míg ezt kimondta, a mocsár helyén egy hatalmas kastély állt.

Hogy be tudja cipelni a várba, Nessajo elkábította Inu Yashát. A félszellem ájultan esett össze.

Bevitte a várba, és bezárta egy szobába.

-Most pedig foglalkozzunk a kezemmel.- és ezzel lement a műhelyébe, hogy a sérült végtagját pótolja…

Már este volt, mikor Inu Yasha magához tért.

-Ilyen nincs! 50 évet gubbasztok egy rohadt fán, erre elrabol egy repkedő bolond! Mit akarhat tőlem?

„Hát, én ugyan meg nem várom, amíg kiderül…”- gondolta.

-Lássuk csak! Hogyan tudnék kijutni innen… Az ajtó zárva. De az ablakon még rács sincs! Ez az!- azzal kiugrott az ablakon, aztán elnyelte őt a sötét éjszaka…

Nessajo bekötötte karját, és felment, hogy megnézze, felébredt-e már a félszellem. Nagy megrökönyödésére a szoba üres volt. Nessajo nagyon-nagyon mérges lett…

Lúthime és Eämaru (meg Kovu) vándoroltak a naplementében. Nem tudták, merre is keressék Nessajót.

-Kezd sötétedni! Jobb lesz, ha betérünk a közeli faluba! Már volt alkalmam erre járni, nagyon rendes népek…- magyarázta Lúthime.

-Én nem bízom a te rendes népeidben! Inkább pihenjünk le az erdőben!

-Na jó… Ha te félsz tőlük…

Eämaru felkiáltott.

-Micsoda?! Még hogy én?! Miről beszélsz?! Én nem félek az emberektől, csak nem bízom bennük!

-Jól van, jól van! Akkor menjünk tűzifát keresni!- ajánlkozott a halandólány.

-Én nem szedegetek fákat!- mondta makacsul a szellem.

-Ki mondta, hogy gyere? Én Kovura gondoltam.

Eämaru felciccent, majd elményedt gondolataiban.

„Ha ezt csinálja egész utunkon, megölöm. Megölöm!”

Lassan letelepedtek, tüzet gyújtottak, beszélgettek. Amikor… Kovu hirtelen felugrott, és morogni kezdett.

-Mit érzel, Kovu?- kérdezte Lúthime.- Valaki van a közelben…

Ekkor Eämaru felvett egy hatalmas husángot, és bedobta a bokorba. Valami üvöltés hallatszott, és előjött a bokor mögül Inu Yasha egy nagy púppal a fején.

-Mi a fene…- csodálkozott Eämaru.

-Én nem vagyok fene, te szellem! Hogy képzeled, hogy fákat vágsz a fejemre?!

-Hmmm… Jól felvágták a nyelved, te korcs!

-Micsoda?!- esett neki Inu Yasha Eämarunak, de Lúthime közéjük állt.

-Állj! Állj! Te vagy az a félszellem, akit Nessajo elrabolt?

-Elrabolt?- nevetett Eämaru.

-Éppen nem voltam magamnál, ha nem tudnád!- undokoskodott a félszellem.

-A lényeg- zárta le a vitát Lúthime- hogy kiszabadultál. Most legalább el tudsz vezetni minket Nessajóhoz.

-Már miért vezetnétek el titeket?- vonta kérdőre Lúthimét Inu.

-Ezért!- mutatta meg Eämaru a szent ékkő felét.

Inu kikapta a kezéből.

Eämaru előrántotta kardját.

-Add vissza!- parancsolta.

-És ha nem? Fejbe vágsz a bicskáddal?

Eämaru egyszer csak felemelte kardját, és amint Inu Yashához érintette, az idő lelassult, majd megállt. Kivette a félszellem kezéből az ékkődarabot, és az idő lassan újra elindult.

-Mi? Hogy?- értetlenkedett Inu.- Add vissza!

-Hát te totál flúgos vagy!- jelentette ki Eämaru befejezésképpen, és visszaült a helyére.

A félszellem ingerülten nézte, ahogy a szellem a nyakába akasztja az ékkövet. Hirtelen a halandóra nézett.

-Te ki vagy?

-A nevem Lúthime.

Inu Yasha végignézett rajta.

-Halandó vagy, igaz?

Eämaru megszólalt.

-Naná! Mit gondoltál? Össze se lehet hasonlítani egy szellemmel!

Lúthime nagy levegőt vett.

-Kezdesz az idegeimre menni!

-Te akartad, hogy csatlakozzak, aranyom! A kiskutya már megvan, már csak az ékkő másik fele kell!

-Mi? Milyen kutya?- idegeskedett Inu Yasha.

-Rád céloztam.

-Te…- és fogta magát, és ráugrott Eämarura. Egy darabig verték egymást, de Eämaru végül elsöpörte magától Inu Yashát.

-Szállj le rólam!

A félszellem morogva leült a tűz köré.

-Jó lenne, ha kordában tudnánk tartani ezt a… kutyust.

-A nevem: Inu Yasha.

-Inu Yasha. Vagyis kutyaszellem?

Inu Yasha nem szólt.

Lúthime leült Eämaru mellé, és halkan súgta neki:

-Ha nem akarjuk, hogy álmunkban megöljön minket, akkor el kell vinnünk Kaede-hoz, a nagyanyámhoz. Ő biztos ad majd valamit, amivel korlátozhatjuk az erejét… ő papnő…

Eämaru vonakodva bár, de beleegyezett.

-Ha akarod…

Lúthime arcán enyhe mosoly látszott.

-Mi az?- kérdezte a szellem.

-Semmi…- válaszolt- csak… most először értettél velem egyet.

Felállt, leült a fűbe, Eämaru pedig kardját biztonságos helyre rakva lehunyta szemét.

Inu Yasha azonban még mindig elmélkedett.

„Kik lehetnek ezek? És vajon megbízhatok-e bennük?”

Majd ezekkel a gondolataival aludt el.

Reggel mindenki derűsen ébredt. Még Eämarunak is jó kedve volt, ami pedig igen ritka.

Lúthime szólalt meg először.

-Nos… velünk tartasz?- mondta Inu Yashának.

-Mi? Hát…

Elég bizonytalan volt, bár egész éjjel ezen töprengett, hamar elaludt a fáradtságtól, és a végső döntést nem hozta meg.

-Hát… ti is az ékkövet keresitek…

-Igen.- így Eämaru.

-És.. elég erősek vagyunk így együtt..

-Igen.- mondta Lúthime.

-Tulajdonképpen…

Eämaru és Lúthime feszülten figyeltek.

-Igen. Veletek tartok.

Lúthime arca felragyogott (talán tetszett neki Inu?), Eämaru nem mutatott nagy érdeklődést, bár szíve mélyén örült, hogy nem kell egyedül vándorolnia Lúthimével.

-Akkor gyerünk!- mondta Lúthime, és Eämaru is elindult.

Inu megtorpant.

-Hová?

Egy középkori japán házban üldögéltek. Aztán bejött Kaede.

-Szóval félszellem vagy!- mondta.

-Miért jön mindenki ezzel?- mérgelődött Inu Yasha. Láthatóan ki nem állhatta, ha valaki félszellemnek hívja.

Eämaru frappáns választ talált.

-Talán azért, mert félszellem vagy.

Inu felciccent, majd felállt.

-Családi látogatásról nem volt szó!- és kiment.

-Igen modortalan az új barátod, Lúthime.- mondta Kaede.

-Azért jöttünk, mert meg kellene fékezni az erejét. Eléggé hirtelen haragú…

Eközben kint Inu Yashát körbe vették a falusi emberek, és a füleit tapogatták, sugdolóztak körülötte.

-Leszállnátok végre rólam?!- hallatszott a kiáltás.- így egy perc nyugta sem lehet az embernek!

Mindez jól hallatszott bent a házban. Eämaru felállt, és felháborodottan megszólalt.

-Sürgősen kell valami ez ellen a…

-A neve Inu Yasha!- tette hozzá Lúthime.

Eämaru morogva zuttyant le a helyére. Kaede elgondolkodott.

-Hmmm… talán van egy megoldás!

Az anyó feltápászkodott, kotort valamit a szekrényében, és elővett egy gyöngyökkel kirakott sötétlila nyakláncot.

-Nos ez lenne az!- mondta.- Csak rá kell tenni a nyakára, és ha azt mondod, FEKSZIK!, akkor lezuhan a földre, és elterül.

-Én mondjam?- kérdezte Lúthime.

-Ez a gyöngy még a nővéremé, Kikyou-é volt. Ő használta ezt. Te örökölted az ő erejét, Lúthime, csak a te szavadra fog engedelmeskedni.

-És hogy tesszük rá?- kérdezte Eämaru.

-Megfogod, és rárakod.- válaszolt unottan Kaede.

-Majd cselhez folyamodunk!- mondta Lúthime- Ajándékként adjuk oda…

-Fantasztikus…,de…

-De ha nem akarja felvenni, akkor leállítod az időt, és én rárakom.- felelte Lúthime a fel nem tett kérdésre.

-Inu Yasha!- kiáltott ki.

-Mi van?

-Gyere be egy percre, kérlek!

-Még csicskáztattok is?- mérgelődött a félszellem.

Inu Yasha nagy nehezen bevánszorgott. Eämaru előrántotta a kardját, és leállt az idő. A félszellem nyakába akasztotta a láncot, majd az idő lassan újra elindult.

Lúthime kérdően nézett Eämaru felé, és ő elégedetten bólintott, jelezve, hogy az akció végbement.

Mindenki szótlanul állt.

-Most mi van?- kérdezte a félszellem.

Lúthime ünnepélyesen felszólalt.

-Fekszik!

Erre Inu Yasha a földhöz vágódott.

-Na, ez sikerült.- állapította meg Eämaru.

A félszellem egy darabig a földhöz ragadt, aztán feltápászkodott. Furcsállva nézett végig magán, majd észrevette a láncot. Ráncigálta, de a lánc védőpajzsot vont maga köré, és ellenállt minden sérülésnek.

-Szedjétek már le!

-Köszönjük, Kaede.- búcsúzott Lúthime- Viszlát!

Ezzel elmentek, és folytatták útjukat.

A nap már a delelőn is túl volt, mikor felértek egy nagy dombra, ami az erdő közepén volt. A nap fényesen sütött az égen.

-De meleg van- sóhajtott Lúthime- Mi az a ködfolt ott messze?- mutatta.

-Semmi, egy bárányfelhő!- mondta Inu Yasha.

-Az egy tornádó!- kiáltott Lúthime.

-Ez Nessajo lesz! És nagyon be van pöccenve!- fedezte fel Eämaru.

A tornádóban lassan kirajzolódott Nessajo dühös arca. A szél elkapta a többieket, Eämaru azonban rendíthetetlenül állt, Inu Yasha majdnem elszállt, de Lúthime visszarántotta.

-Az enyhe kifejezés, hogy be van pöccenve!- ordított a szélbe a félszellem.

-Kellett neked megszökni! Miért nem vártad meg, amíg megmentünk?- undokoskodott Eämaru.

-Még hogy két nő mentsen meg!- vágta rá Inu Yasha.

-Elég!- szakította félbe a veszekedést Nessajo.

A szó után megrengett a föld.

-Na ide figyelj, te fennhéjázó szellem! Hagyj minket békén, és add vissza az ékkövet!- erősködött Inu Yasha.

Nessajonak elege lett a sértegetésekből.

-Meg kellett volna ölnöm téged, te félszellem!

-Mi? Még hogy megölni!- erre Inu készült az ugrásra, hogy karmaival szétdarabolja Nessajót, de Lúthime visszahúzta.

-Nem ölheted meg! Ő jó!

Inu elképedt.

-Még hogy jó? Ő is ugyanolyan ékkőért sóvárgó szellem, mint a többi!- nézett Eämarura.

-Akkor sem ölheted meg! Ő a természet szelleme! Ha meghal, felborul az egyensúly!- okoskodott Lúthime.

Nessajo felnevetett.

-Okos lány ez a Lúthime. Látod-látod, Inu Yasha, majdnem végzetes hibát követtél el!

Inu Yasha egyre idegesebb lett, de Lúthime lefogta, így csak morogni tudott.

-Ha! És most mit akarsz tenni, Nessajo? Ha jól tudom, a jókat te sem bántod!

Nessajo lassan beszélt, hogy idegesítse Inut.

-Milyen igaz! Az nem az én stílusom. De ismerek valakit, aki viszont abban leli az örömét, hogy megöljön!

Ekkor Nessajo mögött kirajzolódott Sesshomaru.

-Na ne!- lepődött meg Inu Yasha.

-Üdvözlet, testvérkém. Ahogy elnézlek, ugyanolyan szánalmasan festesz, mint 50 éve!

-Félre innen, Lúthime! Eressz!- tolta félre Inu a lányt.

-Ki ez a szívdöglesztő… a… akarom mondani erős szellem Nessajo mellett, Inu Yasha?- kérdezte Eämaru.

-Ő a bátyám, Sesshomaru.

-A bátyád?- furcsállta Lúthime.- De hiszen… ő teljesen szellem!