Inuyasha

Álom vagy valóság?

By

Tasia

Hello! Hadd mutatkozzam be. A nevem Szabrina és ez az én sztorim.

Otthon ültem az ágyamon, és ránéztem a tükrömre, amely lilán kezdett fényleni. Egyszerre azon kaptam magam, hogy nagyon fáradt vagyok és megyek egy kicsi dombon felfelé. A bal karomba belenyilallt a fájdalom mikor felemeltem, hogy az arcomba hullott hajam hátrategyem. Majdnem összeestem, majd ránéztem a karomra, s láttam, hogy folyik belőle a vér. Nagyon megijedtem, s maradék erőmmel elindultam felfelé a kis dombon. Hangokat hallottam onnan, de mielőtt felértem volna homályos lett minden…

Mikor felébredtem azt gondoltam, hogy ez csak egy rossz álom volt. Ránéztem a karomra s úgy megijedtem, hogy leestem az ágyamról. A karom be volt kötözve. Ekkor jobban körülnéztem. Ez nem is az én ágyam! És nem az én szobám! Ez egy idegen kis faház! Valaki – gondolom a zajt hallva – gyors léptekkel bejött a kunyhóba. Nem hittem a szememnek mikor megláttam ki az! Kagome állt előttem mosolygó arccal és azt kérdezte:

- Szia, minden rendben?

Szótlanul ültem, majd megkérdeztem:

- Te ugye Kagome vagy?

Eléggé meglepődött, de bólintott.

- Igen, de te ezt honnan tudod?

- Nem tudom – hazudtam, mivel ha elmondtam volna, hogy egy meséből, hülyének nézett volna.

- És téged hogy hívnak?

- Szabrinának.

- Szabrina, fáj a karod?

- Nem nagyon.

- Akkor gyere, bemutatlak a barátaimnak.

- Úgy érted, hogy Inuyasháék is itt vannak? – szaladt ki a számon.

- I-igen – lepődött meg méginkább. – Akkor csak téged mutatlak be nekik! – mondta mosolyogva, s a jobb karomnál fogva kihúzott a kunyhóból.

Furcsa volt körülnézni. Olyan volt, mint egy beteljesült álom. Sango épp Kirarával játszott. Miroku, Shippo és Inuyasha kicsit arrébb ültek, de mikor meglátták, hogy kijövünk mindenki felénk fordult, s mindenki engem bámult, ami elég vacak érzés volt. Shippo azonnal rohant és üdvözölt. Miroku, Sango és Kirara sem maradt túlságosan le, de Inuyasha csak felállt és nézett.

- Inuyasha! – szólt neki Kagome – Igazán idejöhetnél köszönni!

Ő nem szólt egy szót sem csak szép lassan elindult felénk. Mikor közelebb ért én köszöntem neki, majd ő is motyogott valamit.

- Hogy kerültél ide? – kérdezte Sango. 

- Fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy a dombon találtam magam vérző karral.

- Még jó, hogy Inuyasha megérezte a véred szagát és így rádtaláltunk – mondta Kagome.

- Köszönöm – mondtam.

- És honnan van ez az érdekes ruhád? – kérdezett tovább Sango.

Ekkor néztem magamon végig. Fehér edzőcipő, kék farmer és egy sötétszürke kivágott póló volt rajtam.

- Hát, ha mi most a középkori Japánban vagyunk, akkor én is a jövőből jöttem, mint Kagome. Ott pedig ez a normális ruha.

- De Kagome sem járkál ilyen ruhákban! – tette hozzá Sango.

- De ő Japánban él én pedig Európában!

- És Európában hol? – kérdezte Kagome.

- Magyarországon.

- És az messze van innen? – kapcsolódott be Miroku.

- Eléggé – válaszoltam.

- De akkor hogy kerülhettél ide? – kérdezte Inuyasha.

- Mondom, hogy nem tudom!

- Jól van, na! Ne harapd le a fejem! – mondta Inuyasha kicsit meglepődve.

Én is meglepődtem, de én azon, hogy valaki a fenekemet fogdossa.

- Miroku!!! – kiáltottam, és akkora pofont kevertem le neki, hogy ottmaradt a nyoma.

- Jó voltál! – mondta Sango és Kagome. Még Inuyasha is elmosolyodott. (Ilyet! Inuyasha mosolyog!!!)

- Velünk jössz? – kérdezte Shippo.

- Persze, hogy velünk jön! – válaszolt helyettem Kagome. – Úgyse tud hova menni. Megaztán valakivel legalább tudok olyanokról beszélgetni, amiről veletek nem.

Inuyashára néztem. Ő is rábólintott.

- Rendben, velünk jöhet, de majd csak holnap indulunk tovább.

Ebbe mindenki beleegyezett. Kagome átkötözte a karom, s közben mindenfélét kérdezett rólam, a sulimról és a családomról. Lassan beesteledett, s sorban ment mindenki aludni. Végül csak én, Miroku és Inuyasha maradtunk fönn. Egyikünk se szólt egy szót sem. Mindannyian a tüzet néztük. Aztán mi is elaludtunk.

Másnap reggel elég hamar felébredtem, ezért inkább elmentem sétálni egy kicsit, de persze nem mentem valami messzire. Meredtem a semmibe, amikor léptek zaját hallotta. Megfordultam és Inuyashát láttam magam előtt.

- Azt ajánlom, ne nagyon mászkálj el egyedül, mert könnyen bajba juthatsz! – mondta.

- Nem állt szándékomban nagyon messzebbre menni. De kösz.

Már a többiek is kezdtek ébredezni, mikor visszasétáltunk. Nagyot néztek, de meg se mukkantak.

Megreggeliztünk és továbbindultunk.

- Van uticélunk is, vagy csak úgy megyünk? – tettem fel a kérdést.

- Kohakut keressük. – válaszolta Kagome.

- De Kohaku nem Narakuval van? – kérdeztem tovább.

- Már három hete, hogy legyőztük Narakut. Azóta viszont nem találjuk őt.

- Aha. És akkor mi van az ékkővel?

- Már csak három darabja hiányzik. – s közben Kagome elővette a nyakában lógó ékkövet – Kettő Kouga lábaiban van, egy pedig Kohaku hátában.

- És mi történt Kagurával és Kannával?

- Élik valahol saját nyugodt világukat. Szerencsére! – mondta Shippo.

Csöndben mentünk tovább, míg Inuyasha meg nem szólalt.

- Sesshoumaru közeledik felénk!

Ekkor egy kicsit messzebb lévő domb tetején megjelent Sesshoumaru, mellette Ah és Un hátán Rin és Jaken. Inuyasha azonnal a kardja után kapott.

- Tedd el a kardod! Nem harcolni jött! – szóltam rá, de csak egy döbbent pillantást kaptam mindenkitől. – Már támadhatott volna, ha akar, hisz biztos ő is megérezte a szagunkat. Ráadásul most Rin is vele van.

- Ki az a Rin? – kérdezte Sango.

- Csak nem az a kislány, aki azon a kétfejűn ül? – kérdezte Kagome.

- De, ő Rin.

- Szia öcsém! – szólt Sesshoumaru, mikor kicsit közelebb ért.

- Mit akarsz itt?

- Csak furcsa vérszagot éreztem és utána akartam nézni. De neked ehhez semmi közöd! Mellesleg látom új társat is sikerült szerezned. Egy újabb embert. – ekkor rám nézett, s felhúzta a szemöldökét. – Te vérzel?

- Igen… valami gond van? – kérdeztem bátortalanul.

Nem szólt, csak hátat fordított és elment. Szolgái követték. Mi meg csak értelmesen néztünk utána.

- Ez meg mi volt? – tette fel a kérdést Inuyasha, s szemét rám szegezte.

- Honnan tudjam??? Ez engem is meglepett, akárcsak téged!!! – válaszoltam kicsit idegesebben, mint kellett volna, mert mindannyian döbbenten figyeltek engem.

Továbbmentünk, de mivel el kezdett sötétedni, le kellett táboroznunk. Még mindig Sesshoumaru viselkedése volt a téma. Majd mind elaludtak, de én nem tudtam. Hirtelen valami hangot hallottam egy bokorból. Nem vagyok valami bátor, de úgy döntöttem, hogy megnézem mi az. Nem volt ott semmi, de még nem akartam visszamenni, inkább sétáltam egy kicsit. Úgy negyed óra séta után valaki nekemrohant egy bokorból. Eléggé megijedtem. Rin volt az. Ekkor gondoltam úgy, hogy ideje lenne visszafordulni, de már késő volt. Rin mögött megjelent Sesshoumaru is.

- Rin, gyere ide!

- Igenis, Sesshoumaru-nagyúr!

- Te meg mit keresel itt és ki vagy?

Alig tudtam megszólalni.

- Én csak erre sétáltam, de már megyek is.

- Még nem válaszoltál a kérdésemre!

- Miért érdekel téged, hogy én ki vagyok?

- Mert ismerős a véred szaga! De te nem lehetsz ő!

- Mégis ki nem lehetek?

- Ahhoz neked semmi közöd!

- Ha már itt tartunk, igenis van hozzá közöm! – mondtam már bátrabban, minek által Sesshoumaru is meglepődött egy kicsit.

Ez után kínos csend lett, amit Rin tört meg (Jaken inkább hallgatott).

- Mesélj róla Sesshoumaru-nagyúr!

- Még nagyon régen volt egy ember lány, akit túlságosan is megszerettem, de végül elhagyott.  – mondta neki, mintha ott se lennék.

- Ez milyen régen volt? – kérdezte előttem Rin.

- Úgy hatvan éve.

Erre nem tudtam mit mondani. Sesshoumaru rám nézett és megkért, hogy ez maradjon köztünk.

- Én nagyon örülök annak, hogy így megnyíltál előttem – s ekkor nagyon örültem annak is, hogy sötét van, mert úgy éreztem, elpirulok. Hogy miért, azt igazán nem tudom megmondani. – Hát… én megyek. De feltehetek egy kérdést? De nyugi, nem erről!!! – tettem hozzá gyorsan.

- Mi lenne az?

- Csak annyi, hogy nem láttál-e utad során egy fiút, aki egyedül volt, és egy láncon levő penge a fegyvere? Nekem kb. a vállamig érhet, maximum. Kis copfot hord hátul, és szürke, rövidebb ruhája van.

- De, láttam úgy három napja, nem messze innen.

- És tudnál segíteni abban, hogy megtaláljuk?

- Igen. Elviszlek oda, ha akarod.

- Azt megköszönném – mosolyodtam el. – De mostmár tényleg mennem kell. Szia!

- Szia! – köszönt Rin, de Sesshoumaru csak bólintott.

- Majd holnap érted megyek és indulhatunk. Rendben?

- Rendben!

Ez után visszasiettem Inuyasháékhoz, hogy ne tűnjön fel a távollétem. Még egy kicsit tudtam is aludni, de most is az elsők között ébredtem.

Az idő elég borús volt, így elmentünk a közeli faluba, s ma nem indultunk tovább.

- Mi a baj? – kérdezte Kagome, amikor látta, hogy nagyon el vagyok merülve a gondolataimban.

- Csak azt szeretném elmondani, hogy én most elmegyek, de maximum három nap múlva itt vagyok. És arra kérnélek titeket, hogy itt várjatok meg engem. Jó?

- De hova mész?

- Azt nem mondhatom el! Sziasztok!

Kimentem a kunyhónkból. Pont jókor, mert közeledett Sesshoumaru. Inuyasha valószínűleg megérezte a szagát, mert kirontott, de én addigra már Ah és Un hátán szeltem az eget Rinnel, Jakennel és Sesshoumaruval. Másfél napig tartott, míg megtaláltuk Kohakut, és rá tudtuk venni, hogy jöjjön velünk, úgyhogy volt időm kicsit jobban megismerni a kis társaságot. Rin nagyon aranyos volt és imádott beszélni. Jaken egyfolytában morgolódott miatta. Sesshoumaru pedig végre engedte, hogy az érzései az arcán is megnyilvánuljanak. (Ez egy kicsit büszkeséggel töltött el.) Egy nap kellett a visszaúthoz is.

- Hát, megérkeztünk – jelentette ki Sesshoumaru. – Akkor… sziasztok! – s elindult.

Csatlakoztak hozzá társai is, de Rin nagyon szomorú volt. Mikor közelebb értem Kohakuval a kunyhóhoz, Inuyasha jött ki üdvözölni. Azaz csak üdvözölt volna, ha nem látta volna meg Kohakut.

Beszólt Sangonak, aki kirohant és átölelte öccsét. Miután őt elengedte, hozzám fordult és zokogva a vállamra borult, miközben azt hajtogatta, hogy „Köszönöm! ”. Most kezdtem csak el furcsállni, hogy Inuyasha meg sem említette Sesshoumaru szagát, ami biztos, hogy rajtunk volt, miután két és fél napig együtt voltunk vele. Ezen az éjszakán végre jó nagyot aludtam.

Reggel arra ébredtem, hogy Kirara dörgölőzik hozzám.

- Jó reggelt! – mondta mindenki.

- Jó reggelt! - köszöntem vissza.

Megreggeliztünk. Inuyasha egy váratlan pillanatban elhívott sétálni. „Most ugrik a majom a vízbe! ” – gondoltam.

- Nem akartam a többiek előtt kérdezni, de találkoztatok Sesshoumaruval az úton? – kérdezte.

- Nos… Igen, mivel ő segített megtalálni Kohakut. Ezt azért nem akartam mondani, mert tudtam, hogy nem bíznátok benne, mellesleg csak azt ajánlotta fel, hogy engem visz el.

- És legalább kedves volt veled?

- Igen! Még soha sem láttam ilyen jókedvűnek és kedvesnek!

- Szóval a bátyám kezd megjavulni? – kérdezte hitetlenkedve.

- Csak bizalmat és időt kell neki adni.

- Most is közeledik, de nem hiszem, hogy hozzám jönne, úgyhogy inkább visszamegyek.

- Várj! Meg se próbálsz beszélni vele?

- És mit mondhatnék neki? Inkább megyek.

Ahogy ezt kimondta, feltűnt Rin, aki a nyakamba ugrott. Jó nagyot estünk mind a ketten, de nem nagyon zavart minket. Azt még láttam, hogy Inuyasha elmosolyodik és elmegy. Lassan megjelent Sesshoumaru is.

- Remélem nem zavarunk, de Rin mindenáron meg akart látogatni! – szólalt meg.

- Egyáltalán nem zavartok! Sőt, örülök, hogy eljöttetek! Nem jöttök oda hozzánk?

- Nem hiszem, hogy szívesen fogadnának.

- Ne légy ilyen hitetlen!

- Tudják, hogy segítettem?

- Inuyasha tudja.

- És mit szólt hozzá.

- Semmit. De szerintem egy kicsit örült neki. Gyertek, próbáljátok meg. Abból nem lehet gond!

- Sesshoumaru-nagyúr! – szólt közbe Rin.

- Igen?

- Szerintem menjünk!

- Akkor rendben – egyezett bele végre.

Rin megfogta a kezem, s úgy mentünk. Mikor odaértünk Kohakun és Inuyashán kívül mindenki döbbenten nézett. Rin odaszaladt Kohakuhoz és átölelve üdvözölte.

- Sziasztok! – mondta Kohaku.

- Ti meg hogy kerültök ide? – szólalt meg Sango. – És honnan ismeritek Kohakut?

- Nyugi! – mondtam. – Hisz Sesshoumaru segített megtalálni Kohakut!

- MI??? – Ugrott fel Sango, Miroku és Kagome.

- És te ehhez nem szólsz egy szót sem? – tette hozzá Miroku Inuyashához szegezve a kérdést. – Vagy te már tudtad?

- Igen. Én már tudtam.

- Nos, ez esetben köszönöm neked! – mondta kicsit higgadtabban Sango.

Erre csak egy bólintás volt a válasz.

- Rin! Gyere, indulunk!

- Igenis Sesshoumaru-nagyúr! Sziasztok!

Kimentek a házból én meg utánuk.

- Első lépésként nem is volt rossz! – mondtam.

Ő elmosolyodott.

- Rosszabbra számítottam! Köszönöm neked! Azt hiszem, most különválnak útjaink.

- Remélem, találkozunk még egyszer valamikor!

Nem vártam meg, míg elmennek. Inkább visszamentem a többiekhez. Bent senki sem szólt egy szót se a történtekről.

- Hogy van a karod? – érdeklődött Kagome.

- Már csak néha fáj egy kicsit.

Levettük a kötést róla. Már csak egy heg maradt. Mély csend telepedett mindenkire, mialatt én úgy éreztem, mintha mindenki engem figyelne, mint valami különcöt. Fogtam magam és kiültem a kunyhó közelébe. Pár perccel később arra lettem figyelmes, hogy Inuyasha leül mellém.

- Várható volt, hogy így reagálnak – szólalt meg.

- Én azért reménykedtem, hogy mégsem. Most nagyon furcsán néznek rám?

- Eléggé. Nem tudnak hogy beszélgetni veled.

- Pedig nem változtam!

- Szerintem sem.

- Köszi, hogy te legalább mellém állsz! – megpróbáltam mosolyogni.

- Mondhatok valami furát? – kérdezte.

- Igen. Feltéve, hogy nem túl fura.

- Teljesen úgy érzem, mintha te a húgom lennél.

- Én a te húgod? – néztem rá értelmesen.

Ekkor átkarolt, én meg nekidőltem, s így ültünk csöndben. Én őt bátyámnak nem mondanám. Inkább egy nagyon jó barátnak!

- Kikiyou erre jön – csúszott ki a számon.

- Honnan tudod? – döbbent meg Inuyasha.

- Csak megéreztem.

Ekkor megjelent pár lélekrabló, s mögöttük tényleg Kikiyou érkezett meg. Mikor meglátott minket egymásnak dőlve, gúnyos fintor jelent meg az arcán.

- Neked már nem vagyunk elegen Kagoméval? – szólt.

- Te hülye vagy??? – néztem a szemébe.

- Hogy mersz hülyének nevezni??? – kérdezte felháborodva.

Inuyasha önkéntelenül megengedett egy kisebb mosolyt, majd felállt és felhúzott engem is. Látszott rajta, hogy nem tudja, oda menjen-e. Én bátorítón megfogtam a kezét. Ő hálából rám mosolygott. Kikiyou viszont csak fintorgott egyet.

- Magunkra hagynál? – kérdezte parancsolón Kikiyou tőlem. Én elengedtem volna Inu kezét, de ő szorosan tartotta tovább.

- Mit akarsz tőlem? – tette fel így a kérdést.

- Veled beszélni! Négyszemközt! – mondta ingerültebben.

- Mondhatod - jelentette ki Inuyasha.

- Én inkább megyek… Ne miattam legyen veszekedés – kezdtem bátortalanul.

 - Kérlek, maradj velem – kérlelt kiskutya pofijával Inu.

- Azonnal menj el! – kiáltotta Kikiyou.

Erre kijöttek a többiek is és nem tudták hova tenni ezt az eléjük táruló képet.

- Itt meg mi folyik? – kérdezte Miroku.

- Most ne szólj közbe! – szidta le Sango.

- Ebből elég! – ordította Kikiyou. – Most elmegyek, de még visszajövök, hogy kettesben beszélhessünk, Inuyasha! – majd felkapták a lélekrablói.

- Köszönöm – fordult felém Inuyasha és átölelt. Az ölelés közben láttam Kagomét, amint megtörten áll, végül nem bírja tovább, és elfut.  Eltoltam magamtól a „bratyómat”, és utána futottam. Öt perc galopp után végre rátaláltam az erdő sűrűjében. Összeroskadva sírt. Arra gondoltam, lehet, hogy békén kéne hagynom, de nem tudtam megtenni, így odamentem hozzá. Tétován lépkedtem.  Mikor meglátott gyorsan letörölte a könnyeit.

- Mit akarsz? – kérdezte mogorván.

- Csak utánad jöttem, mert elrohantál.

- És akkor mi van, ha elrohantam?

- Mi a baj? – kérdeztem hülyének tetetve magam.

Semmi válasz.

- Kikiyou mellett most már én is zavarok Ugye eltaláltam? ... Nyugi, én nem pályázok Inuyashára és ő sem fog belém szeretni. Erről biztosíthatlak.

Kagome nagy szemekkel nézett rám a mini monológom alatt. Utána is csak nehezen szólalt meg.

- De te és Inuyasha olyan jól megvagytok – nyögte ki.

- Talán azért, mert kicsit hasonló a természetünk.

- De ő teljesen más, mint te.

- Csak én elfojtom azt, amit ő kimutat, ő pedig azt fojtja el, amit én kimutatok. Amúgy otthon én is magamnak való vagyok, és nem vagyok ilyen beszédes sem. Nehéz elhinni, mi?

- Eléggé – bólintott rá Kagome egy kis mosoly kíséretében. De újra borús lett az arca. – Úgy ölelt, mintha együtt járnátok.

- Úgy biztos nem!

- Miért vagy ennyire biztos benne?

- Mert olyan vagyok neki, mintha a húga lennék.

- Ezt Inuyasha mondta?

- Ő maga! – kezet nyújtottam neki, hogy felsegítsem. – Akkor nincs harag?

Elfogadta a segítséget és egészen felvidult.

Inuyasha aggódva nézett ránk, mikor meglátott minket. Intettem neki, hogy minden rendben van. Kicsit fellélegzett. Közelebb lépett hozzánk Kagome mintha csak erre a pillanatra várt volna, megragadott mindkettőnket, s egy hármas nagyölelés lett belőle. Kb. két perc múlva elengedtük egymást, de csak azért, mert egy hangos ordítás közepette Miroku ismét szerzett egy piros kéznyomot az arcára. Jó nagyot nevettünk rajta. Most éreztem úgy, hogy örökre itt akarok maradni, de ekkor eszembe jutott az otthonom. Vajon mi lehet most apuékkal? De nem lehet velük semmi, hiszen én egy álomban vagyok! Mégis ahogy erre gondoltam, elszomorodtam.

- Mi történt? – kérdezte szinte egyszerre Kagome és Inu.

- Semmi… Tényleg.

Szerencsére nem firtatták tovább. Bementünk a kunyhóba, s jó sokáig beszélgettünk, de mégis elnyomott mindenkit az álom. Arra ébredtem, hogy hatalmas vihar van kint, de még sötét van. Körülnéztem, s láttam, nem csak én ébredtem fel. Inuyasha is nyugtalanul ült a tűznél. Észrevette, hogy én sem alszok.

- Hát te hogyhogy fenn vagy?

- Csak a viharra ébredtem fel. És te miért nem alszol?

- Nem tudok aludni. És még ez a vihar is zavar.

Ekkor dörgött egy nagyon-nagyot az ég, mire a többiek is felébredtek. Egész éjszaka fenn voltunk, és leginkább Shippot nyugtattuk. Ő legalább egy kicsit aludt. Reggel iszonyatosan görcsölt a hasam.

- Szabrina! Te megsérültél? Vagy felszakadt a sebed? – kérdezte aggódó arccal tőlem Inuyasha.

- Hát ezt meg honnan veszed? – néztem rá.

- Érzem a véred szagát.

Nagyon megijedtem. Kirohantam a kunyhóból, be az erdőbe. Nem nagyon érdekelt, hogy csupa víz minden. Egy helyen megálltam és megnéztem a gatyám. „Nem! Most nem jöhetett meg!!! Most mit csináljak?” Visszarohantam egyenesen Kagoméhoz és kirángattam, hogy ne legyünk a többiek közelében.

- Kagome segíts nekem! – mondtam kétségbeesve.

- Miért? Mi van? – kérdezte tök álmosan.

- Megjött!!!

- Ki?

- Nem ki, hanem mi!

- Jézusom. Szegény. Akkor te most hazajössz velem! – azzal berohant a kunyhóba. – Mi most elmegyünk Szabrinával az én világomba. Majd jövünk.

- Mégiscsak megsebesült? – kérdezte féltve Inuyasha.

- Nem, de muszáj mennünk. Sziasztok!

Kézen fogott és elindultunk a kút felé.

- Át fogok tudni én is menni? – kérdeztem.

- Hát, legalább megpróbáljuk. Ha nem, akkor sietek vissza valamivel.

- Köszi.

- Nincs mit.

Elértünk a kúthoz, beleugrottunk és engem is átengedett.

Bementünk a házukba, adott mindent, amire szükségem volt (többek között ruhát arra az időre, amíg az enyémet kimossuk). Nem volt túl sok nadrágja, mert azokat nem nagyon szerette, ezért nekem is szoknyát kellett felvennem. Kimostam a ruhámat, majd kiteregettük. Addig is visszamentünk a középkori Japánba. Sango ott várt minket.

- Mi a baj? – érdeklődött.

- Csak hónapban vagyok.

- Akkor ezért érezte Inuyasha a véred szagát.

- Igen.

- Mellesleg jól áll a szoknya – tette hozzá. – Miért nem hordasz ilyet?

- Mert nem tudok benne szabadon mozogni. Én jobban szeretem a nadrágot.

- Kár – mondták mindketten.

- És te hogyhogy itt vártál minket? – kérdeztem.

- Csak szólni jöttem, hogy a többiek Kaede anyónál vannak.

Épp indultunk volna, amikor egy nyílvessző húzott el az arcom előtt.