2. Fejezet

Másnap reggel…

Inuyasha ébresztette a társaságot:

-         Ébresztő! Mindjárt az ég tetején lesz a Nap és ismét forróság lesz. El kellene indulnunk! Lányok ébresztő!

-         De még csak fél hét van! Csak egy kicsit… ennyire picirit, hagy aludjak még… - mutatta Kagome.

Inuyasha azonban hajthatatlan volt, és miután megtalálta a hálózsák cipzárját, kicipzározta és Kagomét a vízhez cipelte.

-         Ha nem akarod, hogy beledobjalak, ébredj fel!

-         Csak egy picit… - nyöszörögte Kagome. Aztán Inu nyakába csimpaszkodott és egy csókot adott neki. – Ez nem elég zálognak? Csak egy kicsit, hagyjál békén!

A félszellem könyörtelen volt és lepacskolta a lányt.

-         Áááááááááááááá! Ez hideg! – sikította Kagome és belelökte Inuyashát a vízbe.

A többiek majd’ megpukkadtak a röhögéstől.

Miután végre elindultak, nemsokára egy falu határába értek. A falut rizsföldek vették körül. Miután megállapodtak, hogy itt maradnak éjszakára, már csak egy alkalmas fogadót kellett találniuk. Miroku ismét bevetette a „rossz fellegek” hadicselt, és a csapat a falu legjobb vendéglőjében szállhatott meg. Estig még volt egy csomó idejük, ezért felkeresték a falu bölcsét, hogy tud-e valamit Narakuról.

-         Sajnálom lányom, nem hallottunk róla – intézte a bölcs a szavait Kagoméhoz.

-         Jaj, de kár, pedig reméltük, hogy a nyomára bukkanhatunk! – sóhajtotta Shippou.

-         De, te – a bölcs Inuyashára bökött -, te nem egy kutyaszellem vagy félig-meddig?

-         De – húzta ki magát Inu -, az vagyok. Az apám szellem volt, az anyám viszont ember. Miért kérdi?

-         Hát, mer’ a faluban nemrég járt egy asszony és vele is volt egy kutyakölyök. Olyan, mint te.

-         És? Ez miért olyan nagy szám?

-         Jaj, Inuyasha hallgass már! – pirított rá Kagome. – Igen, és mi történt ezután?

-         Hát, az asszony eltűnt pár nap múlva és itt hagyta a kölköt a mi nyakunkba. De ez a kis bolhazsák olyan, mint egy átokfajzat! Folyton csintalankodik! Egyik reggel, minden kint száradó tiszta ruhát összekent sárral, meg egyszer-kétszer elvette a botomat is. De a legrosszabb, hogy már 1 teljes hónapja itt van. Minden nap más-más vigyáz rá. Senki sem akarja örökbefogadni.

-         Mintha Inuyasha lenne! Ő is ilyen volt! – gúnyolódott Miroku.

-         Nem igaz! – dacoskodott a démon.- Én már egészen más vagyok! – itt egy gyors pillantást vetett Kagoméra

-         Gyertek, bemutatlak neki! – azzal elindult az öreg az ajtó irányába.

Egy szegény parasztháznál álltak meg. Bent igen nagy volt a hangzavar.

-         Ishimaru, kérlek, rakd le a porcelánokat! Ülj le mindjárt kész az étel – rimánkodott egy női hang.

-         Nem, nem rakom, éhes vagyok! Adj most azonnal enni! Mert eltöröm! – hallatszott egy gyerek hangja.

-         Nem igaz, már megint itt van! Miért hagyott itt az anyád? Hogy minket bosszants? Édesem, adjál már enni ennek az ördögfiókának! – hallatszott ki egy erős férfihang is.

-         Nem, visszajön, azt mondta! – dacolt Ishimaru – De ne beszélj róla az anyámként, mert… mert… - könnyek szöktek a szemébe.

-         Na miért? – kérdezte gúnyosan a férfi.

-         Mert ő nem az én mamám. Ő már meghalt! – erre kitört belőle a sírás és kirohant a házból.

Szerencsére Miroku még időben félreugrott, és nem gázolt rajta keresztül a 10 év körüli gyerek. Ishimaru egy közeli sziklán kuporodott össze. Kagome odament hozzá és vigasztalni próbálta.

-         Na, ne sírj már! Miért itatod az egereket? – mosolygott a gyerekre.

-         Hagyj békén!!!!!!!! Mi közöd hozzá, hogy miért sírok?! Menj innen! – kiabálta Ishimaru.

Kagome egy vállrándítással jelezte a többieknek, hogy nem sikerült megvigasztalni. Bementek a fogadóba vacsorázni. Miután degeszre tömték magukat szirupos rizsgolyókkal, aludni tértek. A lányok és fiúk külön szobát és fürdőszobát kaptak, Miroku nagy bánatára.