INUYASHA
-Vörösen ragyogó félhold-

1. Fejezet: Megsiratnád?

A hideg szellő kegyetlen suttogása dermesztette meg a
levegőt. A száraz falevelek nyikorogtak a fagyos
lehellettől. Az eget elborította egy sötét felleg, mi ében
szájával készült elnyelni a napot. Sziszegő sötétség
burjánzott a levegőben, a messzi határ vidékeit már elnyelte
az éj. Egy nő állt egy épület virágokkal díszített
kertjében. Nyirkos és ében volt az idő, nem lehetett látni
az arcát, de valahonnan a sötét mélyéről felragyogott egy
kegyetlen szem. A ruhája fehér volt, mint a haja, mi lassan
lobogott a szél hullámaiban. Egy kisfiú ballagott elő a
házból. Fejét lesütötte, hogy annya ne lássa szégyenkező
szemeit, mikben halványan elfojtott könnyek derengtek. A nő
hangja kimért volt és hideg:
-Szégyent hozol rám fiam...
A fiú nem szólalt meg, továbbra is fegyelmezetten nézte a
földet és próbálta arcáról elrejteni a rettegést, mi vacogó
lábairól kúszott fel:
-Sajnálom...
Néhány perc, fenyegető szünet következett, majd a nő szép
ajkai újra elszakították egymást:
-A sajnálat nem elég. Olyan vagy, mint apád.
A fiú szemeit becsukta, majd mikor újra kinyíltak egy
dagadó, sós buborék nőtt rajtuk, mit próbált elfojtani. A
könnycsepp az állára csorgott, majd onnan le a földre. A
levegőt megrázta a loccsanás. Nem szabadna sírnia. Nem
sírhat! Nem teheti meg, mert nincs joga hozzá! A nő ragyogó
szemei hunyorogni kezdtek a sötétben. Egy paraszt dolgozott
a kertben. Verejtékző arcára rémült árny borult, mikor
meglátta, hogy rámerednek. A nő homlokán lévő félhold
felragyogott, miközben kezeit lassan és kimérten
kinyújtotta. Ujjai fényleni kezdtek. A paraszt kezei lassan
szedték a gyomot, majd eszméletlenül gyorsak lettek, amint a
pánik görcsbe rántotta őket. A fiú nem nézett oda.
Tekintetét elkapta, de fülei nem tudtak elmenekülni.
Hallotta a kegyetlen fröcsögést, amint vörös cseppek
záporával telik meg a levegő. A paraszt szája kitárult.
Ordítozni készült, de csak habzó halálhörgés hagyta el
ajkait, miközben összezsugorodott pupillájában fényes ostor
tükröződött. A fiú sírni akart, de az ostor most a feje
mellett suhant el, szétzúzva a dagadó könnyet, mi a derengő
szemből készült előbuggyanni. A nő hangja gonoszul suttogott:
-Megsiratnád?
-Nem...
A fiú ránézett a holttestre. Nem szabad sírnia. Nincs joga
hozzá! A nő sarkon fordult és bement a házba. A szél lassan
suhogott tovább, fosztva a cseresznye fa virágait. Mintha
havazott volna...

2. Fejezet: Angyal

Inuyasha talpát kissé csiklandozta a hó, szőre is felállt a
csípő, mennyből aláhulló hópihék miatt, de nem törődött
velük. Nem izgatta a hideg, fel sem fogta a vacogtató
érzést, tudata legmélyén is csak halványan villant fel a
jeges kimerültség, mert számára semmit sem jelentett ez az
ünnep. Bámulta a táncoló hópihéket, mik kergették egymást a
szélben, mi fagyos lélegzettel csapott az arcába
meglobogtatva haját. A félszellem merengő, sárga szemeivel
meredt újra az égbolt hullámzó fátyolára. Érezte, ahogy egy
könnycsepp dagad meg a szemében, mi szinte jéggé dermed.
Megtörölte szemeit. Nem akart sírni. Túl büszke volt hozzá.
Néhány percre a földre sütötte remegő tekintetét, miben
áthatóan ragyogott a hó.
-Anyám...-sóhajtott fel.
Kezeit ruhája alá túrta és bőrét kezdte el maszírozni, hogy
leperegjen róla a hidegség. Nem akart bemenni Kagoméék
házába. Nem. Most csak egyedül szeretett volna lenni. Újra
felderengtek benne a keserű emlékek, anyja ugyanis karácsony
napján halt meg. Szemeire merengő árny borult.
Saját magát látta, amint kisgyerekként anyja meleg, szerető
kezeire borul, majd vidám szemekkel rámered a nőre és
szorosan átöleli a ruhájába csimpaszkodva:
-Anya, ugye mindig együtt maradunk?
-Együtt fiam.-mosolygott a nő, majd ő is átkarolta Inuyashát.
-Fázol?-kérdezte Inuyasha.
-Egy kicsit...
Izayoi próbálta elrejteni könnyeit, mik ezüstös patakként
öntötték el arcát.
Inuyasha megborzongott, amint visszagondolt erre. Tudta,
hogy anyja nem fázik. Tudta, hogy mi volt az a görcsös
rángatózás, de nem merte megkérdezni, mert félt a választól.
A fiú újra elkezdte kémlelni az eget. A menny habzó felhőire
tekintett, miknek fátyola mögül halvány fénysugár vetkőzött
ki. A szikrázó fény hirtelen erősödni kezdett, annyira, hogy
Inuyashának el kellett kapnia a tekintetét, mert már égette
szemeit a tiszta, mennyei köd. Mikor a hunyorgó sugár
halványodni kezdett újra a felhőkre nézett, majd remegő
szemei a kavargó hópihékre szegeződtek. A sok millió kis
darab, mintha valami alakot formált volna. Egy kecses,
szelíd testet, ki kitárta simogató, védelmet nyújtó
szárnyait. Inuyasha testét elöntötték a hópihék. De a kis
csillagok nem voltak hidegek. Melegen simultak bőréhez,
miközben megnyugtató, ártatlan suttogás dallamként süvített
bele füleibe. Nem értette a szavakat, de érezte őket. Érezte
a szeretetet bennük. Inuyasha újra a menny felhői fele
tekintett, miknek habjaiba lassan belemerült a szépséges
alak, miközben még a távolban kinyújtotta kezeit a fiú fele
és letörölte róla az édes könnyeket.
-Mindig együtt leszünk.
Hirtelen újabb kéz érintette meg Inuyasha testét. Amint
hátra pillantott a fiú, Kagomét látta meg. A lány csillogó
szemeivel Inuyashára meredt:
-Jössz? Kész a vacsora. Ugye nem akarsz megfázni? Mi a baj?
-Keh...Semmi!-kiáltott fel felháborodottan a félszellem.
Kagome fejét bánatosan lehajtotta, mire a fiú rámeredt és
megérintette a kezét:
-Bocsáss meg.
A hulló hópihék függyönye mögött egymásra meredtek, majd
Inuyasha megállt és magához húzta a lányt megvédve testével
a hideg lehelletétől. A fiú elmosolygott:
-Menjünk...-azzal elindultak a ház fele.
Már érződött a sült fenséges szaga, már látták a
feldíszített karácsonyfa vidám fényeit. De egyik csoda sem
ért fel azzal, amit akkor pillantott meg, mikor hátra
fordult utoljára. A menny fényei újra megtörék a hóesést.
Izayoi mosolyát látta meg bennük...