9. Fejezet: A sírhely

Megpillantották Inutaisho sírját. A hatalmas szellem
gigantikus csontjai sötéten öntötték el a látóteret,
miközben a förtelmesen óriási koponya mögül halvány
csíkokban szikrázott az elfojtott nap. Inuyasha és Kagome
egy csontmadárra estek, mi belerepült az ormótlan agyarak
közé, le egészen a szellem gyomráig. Mintha ez már
megtörtént volna...De most nem Sesshomaru készült kifosztani
a sírt, hanem annak annya. Nem esett messze az alma a
fájától. Inuyasha és Kagome a földre erszkedtek. Talpuk
alatt megroppantak a szétszórt koponyák, és a porladó
csontok. A félszellem a fehér árnyként derengő Hayura
meredt. A nő kezeit kinyújtotta, mindkettőből kimérten
előtekeregtek a kígyókként vonagló ostorok. A fenyegető
karok sercegve felszakították a levegőt, majd a pár fele
fordultak. A nő homlokán lévő félhold vörösen izzani kezdett
szemeire véres ragyogást festve. A két ostor Inuyasha fele
csapott:
-Hiba volt követned.
A ragyogó karok sziszegve belecsapódtak a földbe koponyák és
csontok záporával töltve meg a levegőt. A fiú kitért a
támadás elől és előkapta a Tetsuigát. Készült vele
lesúlytani, mikor irtózatosan erős rántást érzett meg, mi
hátra csapta a testét, mint valami szaggatnivaló rongybabát.
A két ostor körül tekerte a csuklóját és dobálni kezdte a
levegőben. Inuyasha kifeszített testét elöntötte a verejték.
Kigúbadt szemeivel a földre meredt, mi vészesen közeledni
kezdett fele, majd látóterét elöntötték a tátongó koponyák.
Az ostorok a földhöz vágták, de nem engedték el. Inuyasha a
vér melegét érete a ruhája alatt. Hayu gonoszan hunyorgott
sötét szemeivel, miknek mélyén ragyogtak a tekergő ostorrok.
A szikrázó karok utána a „falhoz” csapták Inuyashát. A
félszellem fájdalmasan felnyögött. Kagome kétségeesetten
sikítozott. Dühösen a nő fele rontva Inuyasha nevét
kiabálta. Hayu elengedte az egyik ostorral a kínok közt
remegő félszellemet. Szemei ridegen ragyogni kezdtek, amint
kinyújtotta kezét a lány fele. Ujjai sziszegve felizzottak.
Inuyasha felkapta a fejét, kitépve kezét az azt körülcsavaró
ostor szorításából:
-KAGOME!
A lány becsukta a szemeit. Hallotta, ahogy az ostor belecsap
a húsba, megperzselve azt, de nem az övére vájt sebet.
Inuyasha állt előtte. A fiú lerogyott fájdalmában és dühtől
véres szemeit Hayura szegezte. A nő visszahúzta az
ostorokat. Elővette a Tensaigát. Inuyasha rikoltozó hangja
betöltötte a mindenséget:
-Mit keresel itt? Te átkozott!
-Az emberek törékeny lények. Szánalmasok, alsóbbrendűbbek.
Csak kárt okoznak, úgy terjednek mint a gyom, amit el kell
pusztítani. Nem lesz kár értük...
-Te szemét...
-Az emberek peckesek, nagyképűek és önteltek. Azt hiszik,
képesek uralni ezt a világot. Az ember határtalan
önelégöltséggel barangolja be eme földgolyót, azzal áltatva
magát, hogy mindenek felett áll, leigázva mindent, mi az
útjába kerül, majd mikor betörte az állatokat és a
természetet saját maga ellen fordult és magát igázta le.
Ostoba kis terentmények. De egy dologgal nem számolnak.
Velünk...
Inuyasha szemei remegtek a gyűlölettől. Hayu hangja nyugodt
volt és békés:
-Mi egy magasabb célt képviselünk. A szellemek az emberek
felett állnak. Valakinek meg kell mutatnia, hogy hol is a
helyük. Meg kell ertetni velük, hogy nem állnak senki
felett, meg kell értetni velük, hogy van olyan hatalom, ami
a vesztüket okozhatja. Figyeltem az embereket Inuyasha.
Figyeltelek téged is, és a barátaidat. És
rájöttem...Erősödött a hitem, hogy az emberi faj merő
pazarlás. Felesleges...Felesleges érzéseivel és dühítő
kicsinységével pusztulnia kell. Az ember szörnyű dolgokat
fog tenni...-azzal Kagoméra pillantott.
Hayu sziszegett:
-Tudok az időkútról. Ez a lány olyan korból érkezett, melyet
elborított az emberiség szennye.-azzal a magasba emelte a
Tensaigát, mi fényesen ragyogni kezdett, amint ellepte a
rengeteg ékkőszilánk, mi Hayu tetséből buggyant elő.
Inuyasha kezeit ökölbe szorította. A nő jeges szemeivel
körülnézett:
-Látod Inuyasha? Ezt tette apád...A saját fajtáját,
szellemeket gyilkolt meg az emberekért. Évszázadokkal
ezelőtt végzett egy nagyerejű démonnal is. A
Halálmadárral...Ez lett ennek a terentménynek a sorsa is,
sírja eme zord csontos temető lett apád gyomrában. Elvettem
Sesshomaru életet adó kardját, hogy feltámasszam a halott
lényt, hogy befejezze küldetését. Hogy kiírtsa az egész
emberiséget!-kúszott fel apró mosoly az arcára-A Souunga
képes lenne feltámasztani egy ilyen rég halott lényt, de a
szent ékkő darabjainak a segítségével most megnövelem a
Tetsuiga erejét is.-azzal a magasba emelte a kardot.
Hayu hangja betöltötte a levegőt:
-HALÁLMADÁR! KELJ ÉLETRE!
A Tensaiga a csontok közé csapott. Hirtelen ragyogó,
mindenható fényvihar oszlatta el az árnyékokat, mi szinte
azonnal ki is aludt. A koponyák egymást csapkodva zörögni
kezdtek. Inuyasha dühösen kapta fel a tekintetét. Kagome
ijedt szemeivel ölelte át Inuyashát, védelmet keresve a
kezei közt. Hayu tekintetén ördögi „grimasz” burjánzott. A
csontok tengeréből óriási halmaz emelkedett ki, melynek
hatalmas árnyéka rávetült a párra, majd fröcsögve,
szakadozva, megnyílva a torz, halott kupac alakot formált és
szájat alkotott. Vérfagyasztó, artikulátlan rikácsolás
öntötte el a levegőt. A folydogáló erek egymáshoz értek, a
burjánzó húshalmaz öszefolyt, majd dobogva hullámozni
kezdett. A madár kitárta szárnyait, mik sötét árnyat
vetettek a csontokra. Előbukkant tisztán és kivehetően az
émelyítően torz, és foszladt hústenger mögül a fej is. A
csőr hosszan előre nyúlt, benne csipkézett fogak meredeztek.
A madár hasa csupasz volt a fejével együtt, de a szárnyait
páncélszerű tollak díszítették. A kampós csőr alatt vörös,
zsákszerű képződmény hullámzott. Úgy nézett ki, mint egy
foszladó, förtelmes keselyű. Óriási volt. Hayu a terentmény
vállára ugrott kinyújtva ostorát és rácsapott a szörnyeteg
ocsmány pofájára. A madár kinyitotta szemeit, miben a pokol
tüze lobogott és rámeredt a párra. Inuyasha büszkén
előrántotta a kardját a vicsorgó lény fele:
-Hah, egy nagy pulyka...Elismerésem, ocsmányabb, mint
gondoltam, de azt hiszed, hogy egy nagyra nőtt, foszladó
galamb az utamba állhat?
-Azonnal megmutatom mire képes...-hunyorgott a nő.
A madár tátongó orrlyukaiba levegőt szívott. Csőre alatt
lévő hólyag ráncai kisimultak, feszesedni kezdtek,
megmutatva a tekergő érhálózatot, majd olyan kövérré dagadt,
mint a madár feje. Hayu elégedetten a párra nézett:
-A Halálmadár célja az emberiség kiírtása. Éneke a
szellemekre, vagy olyanokra, kiben a szellemvér folyik,
tökéletesen ártalmatlan, de...-kezdett el a homlokán lévő
félhold vörösen ragyogni szemeire véres árnyakat vetve-...Az
emberekre halálos...
A madár kinyitotta csontos csőrét, megmutatva vörös
masszaként hullámzó nyelvét. Énekelni kezdett...Kagome
pupillája összezsugorodott, amint a földre rogyott. A madár
éneke nem igazi dallam volt, hanem derengő sipítás, mi
hullámozva ömlött a lányra. Inuyasha kétségbeesetten
átölelte Kagomét betapasztva füleit, miközben görcsösen
magához szorította. A fiú remegő hangjaival simogatta a
könnyező lányt:
-Ne, ne hallgasd! Csak az én hangomra figyelj!
-Ne engedd!-nyögte.
Hayu gonoszul mosolygott a madár vállán. Kagome kínjában
szorongatta a félszellemet. Írtózatos volt a hang. Nem tudta
elviselni! Érezte, amint a fiú védeni próbálja őt a
sikolytól, de hiába szorongatta, hiába beszélt hozzá, Kagome
remegő kezei hirtelen lenyugodtak, majd elgyengülten a
koponyák közé zuhantak.
A madár elhallgatott. Hayu látta, amint Inuyasha vállai
féktelen rángatózásba kezdenek. A félszellem felkapta fejét.
Arcát ezüstös csíkok öntötték el, mik remegő szemeiből
buggyantak elő, megállíthahatlanul, nedvessé téve a fiú
dühtől vicsorgó képét, acsargó fogaira folyva, majd onnan a
koponyák közé loccsanva. A madár a nővel együtt lassan a
magasba emelkedett. Hayu sötét tekintetét a szenvedő
Inuyashára szegezte:
-Még nem öllek meg. Még szenvedj...Egy fajt kell még
kiírtanom!-nézett rá rebbenés nélküli, „halott” tekintetével.
A Halálmadár lassan eltűnt, kirepülve azon a résen, amit még
hajdanán Sesshomaru csinált. Inuyasha a földre rogyott és
kétségbeesetten átölelte a lányt. Remegő kezeit Kagome köré
csavarta elöntve sós könnyeivel fagyos testét. Nem! Nem
történhetett meg! Ez képtelenség! Olyan hihetetlennek tűnt.
Inuyasha vicsorogva letépte magáról felső kimonóját. Karmai
megcsillantak a levegőben.
-Nem engedem, hogy elmenj Kagome, nem hagyom! Itt maradsz
velem, ha bele is pusztulok!-ordítozta, miközben szájából
nyál zúdolt hátra, szeméből a lélek hideg csillagai
szóródtak szét a levegőben vörös cseppek kíséretében.
Saját sebeit tépte fel. A forró vér elöntötte a fiú testét,
ki magához szorította a lányt fáhdalmasan nyögve:
-Itt maradsz velem! Szükségem van rád!
Inuyasha könnyei és a vére összefolyt. A félszellem
görcsösen ölelte magához Kagomét, elborítva a lány testét
könnyeivel és burjánzó vérével, mi sötéten ragyogott eggyé
olvadt árnyékukban a koponyák völgyei közt. Inuyasha szemei
féktelenül derengtek...
Hirtelen újabb kéz érintette meg Inuyasha testét. Amint
hátra pillantott a fiú Kagomét látta meg. A lány csillogó
szemeivel Inuyashára meredt:
-Jössz? Kész a vacsora. Ugye nem akarsz megfázni? Mi a baj?
-Semmi!-kiáltott fel felháborodottan a félszellem.
Kagome fejét bánatosan lehajtotta, mire a fiú rámeredt és
megérintette a kezét:
-Bocsáss meg.
A hulló hópihék függyönye mögött egymásra meredtek, majd
Inuyasha megállt és magához húzta a lányt megvédve testével
a hideg lehelletétől. A fiú elmosolygott:
-Menjünk...-azzal elindultak a ház fele.
Inuyasha a földön hasalt Kaede kunyhójában. Verejtékző hátán
kisebb sebek tátogtak, mik azonnal kezdtek beforradni.
Dühös, éles tekintettel meredt maga elé, de az arcán ragyogó
furcsa, fegyelmezett magatartás nem tűnt el. Kagome vizes
ruhával borogatta a fiú hátát, hogy lehűtse a verejtékező
izmokat, mik izgatóan hullámoztak ujjai alatt. A lány
gyengéden megtörölte Inuyasha testét sejmes kezeivel, miket
próbált lenyugtatni, hogy ne kezdjenek el remegni a kéjes
vágytól, amit az az élvezet nyújtott számára, hogy ujjai
hozzá érhettek a félszellem bőréhez.
-Ez nem helyes...-suttogta a lány.
-Tudom...-lihegte mosolygova Inuyasha.
A fiú mohón megsimította a lány combját. Kagome
szenvedélyesen letépte Inuyasháról a ruháit vágyaktól
kábultan végigsimogatva a kéjtől lihegő félszellemet.
Inuyasha ajkait ezután a lány nyakára tapasztotta szelíd
csókok tengerébe fürösztve meg a lihegő Kagomét, kinek
remegő szája mögül parány sikoly buggyant ki. A fiú mohón
megnyalta a lány melleit, mik csábítóan dodorodta ki ruhája
alól, mitől a félszellem megszabadította. Szabadok voltak és
őrülten szerelmesek.
Inuyasha...
Őrülten szerelmesek...
Inuyasha...
Halálosan szerelmesek...
Kagome...
Szeretlek...
-Inuyasha...-nyögte gyengén Kagome.
A fiú szemei meglepetten kigúbadtak. Észre sem vette, hogy
sír. Tekintetét lekapta. A lány nézett rá csillogó
szemeivel, pír, gyengéd arcával átölelve a fiút:
-Inuyasha? Te sírsz...
A fiú magához szorította Kagomét. A lány érezte, hogy
elöntik a testét a könnyek és a vér...Inuyasha félig szellem
vére, mibe megmártóztatta a testét, hogy megmentse a
Halálmadár sikolyától. A lány aggódó tekintettel a fiú
felszakított sebeire tekintett, de már csak összemaszatolt
vér csillogott a helyükön. Beforradtak. Inuyasha hangja erős
volt és büszke. Próbálta elrejteni lönnyeit, fájdalmát és
azt a boldogságot is, hogy feléledt a lány:
-Kagome...Szeretlek...Nem halhatsz meg. Az életemet is
feláldoznám azért, hogy velem lehess.
-Inuyasha...Köszönöm...-azzal viszonozta a fiú ölelését.

Mikor visszatértek, a fekete gyöngy csillogva beleesett
Inuyasha szemébe. A lány ijedt tekintettel bámulta a
féktelen pusztítást. A házak füstölögve meredeztek az ég
fele, miközben belőlük sziszegtek az emésztő tűz nyalábai.
Emberek holttestei termettek a halál mezején. A bokrok mögül
Kaede vánszorgott elő, lábán kisebb sérüléssel. Verejtékző
arccal rámeredt a párra. Nyilván védőbuborékot vont maga
köré és az védte meg a szörny gyilkos hangjától. Kagome oda
futott az öreg papnőhöz:
-Kaede anyó! Hol van Miroku és Sango? Merre ment a szörny?