2. Fejezet

-         Ma hova megyünk Sesshoumaru nagyúr? Ma is küzdünk szellemekkel? Vagy csak céltalanul bolyongunk? Oops, ezt nem kellett volna mondanom. Bocsáss meg Sesshoumaru nagyúr! – hajlongott Jaken.

Sesshoumaru eleresztette a füle mellett a megjegyzést, és Rinhez fordult.

-         Mondd csak Rin, miért van kedved még most is velünk tartani?

A lány zavarában elpirult.

-         Ööö… nem is tudom. Nekem nincs senkim, és veletek legalább biztonságban vagyok. Ti vagytok az én családom. De miért kérded? Talán valami gond van velem?

-         Nem, csak kíváncsi voltam… akkor indulhatunk?

Miközben mentek, Rin Sesshoumaru kérdésén gondolkozott. „Vajon miért kérdezte? Talán tényleg érdeklem, és törődni próbál velem? Áhh, ez képtelenség. Tíz éve tartok vele, és eddig csak ritkán fordult elő, hogy akár csak rám mosolygott volna. Semmit sem tett azért, hogy csak kicsit is megismerjen. De neki köszönhetem az életemet. Az, vajon jelent valamit, hogy anno megmentett? Sesshoumaru, Sesshoumaru, bárcsak tudnád, hogy én valójában mennyire szeretlek. De te úgysem viszonoznád az érzéseimet. Hisz’ még mindig a tíz évvel ezelőtti kislányt látod bennem.” Amint ezeken a kérdéseken járt az esze, észre sem vette, hogy mennyire eltelt az idő. Már délután volt.

-         Sesshoumaru, nem állunk meg valahol? Kicsit lepihennék, kifárasztott ez a sok gyaloglás.

-         Nem. Ülj fel Ahun hátára, ha nem bírsz tovább menni!

„Na tessék. Én mondtam, hogy egy cseppet sem érdekli, hogy mi történik velem. „Ülj fel Ahun hátára!” Köszönöm a törődést Sesshoumaru!” gondolta magában Rin mérgesen, miközben majdnem átfúrta tekintetével a szellemet.

-         Rin, mondd csak nyugodtan, hogy mit akarsz! – szólt Sesshy, miközben hátra sem nézett.

-         Nem szóltam semmit! – válaszolta a lány dacosan.

„Jaj, talán gondolatolvasó? Nem, az lehetetlen.” Gondolta ijedten Rin.

Már esteledett, a nap még utolsó sugarait szórta a tájra. Miután Sesshoumaru úgy határozott, hogy egy közeli erdőszélen táboroznak le, Jaken és Rin elindultak fát gyűjteni.

-         Jaken, mondd csak, Sesshoumaru tudja a gondolatainkat olvasni?

-         Nem tudok róla, hogy a nagyúrnak lennének ilyen képességei. Bár a mai nap folyamán, eléggé szúrósan néztél rá, biztos azt érezte meg.

-         Értem. Köszönöm a segítségedet.

-         Ugyan már, én nem segítettem semmit – Jaken kicsit zavarban volt.

Miután visszavitték a gyűjtött fát, Jaken meggyújtotta azt, és Rin vacsorát készített. Ezután úgy gondolta, hogy a közelben lévő patakhoz megy fürdeni. Épp szólni akart Sesshoumarunak, hogy hova megy, de a szellem nem volt sehol. Így kénytelen volt Jakentől elkérezkedni.

Már derékig a patakba gázolt, mikor meglátott valamit. Gyorsan egy nagyobb szikla mögé húzódott, mert félt, hogy esetleg egy vízikígyó az. Mikor jobban megnézte, látta, hogy nem szörny, csupán egy ezüstös hajú ember.

-         Sesshoumaru? – kérdezte Rin a szikla mögül.

-         Ki az? Rin te vagy? Hol vagy? – Sesshoumaru zavartan nézett körbe, miközben tekintetével kereste a lányt.

-         Itt vagyok a szikla mögött. Kérlek, ne gyere ide! – felnyújtotta a kezét, hogy a szellem könnyen észrevegye – Csak fürdeni jöttem. Nem lopakodtam utánad – egy hirtelen ötlettől vezérelve továbbfolytatta – És reggel sem akartam kémkedni utánad. Csak kíváncsi voltam. De nem láttam semmit. Bocsáss meg, kérlek.

-         Megbocsátok. Gyere ki a szikla mögül! – kérte szigorúan Sesshoumaru.

-         Nem megyek! Nem akarom, hogy megláss!

-         Gyere ki, azt mondtam!

-         Nem! Vagy akkor fordulj el!

-         Rendben – válaszolta Sesshy, bár titkon kívánta a lány látványát.

„Olyan régen van már velem, és eddig egyszer sem akart elszakadni tőlem. Hiába vagyok vele rideg és távolságtartó, ő velem van. Jaj Rin, nem is tudod, hogy itt belül, a fagyos arcom mögött, milyen melegség dúl, ha csak rád nézek.” Sesshoumaru gondolatai ekképp cikáztak, mikor Rin szólt, hogy megfordulhat.

-         Rendben megfordulhatsz. De miért akartad, hogy előjöjjek? – szorosan magára húzta kimonóját, amit nem kötött meg, mert még vissza akart menni, fürdeni.

-         Már nem is tudom. Csak látni akartam, hogy te vagy-e valójában.

-         Te… - Rin már így is elég dühös volt a szellemre, de ezen a ponton betelt a pohár - …szemét! Ezért kellett kijönnöm?! – oda szaladt Sesshoumaruhoz és mérgében elkezdte verni a szellem mellkasát, amin nem volt rajta a páncél.

-         Na, ebből elég. Ma elég harcias vagy – Sesshoumaru megragadta Rin csuklóját.

-         Harcias? Tudod miért? Mert te csak fájdalmat bírsz okozni mindenkinek. Figyelembe sem veszel engem, mindig csak a magad javát figyeled! Nem tudnál kicsit kedvesebb lenni? Elég lenne annyi is, ha néha megkérdeznéd, hogy érzem magam! – dühösen Sesshy szemébe nézett.

-         Meg szoktam kérdezni – mentegetőzött a szellem.

-         Persze, de csak azután, miután épp egy szellemet kaszaboltál szét a fejem felett! Azon kívül sohasem. Ha csak kicsit kedvesebb lennél, ha csak ennyire kicsit, akkor talán nem gondolnék rád úgy, mint egy fehér prémes hóemberre!

-         Így jobb? – Sesshoumaru magához húzta a lányt, és szorosan átkarolta a derekát.