6. Fejezet Másnap Rin kelt fel hamarabb. Felült az ágyon és az alvó Sesshoumaru arcát figyelte. „Milyen ártatlan így, mintha még gyerek volna. Sesshoumaru, el sem tudod képzelni, mennyit jelentesz számomra. Ez az éjszaka pedig megmutatta, hogy érzéseid milyen mélyek irántam. Bárcsak örökké tartott volna az a pillanat.” Rin sóhajtott egyet, majd felkelt és ruháit összeszedve bevonult a fürdőhelyiségbe. Amikor kijött Sesshoumaru már felöltözve várta őt. - Jó reggelt Rin! – köszönt a szellem, de hangja nem a megszokott hideg árnyalatban, hanem lágyan, kedvesen csengett a lány fülében. - Neked is jó reggelt! – mosolygott a lány és átölelte a démont. - Ma el kell mennem, itt hagylak Jakennel, remélem, napokon belül visszatérek. - Na de… Hova kell menned? Miért nem viszel magaddal? - Meg kell találnom valakit. Az út nagyon veszélyes, mindenhol szellemek leselkednek. Vagy akár egy rossz mozdulat és a hegyek közti szakadékban találod magad. Nem vihetlek magammal. Féltelek – a szellem közelebb húzta magához a lányt, s megsimogatta a fejét. - De én, nem akarok nélküled itt maradni. Veled szeretnék menni. Kérlek, vigyél magaddal! – rimánkodott Rin, de Sesshoumaru hajthatatlan volt. Még aznap délután nekivágott a hegyi útnak, immáron Rin és Jaken nélkül. Ahogy haladt felfelé, egyre hidegebb és sötétebb lett. A kitűzött célja a lelkek urának a palotája volt. Emlékezett rá, hogy még anyja mesélt neki egyszer róla kiskorában. „A lelkek ura minden holt lelket ismer. Ismeri milyen körülmények között távoztak a földről, tudja mik voltak utolsó gondolataik, és képes velük kapcsolatba lépni bármikor. Ha majd egyszer meghalok, akkor majd ő vesz a gondjaiba. A falutól nem messze él palotájában, Nakashimanak hívják. Egy bölcs és jóságos természetű bagolyszellem. Ő is, mint mi, emberi alakot öltve él, de ha egyszer is összetalálkoznál vele, és nem lennél megfelelően udvarias, egyetlen mozdulatába kerülne megölni téged.” Sesshoumaru még hallotta anyjának akkori csilingelő kacagását, de a következő pillanatban már másra figyelt. Egy kis völgy tárult szemei elé, ahol az a bizonyos palota volt. Hatalmas kert vette körül, ami a zord időjárás ellenére csodálatos zöld színben pompázott. Sesshoumaru megkönnyebbült, hogy nem csak mese volt a palotáról és tulajdonosáról szóló történet. Néhány óra elteltével már a bejárati kapun kopogtatott. - Ki az? – szólt egy hang a kapu mögül – A nagyúr nem vár látogatókat. - Sesshoumaru vagyok. Szólj Nakashimanak, hogy fogadjon, legyen szíves. Fontos beszélnivalóm lenne vele. Pár perc elteltével kinyílt a kapu és Sesshoumaru belépett a csodálatos kertbe. Minden csupa zöld volt, és az ösvény mellett kis patak csordogált. Mikor beért a palotába, egyenesen a Lelkek urához vezették. - Üdvözöllek Sesshoumaru. Mi járatban vagy errefelé? – kérdezte a terem végében ülő, ősz hajú, alacsony termetű Nakashima. - Én is üdvözöllek Nakashima! – hajolt meg Sessh - Lenne egy kérésem: Úgy tudom te vagy a lelkek ura, és képes vagy kapcsolatba lépni a holt lelkekkel. - Igen… folytasd! – kérte a démon. - Egy lelket keresek, aki eltávozott már 10 éve a földről. Michiyo a neve. Beszélnem kell vele. - Hm… biztos vagy benne, hogy beszélni akarsz vele? - Igen – felelte határozottan Sesshy. - Rendben – bólintott Nakashima – Akkor elmondok pár szabályt. Amikor a lélekkel társalogsz semmiképp se sértsd meg. Ha ezt megszeged, akkor a lélek visszatérve örökké kísérteni fog téged. Második szabály, ha úgy érzed már eleget tudsz, akkor ne maradj tovább a lélekkel, mert elszívhatja az életenergiádat, és ezzel megölhet téged. Ez a kettő a legfontosabb, és kérlek, tartsd be őket. Tudod, nem szeretek sírt ásni – az utolsó mondatnál elmosolyodott, majd felállt és elindult egy oldalajtó felé.