Gyermeki kacaj-Harc a végsőkig

Shippou verejtékző arcán halálos félelem izzott, amint
elkerekedett szemeivel visszanézett az őt bámuló
hüllőpofára, melynek csillogó fogairól emésztő nyál habzott
le. Hirtelen mellette egy másik száj tárult ki. A kis róka
sikítva bukott le, és hátrált oldalra, a fémdobozokat
csörömpölve taszítva el maga mögött, miközben a csattogó
száj nyálat spriccelve próbálta elérni, és korgó üvöltéssel
nyalta meg arcát. Shippou futásnak eredt a dobozok közt,
hallotta maga mögött, amint a gyík acsarogva elhajítja az
útjába kerülő tárgyakat, miközben azok fémesen sikoltoztak a
csikorgó karmok alatt. A másik bestia is vad futásba
kezdett, áramvonalas alakja eltűnt a kalitkák között.
Shippou üvöltözni kezdett:
-Hol vagytok? Nyomorult emberek!
Kiért a dobozok mögül. Végtagjai megdermedtek. A 2. gyík
magasodott felette, mely villogó szemeivel rámeredt. Shippou
oldalra vetődött a csattogó száj elől. Csöveknek és
huzaloknak esett, mik füstöt okádva tették ködös derengéssé
a levegőt, miközben a felszakadt szerkezetek és csörömpölő,
idegen tárgyak közé zuhant. Egy felszakadó cső a ruhájához
tapadt és szívni kezdte azt. A kis róka felsikoltott az
ismeretlen erő miatt, mire a ködből egy száj vedlett elő.
Shippou sikoltozva taszította el magát a földtől és tört
utat a gomolygó szürkeségben, melyben halványan villogtak a
kályhák fényei. Hirtelen forró hidegség csapta meg tapogató
kezeit, amint neki ment egy tartálynak melyben tüzes fém
habzott. A hüllőpofák vörös szemei előpislákoltak a
szürkeségből és morgó sziszegéssel a menekülő fele ugrottak.
Shippou érzte, amint a földre taszítják az ostorként
vonagló, izmos farkak.
-Segítség...-nyöszörögte zihálva, miközben szeme sarkából
egy pikkelyes láb karmai vájódtak bele a talajba.
Hirtelen fogakat érzett meg, amint belemélyednek a ruhájába
és a magasba emelik. A kis róka tiltakozóan rángatózni
kezdett és rikácsoló sikítással sírva próbálta kitépni magát
az agyarak közül. Csodálkozva nyitotta ki szemeit, amint
puha szőrt érzett meg ujjai közt.
-KIRARA!
Az óriási macska mérgesen felüvöltött a ködből előlépő
gyíkokra, mik kimért, csattogó lépésekkel kerültek hozzá
küzelebb és szemrehányó, éhes üvöltéssel meredtek rá a hátán
gubbasztó kis szellemre. A nyáladzó pofák méricskélve
oldalra billentek.
-Kirara, légy óvatos, nagyon veszélyesek!
A karmos lábak megkoppantak, majd vérszomjas üvöltéssel
eltaszították magukat a talajtól és kitárulkozó kezekkel a
magasba emelkedtek. Kirara az egyik gyíkot egy könnyed
mozdulattal eltaszította magától, mely egy forró fémtől
bugyogó tartályba zuhant. Az állat fájdalomtól fuldokolva
sikoltott fel, majd égve elmerült a szürke lé kavargó
habjaiban. A másik két fenevad úgy tűnt, meghátrál, de aztán
ők is elszántan a magasba szökkentek Kirara fele. A macska
belevágta karmait az egyik pofába, mely nyálazva próbált
belecsimpaszkodni oldalába és a másik, acsargó szájhoz
dobta. A meglepett hüllők a fémdobozoknak csapódtak, mik
csörömpölő hangjukkal töltötték meg a levegőt.
-Ez szép volt Kirara.-lihegte fáradt mosollyal
Shippou-Keressük meg a többieket!

Inuyasha morgása rikácsolva szelte ketté a levegőt:
-SZEDJETEK MÁR KI INNEN! Nem igaz, még Shippou és Kirara is
gyenge láncokat kaptak, miért nem lehetett engem is
finomabban megkötözni...-duzzogta-ELZSIBBADTAK A KARJAIM!
Hirtelen az ajtó kicsapódott és levegőben sikló koponyák
jelentek meg.
-GYERTEK CSAK! MÉG ÍGY IS ELBÁNOK VELETEK, TI UNDORÍTÓ RÉMSÉGEK!
Hirtelen a szellemek cafatokra szakadtak szét. Inuyasha
döbbenten az ismerős alakra meredt, kinek fehér haja kecses
látomásként hullámzott szelíd bundájával együtt, miközben
merev ujjai közt még mindig villogott a sercegő ostor.
-Sesshomaru...-nyögte ki Inuyasha-Ne is várd, hogy megköszönjem!
-Látom már megint szánalmas helyzetbe kerültél...Inuyasha
öcsikém...Nem azért öltem meg a szellemeket, hogy
megvédjelek, de egy halottnak nem tudok feltenni kérdéseket.
-Milyen kedves...-hörögte.
-Mond csak Inuyasha...Nem érzem Naraku jelenlétét...Te
végeztél vele?
Hosszú, csendes másodpercek teltek el, majd a fiú bántódott
ajkai elszakították egymást és derengő szemeivel a férfira
nézett:
-Nem...Kikyo volt az...
-A papnő?
Inuyasha nem válaszolt.
-Rendben...-azzal megfordult Sesshomaru-Csak ennyit akartam
megtudni...
A férfi hideg, arany szemei lenéző gúnnyal tekintettek az
útjába álló idegenre.
Kiyokotsu gépies hörgéssel elővette a fegyverét és
Sesshomaru fele emelte.
-Tűnj az utamból... ember...-azzal ropogó ujjai fenyegetően
ragyogni kezdtek.
Kiyokotsu fegyeréből robogva tört elő a gyilkos lövedék,
mely megsúrolta Sesshomaru arcát. A férfi rideg szemei dühös
hunyorra torzultak, miközben kegyetlen ujjai mögül sziszegve
előrobbant az arany energianyaláb, mely kicsavarta a támadó
kezéből az undorító, fémes bűzű tárgyat.
-Az életeddel játszol, ember?-suttogta nyugodt hidegséggel a
férfi és dermedten rátekintett a katonára, kinek véres
szemei gyilkos indulattal felragyogtak sötét páncéljának mélyén.
Sesshomaru előemelte a kardját, miből kegyetlen hullámként
előcsapott a kék fényvihar. A sötét páncél kifakult a
vibráló villámok tüzében, majd pattogva eltűnt, mint az
elmosott árny. A férfi rideg megvetéssel a kavargó
füstfelhőre meredt, de hirtelen vaskos kéz tört elő belőle
és megragadta a torkát. Sesshomaru szemei meglepetten
felvillantak, amint rátapadt bőréhez a hideg fém, melynek
bűzös rengetegében összetörhetetlen, csikorgó fenevadként
hörgött Kiyokotsu, mint egy csáprágóit élező rovar a kemény
páncél alatt.
-Mi vagy te?-hunyorgott Sesshomaru.
A fémszörnyeteg másik kezével a szellem hasára célzott,
mintha össze akarta volna roppantani a csontjait. Sesshomaru
kitépte magát a karistoló fémkarmokból és egy gyors
mozdulattal a katona mögé került. Ostora előcsapott ujjaiból
és eltaszította a kattogó Kiyokotsut, ki tátogó lyukat
robbantott a falba.
-Nem is tudom, hogy kinek szurkoljak...-suttogta unott
gúnnyal Inuyasha.
A törmelék mögül előtört a fémszörnyeteg és ropogó
páncéljával Sesshomaru fele kezdett el futni, mint egy
felbőszített bika, mi mindent összezúz, ami az útjába kerül.
A férfi könnyedén kitért Kiyokotsu elől, kinek páncélja
fémes sipítással szikrákat vetett a földön. Sesshomaru
megpillantotta a gátat, mely mögött csendes hullámok
bágyadtan kavarogtak. A rohamozó katona nevetése inkább egy
zsák szög pattogó csörömpölésére hasonlított, mint igazi,
emberi hörgésre, miközben egyik kezéből csattogó tüskék
emelkedtek elő.
Sesshomaru nyugodt hidegséggel rámeredt és előre rántotta
karját. Az ostor kígyózva előre kapott hosszú ujjaiból és a
magasba taszította a fémlényt. Kiyokotsu vidám „nevetése”
fémes csörömpöléssel csilingelt a levegőben, ám hirtelen
ijedt, karistoló sikoltás vegyült torz hörgésébe, amint a
vízbe esett. Vaskos keze még előtört a hullámok mögül és
vöröslő szemeivel felette magasodó ellenfelére nézett, majd
sötét látomásként alábukott a mélybe, amint a nehéz páncél
lehúzta az űr fagyos fenekére.
Inuyasha rikácsolása zúgott ki a falba ütött lyukon túlról:
-ÉN IS TUDTAM VOLNA VELE VÉGEZNI!
Sesshomaru rezdületlen arccal a fiú fele nézett, majd hátat
fordított, és csendes léptekkel elindult a csata zaja fele.

Miroku utat tört az üvöltő szellemek közt a botjával és
Kagome mellé ugrott. Kouga dühödten lecsapta egy disznó
fejét, majd egy óriási sáskába mélyesztette bele a lábát.
Ayame is kitartóan küzdött. Kecses, nőies mozdulataival
nyögve kaszabolta a rá támadó fenevadakat. A farkaspár
egymás hátához tapadt és összecsapták öklüket. Ayame szelíd,
vidám elégedettséggel rátekintett a fiúra zöld szemének
sarkából:
-Ugye milyen jó kis csapatot alkotunk mi együtt, kedves
vőlegényem?
-Ne nevezz így.-morogta Kouga.
Az égből hirtelen alábukott Kirara Shippouval a hátán. A
macska elharapta egy útjában álló százlábú testét, majd
Miroku mellé ugrott.
-Hol van Inuyasha?-kérdezte ijedten Kagome.
-Még nem tudtuk kiszabadítani.
-Hallod? Inuyasháért aggódik...-suttogta mosolyogva Ayame.
-Hallgass. Természetes hogy aggódik a barátjáért.-hörögte
Kouga, miközben kezei tovább vagdosták a tátogó szellemek
hullámát.
-Nekem úgy tűnik, több van köztük, mint barátság.-nyögte a
lány, miközben a kezében lévő, mérgező tüskéket belevágta
egy csápos száj agyarai közé.
-Hol van Sango?-kérdezte Miroku és kitekintett a csatamezőről.
Nem sok ideje maradt a keresgélésre. Az acsargó hullám
körülvette őket. Kagome szemei felvillantak:
-Ékkőszilánkokat érzek...
-Hol?
-Mindenütt...A szellemekben vannak...
-Remek...egy helyen van az összes szilánk. Nem kell majd
annyit fáradoznunk.-csapta le egy sáska fejét Miroku a botjával.

Az Agg szelíden rátekintett ráncainak völgyei mögül
besüppedt szemeivel a döbbent Sangora, ki nyögve a magasba
emelkedett, amint a vénség csontos ujjai ropogva kitárultak.
-Mi maga?-kérdezte a lány a láthatatlan karmok gyűrűiben
vergődve-Nem érzem, hogy szellem lenne...
Hirtelen megremegett a föld és a kavargó felhők mögül egy
gigantikus, arctalan fenevad tört elő, vörös szemeivel az
öregember fele hunyorogva, miközben gigantikus, húsos keze
fenyegető látomásként kavart hullámokat a levegőben. Az Agg
szelíd nyugodtsággal kitárta kezét, mire az üvöltő rém ujjai
közé kis fémgömb emelkedett. A szörnyeteg arcára villogó
fénnyalábok vetődtek, amint izomtól dagadó alakja szaftos
darabokra robbant szét, miknek fröcsögő darabjai
szétszóródtak a levegőben. Az öreg utána Sango fele fordult:
-Nem...Nem vagyok szellem...Ember vagyok...
-Dehát, akkor hogy?-nyögte a lány.
Az Agg kiegyenesedő ujjai fölé kisebb tárgyak emelkedtek
fel, mik kecses táncot jártak, majd gyikos esőként a magasba
repültek és felnyársalták a közeledő szellemek hullámát.
-Tudod kedvesem...Nem csak ő szenved miatta...-azzal a
csatamezőn harcoló szerzetes fele tekintett.
-Nem értem...
-A szellem, akit ti Naraknak hívtok, megátkozta a
családomat. Az volt a sorsom és a végzetem, hogy ezzel az
erővel megöljem a körülöttem lévőket, hogy végezzek a
szeretteimmel ezzel az erővel, mit nem állt hatalmamban
kordában tartani. A feleségem, a barátaim, mind meghaltak,
csak a fiam maradt életben, de csak azért, mert kitagadtam
ebből a palotából és elzavartam, de a saját érdekében. Nem
akartam, hogy bántódása essen és hogy kihaljon ezzel végleg
a családom. Úgy gondoltam, hogyha sikerül megölnünk Narakut,
megszűnik ez a borzalmas átok...
-Igen, Miroku is ezért csatlakozott hozzánk. Naraku meghalt,
hogyhogy él az átkod, hisz mirokunak a kezéről...
-...valóban...Mikor végeztetek vele, az erőm, nagy
megkönnyebbülésemre szertefoszlott. De a napokban újra
előtört. Az, hogy a barátod kezéről eltűnt a szörnyű átok,
csak ideinglenes. Nem hiszem hogy öröklődni fog ezentúl, de
neki még végig kell szenvednie. Senki sem kerülheti el a
sorsát.-mosolygott bölcsen-elő fog törni a kezéből az a
vihar és előbb, vagy utóbb, de végezni fog vele. Nem fogtok
együtt megöregedni...Nahát...Nahát...ez szomorú...Naraku
halott, de...még mindig...itt...kísért köztünk az átkai
miatt...-suttogta együttérzően.
Sango szemeiből könnyek kezdtek el peregni.
-De... Ahogy a szerzetes is fegyvert kovácsolt az átkából,
én is úgy tettem...szó szerint...A véremet megcsapoltam. Ez
az ötvözetem titka. Csakis egy erő tudja széttörni azokat a
láncokat,csakis egy valaki tud parancsolni a fémnek. Az, aki
a vérét adta hozzá...vagyis én...-azzal elfordult-Egy-egy
fegyverhez elég néhány csepp, de mégis, meg kell szenvednem
néhány millió lőfegyverért, ezért a megcsapolt testem miatt
kissé korábban öregedtem meg.-mutatott aszalt ráncaira
betöredezett körmével-de nem szomorkodom...ugyanis, mint
láthatod, mostmár tökéletesen uralom az erőmet, hála a
megcsapolásomnak. A véremben van ez a hatalom, amit sikerült
lecsökkentenem. Bár iyen könnyű dolgotok lenne a
szerzetessel is. Nekem sikerült az átokból áldást
kovácsolnom és minden erőmmel azon lesze, hogy kiírtsam a
Narakuhoz hasonló fenevadakat, mik megnyomorítják az emberi
fajt. Senkisem állhat az utamban...-azzal hirtelen vakító
sugarak vetődtek arcára.
Sango döbbenten oldalra kapta fejét. Az acsargó démonfalka
sziszegve szegezte ezernyi pofáját az ég fele. A menny
megnyílt és átható sugaraival utat nyitott a földre. A
szárnyakként kitárulkozó, homályos köd fátyolában lassan
megtörtek a fehér nyalábok, amint egy alak vetközött ki a
ragyogó szirmokból. Lassan ereszkedett le, mint egy
elérhetetlen látomás, mely a hebegő öregember szürkés
hajába ősz csíkokat font, ki könnyezve bámulta az angyalként
érkező ismerős idegent. Egy kislány volt az...

Folytatása következik...