XIV. fejezet: Kibékülés

A lány már a terhessége végén járt. Amióta elváltak Sesshoumaruval, azóta nem hallott a szellemről. A gyermeket szerette, tudta ő nem tehet arról, hogy az édesanyja bedőlt egy szellemnek. Egy nap pont a téren ült és magyarázta a falusiaknak, hogy terjeszkedhetnének. Nem sokkal arrébb termékeny földek vannak, ahol nagyszerűen tudnak majd termeszteni.

• Amint megszületik a gyermekem, elkezdem kiírtani onnan a kósza szellemeket és a védőfalat is kitágítom.
• Ez nem is rossz ötlet. Egy ilyen hatalmas boszorkány segítségével! – kiáltotta az egyik falusi.

Keiko elmosolyodott, de a mosoly az arcára is fagyott. Meg kellett kapaszkodnia.

• Minden rendben úrnő? – kérdezte az egyik ember.
• Kérlek…küldj gyorsan bábáért. – csikarta ki magából Keiko.

Hatalmas izgalom lett. Bevitték Keikot a házába és a bábát is elhozták. Megindult a szülés. Sesshoumaru fiának világrajövetele. Nagyon nehéz szülés volt, Keiko fáradtan feküdt az ágyon a végén.

• Gratulálok Keiko, gyönyörű kisfiad lett.

Keiko halványan elmosolyodott.

• Szeretném megnézni.

Az asszony odavitte a lánynak a kisbabát. Gyönyörű ezüst haja volt, és egy kék félhold a homlokán. Méregcsíkjai nem voltak, de ami azt illeti kutyafülei sem. Nem is látszott rajta, hogy hanyou.

Ekkor kiáltások hallatszottak kintről.

• Idegenek! Hívjátok az úrnőt!

Keiko, bár gyenge volt felkelt.

• Nem mehetsz ki úrnő! Hiszen most szültél!
• Meg kell védenem a falut. – mondta Keiko és kitámolygott. – Miféle idegenek? Muta…

A lány szava elakadt. Inuyasháék álltak vele szemben. Kagome szeme könnyel telt meg.

• Keiko!!!!! – rohant oda nővéréhez és átölelte.

Keiko gyenge volt hozzá, hogy megtartsa, így eldőlt. Szerencsére egy falusi megtámasztotta.

• Sajnálom! Amit mondtam nem úgy gondoltam! Kérlek ne haragudj rám!
• Semmi baj hugi. Fő hogy jól vagy. Örülök, hogy látlak.
• Én is. Már nagyon aggódtam érted. Mesélj, mi történt veled.
• Hát…

Inuyasha megszakította a csevegést.

• Hélj! Sesshoumaru szagát érzem!
• Nem, ő nincs itt. Talán csak az ő szagát érzed. – Keiko az bába felé fordult, aki egy kis csomagot hozott ki.

Keiko átvette és kibugyolálta. Egy kis Sesshy gügyögött benne. Inuyasha, Kagome, sőt az egész csapat szóhoz sem jutott a meglepettségtől.

• A tiéd? – kérdezte végül Kagome.
• Igen. És Sesshoumarué.
• Mikor szülted? És miért nem szóltál?
• Öhm, kábé negyed órája szültem.
• Akkor mi a fenét keresel kint?! Azonnal vissza az ágyba! – utasította Kagome.

Keiko most az egyszer engedelmeskedett. Odabent elmesélte, hogy mi történt vele amíg nem találkoztak. A végén nem tudta megfékezni magát és elkezdett sírni. Kagome átölelte.

• Semmi baj. Sesshoumaru egy aljas, bunkó, gerinctelen fráter.
• Keh, még csak most jöttél rá? – vetette oda Inuyasha.
• Fekszik! – kiáltotta Kagome, mire Inuyasha megismerkedett az anyafölddel.
• Még csak azt sem tudja, hogy van egy fia. – hüppögte Keiko.
• Most már nyugodj meg. Sesshoumaru nem érdemli meg, hogy sírj miatta.
• Igazad van. – törölte le a könnyeit Keiko.