XXVII. fejezet: A nagy csata 1.

A kis Hiro abba a szobába üldögélt ahová Kikyo vitte. Temérdek játék vette körül, ő mégis az ágyon kuporgott. Kikyo nyitott be hozzá.

-       Mi a baj Hiro? – ült le mellé a papnő.

-       Hiányzik az anyukám. – gördült le egy könnycsepp a kisfiú arcán.

-       Jaj kicsim. – ölelte át Kikyo Hirot.

-       Miért vagy ilyen kedves hozzám? Ki vagy te?

-       Én az apukád anyukája vagyok.

-       Szóval te vagy a másik nagyim?

-       Igen.

-       De jó! – ölelte át Hiro Kikyot.

Kikyo nagyon boldog volt, hogy a kisfiú nem gyűlöli.

-       Tudod mit Hiro? Visszaviszlek az anyukádhoz.

-       Tényleg? – nézett fel a kisfiú.

-       Igen. – állt fel a papnő. – Gyere.

Hiro megfogta a miko kezét majd elindultak kifelé. Kikyo tudta ha erre rájön Naraku minden bizonnyal megöli. De nem érdekelte. Ő azt szerette volna, ha a fia boldog. Még ha a választottja legnagyobb ellenségük lánya is. Kikyo és Hiro csendben mentek kifelé. Azért Kikyo vállán a biztonság kedvéért ott volt a nyílvessző. Sikeresen kiszöktek. Kikyo örült hogy Naraku nem vette észre. Főgonoszunk éppen mással volt elfoglalva. Egy hatalmas ágyon hempergett egy gyönyörű szőke hajú, tengerkék szemű nővel. Igen, Marena édesanyjával. A nő kellőképpen elvonta a figyelmét. Kikyo és a kis Hiro pedig eltűntek az erdőben.

Eközben Minakoék elszántan meneteltek Naraku kastélya felé. Nemsokára meglátták a hatalmas épületet. Inuyasha a maga szokásos forrófejű módján nem várt sokáig, berontott a kapunk.

-       Naraku! Eljöttünk Hiroért!

Naraku már felöltözve ült az ágyon, mosolyogva nézte a mellette fekvő szépséget. Előre eltervezett mindent.

Kis csapatunk felett Kagura tűnt fel, majd leszállt.

-       Mielőtt Narakuhoz mentek, meg kell küzdenetek a legújabb teremtményével. – mosolygott Kagura.

Majd egyszercsak remegni kezdett a föld. Hatalmas mélységű repedés keletkezett amiből egy csáp emelkedett fel. Borzalmas visítást adott ki magából, testét csupa nyálka borította. És ez még csak egy csáp volt. Végül meglátták. Különböző szellemek tetemei voltak egybeolvasztva, valami ragacsos, nyálkás folyadékban úszott, ahol nem egy szellem vagy ember végtatjai lógtak ki, ott fekete szőr borította. Vagy 20 nyálkás, tapadókorongos csápját meresztette hősein felé. Még ránézni is undorító volt, nemhogy megküzdeni vele.

-       Miféle borzalom ez? – szörnyedt el Minako.

-       Azt hittem Naraku már nem süllyedhet ennél mélyebbre. – szólt Inuyasha.

-       Gyerünk, pusztítsuk el. Minél előbb vissza akarom kapni a fiamat. – mondta Haro összehúzott szemöldökkel, majd előkapta a kardját.

Inuyasha hasonlóan, míg Minako és Kagome hátulról nyílvesszőkkel segítették őket.

Véres csata vette kezdetét. A szörnyet úgy védte a nyálka mint valami pajzs. Naraku lassan elunta az értelmetlen harcot és ő maga is kiment rejtekhelyéről.

-       Nicsak, nicsak, kiket vetett erre a sors? Csak nem az én áruló fiam?

-       Mond meg hol van a kisfiam! – kiáltott oda Minako miközben levágott egy csápot.

-       Egyenlőre nincs baja. De bármikor lehet. Kanna, mutasd meg a fiút!

A kislány előlépett eddigi rejtekéről majd Narakuhoz lépdelt.

-       Naraku, a kisfiú nincs a szobájába.

Erre Naraku ledermedt, ahogy a csapat többi tagja is. Minakot pont lecsapni készült egy csáp. Haro pont idejében ugrott, hogy ellökje a lányt az útjából. Így viszont őt találta el. A csapástól Haro belerepült egyenesen a szörny által repesztett szakadékba. Az utolsó amit hallott Minako kétségbeesett kiáltása volt…