7. fejezet Vallomás A testvérpár befejezte a reggelijét. A szolgálók elvitték az üres edényeket, majd, mikor ismét egyedül maradtak, Sakura megszólalt: -Most el kell mennem, Kageromaru, a szellemnek szüksége van rám. -Vakarimaszu. De mondd csak, van neve is ennek a szellemnek? -Sesshoumaru. -A nyugati területek örököse???- nézett a nővérére a férfi, majd elmosolyodott, eszébe jutott amit Sayo-chan mondott.- Te aztán jól beleválasztottál, neesan! -Kageromaru...dozo...(kérlek)- sóhajtott a nő.- Most már tényleg indulok!- intett, és kilépett a szobából. -Sakura!- kiáltott utána a testvére- találkozhatnák majd vele? -Hai, ha jobban lesz, addig légy türelmes.- szólt vissza a lány. Amint kiért a városból, a lány a barlang felé vette az irányt. Alig várta, hogy láthassa a férfit, ezért gyorsított a tempón. Sesshoumaru a felkavaró álom után, nehezen, de visszaaludt. Arra ébredt, hogy a felkelő nap első sugarai az arcát simogatják. Aztán ismét belehasított a testébe a fájdalom. Lenézett a kötésére, azokon csak alvadt vért látott, már nem vérzett. Sebei elkezdtek beheggedni. A sok vérveszteségtől még mindig gyengének érezte magát. Ekkor ismerős illatot hozott a reggeli szellő. -"Közeledik.- gondolta és szíve nagyott dobbant. Eszébe jutott az álom. -"Nem gyengülhetek el. Ez nem méltó hozzám. Nem engedem közel magamhoz, amint megerősödök, elhagyom ezt a helyet, és őt is."- felmordult- "Nehogy már, engem, a Nagy Sesshoumarut, zavarba hozzon egy korcs!" Ekkor megjelent a nő. -Ohayo gozaimasu, hogy érzed magad?- mosolygott rá Sakura. -Jobban.- jött a tömör, érzelemmentes válasz. -Vakarimasu, akkor megnézem a sebeidet.- mondta, és a férfi mellé térdelt. -Csak tessék.- a démon maga elé bámult, az agya zakatolt a tegnapi álomképektől. A nő levette róla a kötést, és a sebeket nézte. -Végre...elállt a vérzés, a sebek szépen gyógyulnak, ám egy hirtelen mozdulat, és felszakadnak és újból vérzeni fogsz. Még jó pár napot pihenned kell.- mondta és lemosta a férfi felsőtestét, majd tiszta kötszert tekert rá. Épphogy végzett, mikor eszébe jutott az álom. A levegő vibrálni kezdett köztük. A férfi ekkor ránézett. Sakura félbehagyta a mozdulatot és ő is a férfira nézett. Tekintetük összekapcsolódott. Mindketten az álmukra gondoltak, és rendkívül zavarban voltak. Persze ez a démonon nem látszott, állta a lány tekintetét, és mindketten elvesztek egymás szemeiben. A lány keze megremegett. -Ööö...- elfordult- elkészítem a gyógyfőzetet. Nekilátott tüzet rakni és gyógyfüveket válogatni. -"A fenébe, mi van velem? Hová lett az önuralmam? Először a reggelinél, és most megint...Megőrűlök, ha a közelében vagyok! Ő, mit gondolhat rólam? Csak észre ne vegye, hogy remegek..."- gondolta, és egy kis edénykébe elkezdte összetörni a növényeket, majd beleszórta a közben felforrott vízbe. -"Ennek meg mi baja? Miért remeg? Nem fél az biztos. Ilyen hatással lennék rá? Bár ezt elég sok nőnél tapasztaltam a nyugati kastélyban is...elég nevetséges...bár...én is furcsán érzem magam a közelében, ez viszont most fordul velem először. De ÉN nem fogok ettől zavarba jönni! Biztos csak a gyógyteák miatt vagyok ilyen szórakozott..." -Tessék! A reggeli teád!- észre sem vette mikor ült vissza hozzá a lány, felmordult, majd elvette a gőzőlgő italt a nőtől. -Behozom a száraz ruháidat, addig idd meg a teát! Jót fog tenni.- majd kiment a férfi a haorijáért. A barlang közelében feszítettek ki Sayo-channal előző nap egy kötelet, melyre a férfi ruháját kiterítették, miután kimosták. A finom selymen nem maradt semmi vérfolt, már csak meg kellett varrni. Levette a kötélről, majd elindult vissza a barlangba a démonhoz. Eközben azon elmélkedett, hogy elmondja az inuyoukainak, hogy mit érez iránta. Belépett a barlangba, és megpillantotta a férfit. Sesshoumaru elgyengülve feküdt nagy fehér prémjén, mellette az üres edényke. Tekintete egyből a nőre szegeződött. -Szép fehér lett a haorid, már csak meg kell varrnom, utána már a saját ruháidat hordhatod.- mondta és letelepedett a férfi közelébe. Megint feszült lett a légkör, de a szellem már eldöntötte, hogy bármi is történjék elutasítja a nőt, annak ellenére, hogy ő is vonzódik hozzá. A vonzalmat már a barlangi kalandjuk után érezte, azért is zavarta el később a lányt, és mondott le a kristályról. Amikor utánament, és megcsókolta, dühös lett magára, mert nem tudott uralkodni magán, persze ennek Sakura látta a kárát. -Ano...Sesshoumaru...-kezdte zavartan Sakura, idegesen markolta a kezében lévő selymet. -Mit akarsz onna?- fordult felé a démon, hangjából csak megvetés csengett, de valójában kíváncsi volt a nő mondanivalójára. Felkészült, hogy a legkegyetlenebb hangnemével riassza el a nő további próbálkozásait. Tudta, hogy most mindent tisztázni kell kettejük között, hiszen a levegő csak úgy vibrál körülöttük. Pár nap múlva úgyis elmegy innen, vissza a nyugati kastélyába, melyet apja hagyott rá, és még Jakent is meg kell keresnie. Sakura egy kicsit meglepődött, de túl akart esni ezen a beszélgetésen, szeretett volna végre kiigazodni a férfin. -Mondd, mit gondolsz rólam? Tetszem neked?- kérdezte meg végül, és Sesshoumaru arany szemeibe nézett. Egy pár pillanatig csend volt, mindketten meredten nézték egymást. Majd Sesshoumaru elegánsan lehunyta szemeit, közben sóhajtott egyet, és újból a Sakurára tekintett. -Csak egy szánalmas korcs vagy! Gyűlölöm a halandókat, de a korcsokat még jobban.- villantak meg a férfi szemei, majd elhallgatott. -Demo...neked van egy öcséd is, tudtommal az anyja ember... -Semmi közöd hozzá!- csattant fel Sesshoumaru- az az emberi szuka és a korcs fattya tehetnek apám haláláról. Az átkozott nőszemély megbolondította apámat, aki inkább meghalt értük...legszívesebben az ilyen alsóbbrendű söpredéket kiírtanám, de ez alól te sem vagy kivétel, onna! -Tehát ennyire utálod a fajtámat... -Ostoba korcs...ne feszegesd tovább ezt a kérdést, mert megöllek- a hatás kedvéért megropogtatta ujjait- én megmentettem nyomorult életedet, te most visszaszolgálod, de ha idegesíteni akarsz, nem éled meg a holnapot, és annyi előnyt sem kapsz, mint legutóbb!- mondta, és elfordult, jelezvén, hogy lezárta a társalgást. Sakura úgy érezte, mintha szíven szúrták volna, tudta, hogy mindjárt sírni kezd, de ezt nem láthatja senki, nem akart mégjobban megalázkodni. -Sumimasen...kimegyek még gyógynövényekért...-felelte, és elhagyta a barlangot. Sesshoumaru nagyot sóhajtott. -"Hazudott, van itt elég gyógynövény. Hn...jól megsértettem..."- beleszagolt a levegőbe sós könnyek illatát hozta a szél- "Sír...miattam...ezt jól megcsináltam! Többet nem hozza szóba ezt a beszélgetést, az biztos..."-elmélkedett, de attól, hogy sikrült a terve nem lett jobb kedve. Sakura kilépett a napsütésbe, füleit megcsapta a madarak gyönyörű éneke, ez máskor boldogsággal töltötte el, de most inkább meghalni akart. Lábai remegtek, teljesen le volt sújtva. Pár métert botorkált, majd futásnak eredt. Szemeiből már kibuggyantak az első könnycseppek. Minél messzebbre akart kerülni a barlangtól, és minden élőlénytől. Végül megállt egy hatalmas magnólia fa alatt, és térdre rogyott. Egész testét rázta a zokogás. Agyában visszhangzottak a férfi szavai. -"Naze??(miért)- kérdezte magától. -Naaa...Ojiisan! Dozo...hadd menjek ki Sakura-sama után!- kérlelte a kis Sayo az öreg papot, aki a szentélyben tevékenykedett. Nem szívesen engedte ki a gyermeket egyedül, mert bármikor feltűnhetnek szellemek az erdőben. -Nem bánom, de két szamuráj elkísér.- adta be végül a derekát- Akeshi-san, Takeda-san! Vigyázzatok Sayo-chanra! -Hai, Ishido-sama!- hajoltak meg a szamurájok. -Jaj, de jó!!! Arigatuo, Ojiisan!- örvendezett a kislány, és megsimogatta az ölében lévő lévő szellemmacska fejét- Hallod ezt, Koryuu? Kimehetünk Sakura-sama után!- a válasz egy nyávogás volt, és a macska boldogan a kislányhoz dörgölőzött. -Megyek én is!- repült oda Saya a kislány vállához, a gyermek mosolyogva bólintott. A kis csapat elhagyta a városkaput és a kívül elterülő rizsföldeket, a tisztás felé vették az irányt. Ekkor egy hatalmas méretű lila színű oni rontott eléjük. Fején két szarv volt, szemei pirosan világítottak. A két szamuráj felajzotta íját. Koryuu átváltozott, Sayo a szamurájok mögé bújt. -Most meghaltok, nyomorult halandók!- ordította, és óriási karmos mancsát kinyújtotta a csapat felé. A szamurájok kilőtték a nyílvesszőket, mindkettő célba talált, de a szellem felnevetett. -Mérgező nyilak? Ostobák! Ellenem ez nem használ, mert immunis vagyok rá! Magam is méreggel támadok! -Sayoko! Fuss el innen, minél messzebbre- kiabált Akeshi, a gyerek rémülten szaladt az erdő irányába, Sayával együtt. Koryuu ottmaradt felvenni a harcot az onival. A macska nekirontott a szörnynek, de az a mancsával félreütötte, így Koryuu egy fának csapódott. Ekkor az oni szájából lilás pára csapott ki, egyenesen a kardot rántó szamurájok arcába. Akeshi és Takeda térdrerogytak, majd négykézláb állva kapkodtak levegőért. Ám tagjaikat nem tudták megmozdítani. Koryuu megsebesült, de nem volt súlyos a sérülése, félájultan feküdt egy fatörzsön, melyet ő döntött ki. A kislány hátranézett, és sírva fakadt. -Koryuu! Akeshi-san, Takeda-san!- kiáltotta kétségbeesetten, de nem jött válasz. A kiáltást a két férfi már csak nagyon messziről hallotta. Utolsó képük, hogy egy nagy karmos kéz közelít feléjük, és mindent vér borít. Az ő vérük. Az oni jót nevetett rajtuk, majd a kislány után eredt. Gyorsan elkapta. Felemelte, majd így szólt a sárkányhoz: -Keresd meg azt a szukát, és mondd meg neki, hogy nálam van a gyerek! A kristályért cserébe visszakaphatja.- rávicsorgott a gyerekre, aki erre egy hatalmasat síkított. A kis sárkány elindult megkeresni Sakurát, de már érezte a jelenlétét, tudta, hogy hol van. Sakura még mindig zokogott, mikor egy velőtrázó sikolyt hallott. Felnézett. -Sayo-chan...-suttogta, ekkor megjelent Saya. -Sakura-sama! Egy oni elfogta Sayo-chant, segítened kell! -Ikuso!(menjünk)- mondta és futni kezdett.- "Hogy lehetséges, hogy nem éreztem meg hamarabb ezt a gonosz aurát? Mi van velem?"- gondolta hitetlenkedve. Saya kétségbeesetten repült utána és elmondta a lánynak mi történt. -Akeshi-san és Takeda-san halottak! Koryuu megsebesült, csak te tudsz segíteni, Hime-sama!- már megpillantották az onit és a markában síró kislányt. A szörny felkacagott és elejtette a gyermeket. -Kit látnak szemeim? A kristály egyik őrzője. Örülök, hogy végezhetek veled! -Egy ilyen szánalmas oni, mint te, hogy merészeli zavarni a területünket?- vágott vissza Sakura és felemelte jobb kezét, készen a támadásra.- Sayo-chan, menekülj! A kislány elszaladt, a szörny felröhögött: -Azt hiszed rámijesztettél, hanyou? Ez lesz az utolsó mozdulatod!- ronda pofájából megint kicsapott a bénító méreg, egyenesen a lány arcába. -Villámcsa...-de nem tudta befejezni a támadást, mert ugyanúgy, mint a két szamuráj, ő sem tudott mozdulni. Térdre esett, fojtogatta a mérgesgőz. A szellem megütötte és ő nekirepült a legközelebbi fának. Majd a fa előtt hasalva próbálta összeszedni erejét. Már csak homályosan látott. -Jaj, úrnőm, most mit tegyünk? Ide hívom azt a férfit- repkedte körül a kis sárkány, ő jobban tűrte a mérget. -Már késő, Saya!- nyögdécselte Sakura, majd köhögni kezdett. -Itt maradok veled! Kezdek rosszullenni... -Készülj fel, Saya, mindketten itt fogunk meghalni...ez már a vég. -Veled tartok úrnőm, jó volt téged szolgálni- mondta Saya, majd Sakura mellé zuhant. Folyt. köv. FOLYT. KÖV. Ez az első művem, írjátok meg bátran a véleményeteket, bár...remélem tetszett:) (e-mail: vanessa123@freemail.hu)