Hikari to kage

I. A gyermek

Egy fárasztó nap estjén Inuyasha és barátai menedéket kerestek. A terület, hova jutottak kietlen és elhagyatott volt; sehol egy falu a közelben. Semelykőjüknek sem volt ereje tovább menni. Még a félszellem is csak lassan haladt, mert szerzett jópár sebet e nap folyamán, ugyanis ismét összeütköztek Narakuval, esküdt ellenségükkel.

- Mit szólnátok, ha letelepednénk, és itt töltenénk ezt az éjszakát? - szólt Kagome, látva Inuyasha szenvedését, s máris helyet keresve, ahol elhelyezkedhetnek mindnyájan.

- Kagomének igaza van. - vélte Sango - A legközelebbi falu napokra lehet innen.

- Igazán rászolgáltunk egy kis alvásra, nemde, Inuyasha? - csatlakozott Miroku is a maradni vágyókhoz, miközben a hanyou mellé lépett.

- Ne nyafogjatok annyit! Tovább kell mennünk! Itt nem biztonságos! - mondta az említett dacosan, s menetelt tovább.

- De Inuyasha! - szólalt meg Kagome - Nem emlékszel? Ma van újhold első éjszakája! Mihelyt besötétedik, te átváltozol, és így, sebesülten még úgy sem tudsz védekezni!

- Ezért kell tovább mennünk! Itt megtalálhatnak!

- Kérlek, Inuyasha! Pihennünk kell... Különben nem tudunk megvédeni, ha támadás ér minket. - támogatta Miroku a javaslatot.

- Jó rendben! De holnap elhagyjuk ezt a helyet! Veszélyt érzek... - adta be végül a derekát, kivételesen eszét használva ez esetben.

- Szerintem csak a sebedet érzed... - ugrott Shippo Inuyasha vállára, mire az hangosan felkiáltott.

- Áu! Pont eltaláltad!

- Jaj, ne haragudj... - ugrott le a kissrác tüstént, és Kagome lábai mögé bújt.

- Akkor el van döntve... Maradunk! - jelentette ki a jövőből érkezett.

- Igen, de ma éjjel különösen hideg lesz... - nézte a szellemirtó a tiszta, csillagos eget - És nincs mivel tüzet rakjunk... Erre, amerre csak szem ellát, egy árva faág sincs...

- Majd mi hozunk, igaz, Kirara? - ajánlkozott Shippo, s Kirara is bólintott.

- Rendben... De vigyázzatok magatokra! - mondta Kagome.

- Igen, ne aggódj! Azt tesszük! - felelt a kisróka, máris felpattanva a macskaszellem hátára, ki már nagy termetű démonként szállt feljebb és feljebb.

- Gyerünk, Kirara! - kiáltotta a rókakölyök, s barátja már el is indult.

A magasból alá nézve egy helyet kerestek, ahol nőtt némi fa. A kopár vidéktől nem messze meg is pillantottak egy erdős területet, arra vették útjukat. Leszállván Shippo már neki is állt az ágak gyűjtésének, melyek sűrűn borították az ottani talajt. Kirara csak ment mellette, néha egy-egy ágat felkapva és a többire helyezve, mert mást nem igazán tudott tenni. Hirtelen fujtatni kezdett az erdő közepe felé.

- Mi a baj, Kirara? Érzel valamit?

 A macskadémon lassan közelíteni kezdett egy ismerős szag irányába. Dühösen morgott. Már meggyűlt a bajuk a személlyel, akiből áradt az illat.

- Ismerős szag... De nem tudom, hogy kié hirtelen... - lépett mellé Shippo - Viszont azt tudom, hogy bárki is az, rossz érzésem van vele kapcsolatban.

Kirara szívesen megmondta volna, hogy kié e szag, de nem tehette, mert nem tudott az emberek nyelvén szólalni. Ezért csak biccentett, s még közelebb merészkedett a szag forrásához.

 Az erdő közepén egy tisztás helyezkedett el. Általában zöld színű füve vértől vöröslött, melyet mohón szívott magába a föld. Pár ruhafoszlány úszkált a friss vértócsákban.

- Mi történt itt? - szörnyülködött Shippo - Talán egy harc színtere volt ez a hely?

Körbenézett, és megijedt, mert nem látta Kirarát.

- Kirara! - kiáltott, mikor már meglátta a macskaszellemet, kicsivel a háta mögött, lökdösve valamit mancsával.

- Mit találtál? - ment oda hozzá a kisfiú.

Kirara már szájában tartotta akkor a tárgyat, aztán Shipponak adta.

Egy furcsa kinézetű fémdarab volt. Úgy nézett ki, mintha aránytalanul kettétörtek volna egy kerek érmét. A szélesebb felében egy, a környezeténél sötétebb pötty tűnt ki. Csurgott róla a vöröslő vér, amelynek olyan szaga volt, mint ami útján erre a helyre érkeztek.

- Vajon mi lehet ez? – gondolkodott Shippo.

Kirara is tűnődött, majd figyelmes lett néhány mellette elhaladó véres lábnyomra. Elkezdte azokat követni, egészen egy folyó partjáig, ugyanis ott véget értek hirtelen. Shippo mellette lépdelt, majd meglátott egy vércsíkot folyni a folyó felszínén, egészen a folyókanyarig.

- Rajta már nem segíthetünk, Kirara… Menjünk vissza. – vélte a kisróka. Vetett még egy pillantást a törött tárgyra, majd mellényébe dugta, és elindult kifelé a rétről.

Korom sötét volt már, mire visszaértek a tűzifával. A többiek az idő alatt találtak egy erdei házikót, legalábbis az lehetett, mikor még volt itt erdő. Belül viszont nem volt hely tűznek, szóval kint kellett tábortüzet rakniuk a hozott ágakból. Mivel már sötét volt, Inuyasha már fekete hajjal olvadt bele az éj sötétjébe.

- Hol voltatok eddig? – kérdezte Shippót.

- Találtunk valami furcsát… - kezdte a fiúcska.

- És mit?

Elmondta neki azt, amit a réten látott, még a tárgyat is megmutatta neki. Inuyasha tűnődve nézte a fémdarabot. Nem igazán tudott vele mit kezdeni.

- Mi az, Inuyasha? – ült oda Miroku a tűzhöz, egy ütésnyommal az arcán.

- Már megint, Miroku? – kezdett Shippo egy kérdést.

- Ez nem az, aminek hiszed…

- Persze… - csóválta a fejét a kölyök.

A szerzetes sóhajtott, majd ismét a tárgyat nézte. Kivette a féldémon kezéből, és ő is méregette. Hirtelen olyan arcot vágott, mintha rájött volna valamire. Lehelyezte a tárgyat a földre, és a végeitől rajzolt egy félkört, így úgy nézett ki, mint egy egész medál. A szomszédos félbe rajzolt egy ugyanolyan kört, mint a fémdarabon volt. Eltávolodott tőle egy kicsit.

- Sejtettem… - mondta aztán.

- Mit? – kérdezte Sango, aki éppen kifelé érkezett a kunyhóból. A rajzhoz hajolt, mire Miroku megint megfogdosta a szokott helyen, és szokásos módon kapott érte a kobakjára.

- Nem volt még elég? – kérdezte a lány felindultan.

- Elég már! Mondd, mi ez? – váltott témát Inuyasha.

- Ez egy legendás ereklye, a mindenség talizmánjának egy darabja…

- És mire való?

- Nos… em…

- Szóval?

- Azt nem tudom… - jelentette ki a szerzetes.

- Na remek! – mondták kórusban. Szegény Miroku csak mosolygott idétlenül, mert mást nem igen tehetett.

- Hol van Kagome? – kérdezte aztán Shippo, mert észrevette, hogy hiányzik valaki.

- Vízért ment a folyóhoz – válaszolt Sango a kérdésre – De már jó ideje távol van. Hol lehet ilyen sokáig?

A partnál letérdelvén Kagome a vízbe merítette a teáskannát.

- Ez az Inuyasha mindig csak az instant levest enné… - morogta.

Amint kiemelte az edényt a vízből, a partvonal mentén egy keskeny piros csíkot pillantott meg elhaladni. Követvén szemével a csíkot meglátott egy személyt a parton feküdni. Odamerészkedve a hátára fordította az egyént.

- Hisz ez egy kisfiú…

Egy hosszú hajú, sápadt arcú fiúcska volt, mellkasán nagy, tátongó sebbel; onnan szivárgott a vér. Egész lénye fehér volt, ruhái cafatokban lógtak róla. Lábait még a víz sodorta.

Inuyasha már nem bírt tovább várni. Túlságosan idegesítette az a gondolat, hogy történt valami Kagomével. Sebesen futott a folyó felé, szemével keresve a lányt. Mindenfélére gondolt… mindenféle szörnyűségre. Csak remélni tudta, hogy nem esett baja. És ha épp akkor érte támadás, és egy erős ellenféllel áll szemben? Mit tehetne? Hisz most halandó… De ez nem tántorította el… Rohant egyre beljebb.

Aztán megtorpant a meder előtt nem sokkal, mert Kagome jött vele szembe.

- Kagome! Hát itt vagy!

- Miért, Inuyasha? Aggódtál? – kérdezte a lány mosolyogva.

- Áh, dehogy! – fordította el a tekintetét.

- Na mindegy… Menjünk vissza… - indult el.

- Várj… - állította meg a félszellem – Az ott kicsoda?

- Hm? – nézett a gyermekre, akit a folyónál talált, és akit most a karjaiban cipelt – Nem tudom… Ott találtam, a folyóparton. Megsebesült… Nem hagyhattam ott szegényt…

- Szegény kölyök… Valaki jól elintézte…

- De ki lehetett az?

- Nem tudom, de kőből lehet a szíve, hogy kezet emel egy védtelen kisfiúra…

- Szerintem is…

Azzal visszaindultak a többiekhez. Inuyasha hosszasan figyelte a fiúcskát, észrevéve rajta valami ismerőset, de maga sem tudta, hogy mi az…

 Hira