Hikari to kage

II. A titokzatos sötét lovag

Az éj utolsó órája is elérkezett. Az ég tiszta volt, sehol egy felhő rajta. Még ragyogtak a csillagok, ez volt az egyetlen fényforrás még egy röpke óráig. A hideg szél sejtelmes vérszagot hozott magával, amit különösen egy közeli erdőben lehetett érezni.

- Ez valóban vérszag? – tűnődött az ott járó Kikyo – Jól sejtettem, hogy itt valami szörnyűség van készülőben.

Ugyanis a papnőt egy mérhetetlenül gonosz erő csalta egészen idáig. Ki akarta deríteni, mi az, ezért útnak indult. Errefelé sok ember él, és az életük nagy veszélyben foroghat.

- Talán hatalmamban áll elűzni őt innen…

A miko csak haladt egyre beljebb. Útját fiatal lányok holt lelkei világították meg, melyek vagy keringtek körülötte, vagy egyenként beleolvadtak a testébe. Lélekrablói szorgalmasan gyűjtötték az újabb lelkeket köré, mert ez biztosította életben maradását.

Ahogy haladt, a halált sejtető szag erősödött.

Mozgás hallatszott a fák mögül. Kikyo kicsit összerezzent a gondolat hatására, hogy talán a veszélyforrás közeledik. De nem az volt. Egy ember tántorgott ki a bozótból, majdhogynem mindenhol megsebesülve. Nyöszörögve, nehézkesen lépett a miko elé, aki most leeresztette íját, amit előkapott a biztonság kedvéért.

- Ne menj tovább… a saját érdekedben… - kérlelte a férfi.

- Mi történt veled? – kérdezte Kikyo.

- Banditák támadtak meg engem és két bátyámat…

- Szóval… csak banditák? – tűnődött a papnő – Az nem lehet… Ennél nagyobb energiákat észleltem…

- Azután… - folytatta a férfi szaggatottan – megjelent egy alak fekete lovon, és elpusztította a támadókat…

- Megmentett titeket? – csodálkozott Kikyo egyre jobban.

- Nem, épp ellenkezőleg! Miután végzett a banditákkal… megölte a testvéreimet… engem futni hagyott…

- De miért?

- Nem tudom… Kérlek… se… gíts… - nyöszörgött, majd összeesett a lány előtt.

Kikyo lehajolt hozzá, hátára fordította, s megrázogatta, de a férfi már nem volt életben.

- Meg kell találnom azt a lovast, mielőtt mindenkit megöl, aki az útjába kerül! – határozta el a miko – Nagyon veszélyes lehet, ha ekkora gonoszság árad ki belőle. De vajon kedvtelésből öldököl, vagy konkrét oka van rá?

Felállt a halott mellől, de mielőtt elindult volna, mondott érte egy imát, mert úgy gondolta, ennyit megérdemel. Az ember csak egy átlagos földművesnek tűnt számára, aki látszólag nem tett semmi rosszat, mégis el kellett hagynia ezt a világot. Sajnálattal nézett vissza rá, majd távozott, s haladt tovább az úton. Mostmár sűrűbben nézett körbe. Egyre jobban érezte azt a sötét energiát, amivel neki kellett szembe néznie az itt élők érdekében. Nyugtalan volt a gondolattól, hogy nem sikerül majd neki, de ennek ellenére, semmit sem láttatva arcán, ment tovább.

- Már közel járok, érzem…

Igaza is volt. Hirtelen megállt valami előtt, s szörnyülködve nézett maga elé. Két holttestet pillantott meg lábai előtt az ösvényen. Alig lehetett kivenni, mik voltak pontosan, annyira szét voltak tépkedve. De látszott valamelyest néhány halandó vonás rajtuk, tehát közönséges emberek voltak. Kikyonak eszébe jutott az iménti férfi története. Azt gondolta, hogy a két test volt valaha a földműves két fivére.

Lassan tovább haladván már sokkal több porhüvelyt látott. Fegyveres banditák feküdtek mindenfelé. Bár testük ugyanolyan rossz állapotban volt, mint az előző kettőé, látni lehetett egy különös dolgot: a csavargók szíveit kitépték a helyükről.

- Ez biztosan ő volt, az a lovag! De mire kellhetett neki a meggyilkolt banditák szíve? – töprengett a miko.

Ahogy elhaladt a holttestek között, megborzongott a látványtól. Még a bűnözők lovait is széttépte az illető! Úgy érezte, mindjárt felfordul a gyomra. Sok mindent látott már, az igaz, de az ilyesmitől újra és újra rosszul lett.

- Már most undorodom ettől a lovastól… Miért tesz ilyet? Esetlegesen egy szellem? Azt hiszem, sőt tudom… Annak kell lennie, mert ép eszű ember nem tesz ilyet. Csakis egy gyilkos démon…

Amint így elmélkedett a földet nézvén mentében, a földön megpillantott néhány állati nyomot. Egy ló patájának lenyomatához hasonlított.

- Nyomon vagyok… Most megfizet azért, amit tett!

Követte a nyomokat, egyre beljebb és beljebb menvén az erdő sűrűjébe. Letört ágakat látott útján. Az állat biztosan vágtatott, így utat szelve magának. Félrehajtván a lekonyult ágakat gondolkodott a kérdésen, hogy miért tette ezt a gyilkos. Tudta jól, hogy egy szellemnek mi tetszhet az öldöklésben, és a kínzásban, de nem mindegyik marcangolja szét áldozatait, ily módon meggyalázva, s a dögevőkre bízva azokat.

- Vadállat… - gondolta, mikor kirázta a hideg.

A közelből már halotta is a paták hangját. Mosolyogva a sikerélménytől, hogy meglelte, amit keresett, közeledett a hang felé. Óvatosan, mert nem akart a banditák sorsában osztozni. Csakhogy odaérve, csalódására, csak egy lovat talált, egy szíjjal egy fához kötve. A tettesnek írmagját sem találta.

- Az ördögbe… Ez csak a lova. De ő hol lehet? Talán megérezte jöttömet?

Nem vette észre, hogy valaki is közeledne felé. Csak akkor eszmélt fel, mikor a személy lépései gyorsabbak lettek. Hátrafordulván kiült az ijedtség az arcára. A lovag állt előtte. Csak egy magas férfinak látta, fekete ruhában, vöröslő szemekkel, mert alaposabb megvizsgálására az már nem adott időt. Már emelte a kezét, és egy jól irányzott csapással halálos sebet ejtett rajta. A vágás a nő tarkójától végigfutott az egész hátán, s hevesen vérzett. A sebzett a földre esett, s gyűlölködve nézett fel rá.

- Te… gyilkos… - nyökögte.

A lovag nem szólt semmit. Megragadta Kikyót, és arrébb dobta, egyenesen egy fának. A nő nyöszörgött, hátával csíkot húzva a fa törzsére. Ismét a földre hullott, fájdalmában a földet markolászta.

- Miért? Miért gyilkolsz ok nélkül? És miért nem ölsz meg most, mint ahogy a földművessel sem tetted?

A férfi nevetni kezdett, majd ugyanolyan hirtelen abba is hagyta. Azután felé fordult. Arca, így lentről nézve ismerősnek tűnt. Alakja furcsa volt: mintha felhők úszkáltak volna benne, s mintha azok alkotnák a testét. Viszont fogása erősnek bizonyult, és ezt a papnő is megtapasztalhatta. Szeme jobban fénylett, látván a lány szenvedését, s ridegen meredt le rá velük.

- Szeretem látni, ahogy más szenved… - szólalt meg aztán, jéghideg, férfias hangján.

- Tudtam, hogy szellem… - gondolta - Rád egy szó van: vadállat! – kiáltotta aztán, a fájdalomtól remegő hangon.

A szellemnek elege lett belőle. Felemelte a levegőbe nyakánál fogva, és már élezte a karmait, hogy áthatoljon velük a nő testén. Ekkor egy roppant madártoll hátán Kagura érkezett le hozzájuk. Közlekedési eszközét lekicsinyítve hajába tűzte, és tisztes távolban megállt a démon előtt, ki a jövevény láttán ledobta Kikyót, és felé fordult.

- Te lennél az a titokzatos sötét lovag, aki ilyen rövid idő alatt ennyi áldozatot szedett?

- Tehát így neveznek az emberek…

- Hm… - gondolkodott hangosan a szélboszorkány – A hangod olyan, mint Sesshomarué, a kutyaszellemé…

Erre a férfi még hűvösebben tekintett rá. Kikyo is észrevette a hasonlóságot most, hogy a boszorka kimondta azt a nevet. Valóban hasonlított hangjában, és kinézetében is. A ruhája is hasonló volt, csak éppen minden fekete volt rajta, egy fehér folt nem volt felfedezhető.

- Átálltál az éj színére, Sesshomaru-sama? – gúnyolódott Kagura, legyezője mögé rejtve mosolyát.

A „Sesshomarunak” nevezett egyén markát összeszorítva köddé vált, majd a boszorkány mögött jelent meg újra. Karmait nyaka köré zárta, s szorongatni kezdte.

- Az én nevem nem Sesshomaru. Az egység nem létezik.

- Az egység? – kérdezte a fenyegetett – Miről beszélsz?

- Te nem vagy olyan állapotban, hogy számon kérj! Én kérdezek! – emelte meg a hangját, fokozta a szorítást – Mit akarsz tőlem?

- Naraku küldött… hogy nézzem meg, kié ez a feltörő, sötét erő…

- Láthatod, hogy az enyém… De biztosan nem csak ezért küldött! Beszélj!

- Azt akarta, hogy vigyelek el hozzá… élve vagy holtan… - lihegett.

- Azt látni szeretném…

- Eressz, Sesshomaru! Ne játszd az ostobát! – parancsolt rá, és gondolt bele a dolgokba a szélboszorka, s nem hitte, hogy ez nem az, akinek feltételezi.

- Megmondtam, hogy nem vagyok az egység! – ordította, és úgy megszorította, hogy a nő térdre rogyott.

- Az egységnek vége! Nem létezik! – üvöltötte. Körülötte felszakadozott a föld, annak nagy darabjai keringtek körülötte.

- Eressz el… - nyökögte a boszorkány.

A dühödt szellem el is eresztette, de még eldőlni sem hagyta. Nyomban előrántotta kardját, és kettévágta Kagurát. De nem volt elég látnia ott heverni kettészelten, belédöfködte a kardot, újra és újra megismételve, szanaszét trancsírozva a testet. A nő még nem halt meg, ezért torka szakadtából kiáltozott.

Mielőtt azonban halálát lelte volna, teste felemelkedett, majd egy pajzsszerű gömbben elrepült a láthatáron kívülre, ahol már kelőben volt a nap.

A lovag utánanézett még, majd eloldozta lovát, és ráülve elvágtatott, nagy port verve Kikyo arcába, aki még mindig ott feküdt.

- Valóban Inuyasha bátyja lenne? De nem lehet ő, mivel tagadta a démon nevét… És milyen egységről beszélt? S ha tényleg ő Sesshomaru, tagadása ellenére, miért ilyen furcsa a viselkedése? – cikáztak át eme gondolatok elméjén.

Nagy kínok közt feltolta magát karjaival, s íjára támaszkodva, inogva felállt. Vonszolni kezdte magát abba az irányba, amerről Inuyasha visszatérő démoni erejét érezte. Pár lélek egyesült testével, könnyítve a fájdalmon, de ezek a sebek nem akartak begyógyulni.

- Itt valami nincs rendjén… Szólnom kell Inuyashának…