Hikari to Kage

III. A két testvér

Az éjt felváltotta a nappal. A Nap sugarai melegen sütöttek le az ég alatt élőkre. A kis csapat lány tagjai lassan kibotorkáltak a kunyhóból.

- Áh, ti is ébren vagytok már? – köszöntötte a lányokat Shippo.

- Igen, jó reggelt! – mosolygott Kagome.

- Ha már ébren vagy, csinálhatsz reggelit… - mondta Inuyasha, felállva a tábortűz maradványai mellől.

- Te mindig csak a hasadra gondolsz? – ripakodott rá a lány.

- Igazán megkérhetted volna szebben is, Inuyasha. – vélte Miroku, amint közelebb lépdelt.

- Te csak hallgass!

- Fiúk… - kezdett volna Sango egy nyugtató jellegű mondatot, de észrevéve valamit, így folytatta – Hová tűnt a kisfiú?

- A fiú…? – nézett körül Inuyasha – De… az előbb még itt volt…

- Szem elől vesztettétek? – kérdezte Kagome dühösen.

- Vajon hova tűnhetett? – tette fel a kérdést a szerzetes.

Mindenki Inuyasha vörös ingjére nézett, ami most a földön hevert. A fiúcskán majdhogynem semmi ruha nem volt, ráadásuk a folyóból halászták ki, tehát megázott rendesen, s nagyon fázhatott az éj folyamán. A hanyou megszánta a didergő fiúcskát, és, mikor már mindenki aludt, ráadta a kimonófelsőt. A ruhadarab most gazdátlanul piroslott a fűben. Inuyasha a kezébe vette.

- Nem juthatott messze. A belseje még meleg.

- Nézzétek! Ott van! – fedezett fel Shippo egy fehér foltot egy kiemelkedett földdarabon, ami egy vízesés határánál helyezkedett el, kicsit messzebb tőlük.

- Mit csinál ott? Jobb dolga sincs, minthogy minket ijesztgessen? – mondta a félszellem.

- Nyugodj meg, Inuyasha. Inkább menjünk érte… - indult el Miroku.

Közelebb érvén egyre jobban látszott, hogy a fiú arcát az ég felé emelve állt ott. Teste ködszerűnek és fénylőnek tűnt, körülötte virágok nyíltak. Úgy nézett ki, mint aki magába szívja a napsugarakat. Észrevévén őket, feléjük fordult. Alkata abbahagyta a fény árasztását.

- Miféle fiú ez? – gondolta Kagome – Este, mikor láttam, azt gondoltam, csak sápadt szegény, de mostmár azt gondolom, hogy rémisztő…

Azért gondolhatta ezt, mert a gyermek egész teste fehér volt, akár a maradék alsóruházata. Hosszú fehér haját ide-oda fújta a szél. Még a szemei is fehérek voltak, akárcsak egy befejezetlen festményen.

- Mi vagy te? – öntötte szavakba Inuyasha Kagome gondolatait.

A fiú résnyire nyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, de nem tette. Matatott az ajkain valamit, mintha azt mondaná, hogy nem is tud beszélni. A többség csak furcsállva nézte, mikor Shippo megszólalt.

- Szerintem néma…

- Miből gondolod? Badarság… - mondta a féldémon.

De a fiú szaporán bólogatni kezdett, ezzel jelezve, hogy mégsem badarság az, ami az imént elhangzott. Aztán végignézett a körülötte állókon, s hirtelen megakadt a szeme Inuyashán, és hátrálni kezdett, de nem sokáig tehette ezt, mert már hátrább nem ért földet a lába. Lerítt róla a félelem. A hanyou ezt észre is vette. Közeledett felé, mert azt gondolta, a szaga alapján megállapíthatja, hogy mi is ez a furcsa fiú. A gyermek elbotlott a nagy hátrálásban, rettegve nézett fel a közeledőre. Az pedig közelebb hajolt hozzá, és szimatolni kezdett. A szag alapján nem deríthetett ki sokmindent, mert a gyerek szaga friss hegyi levegőre hasonlított csupán. Inuyasha gondolt egyet, és felé nyújtotta a kezét. A fiúcska erre összerezzent, és összeszorította szemhéjait. A félszellem félrehajtotta a fehér hajtincseket, és mögötte felfedezett egy kicsi, hegyes, tündérmesebeli manókéhoz hasonló fülecskét.

- Ő… egy szellem… - jegyezte meg.

A lény erre lesütötte a szemét, mer nem bírta Inuyasha szemeinek súlyát. Még mindig reszketett egész testében, és remélte, hogy nemsokára eleresztik a fülét. Inuyasha felegyenesedett aztán, és őt is felhúzta.

- Nem lehet gonosz szellem, mert még nem tett kárt bennünk… - mondta Miroku.

- És ráadásul még gyerek… - mérte végig Sango is.

- Az, hogy még gyerek, nem kifogás a gonoszságra… - mondta Inuyasha, gondolva ezzel bátyjára, akiről úgy tudta, hogy már gyermekkorában gyilkolni kezdett, pontosabban ilyen idős kora körül, mint a fiú előtte.

A gyerek aztán, mikor a hanyou elbambult, elaraszolt mellette, és odaállt Kagome elé. Felnézett rá, és meghajolt.

- Mit művelsz? – kérdezte meglepetten Kagome.

A fiú felegyenesedett, majd kezét a mellkasára helyezte, ahol megsebesült. A sebét Kagome látta el, rögtön, miután elhozta a többiekhez.

- Szerintem, meg szeretné köszönni, hogy segítettél rajta. – mondta Miroku.

A lány mosolygott, és megsimogatta a fejét.

- Nagyon szívesen! – mondta.

A gyermek most olyan képet vágott, mint egy kiskutya, akinek a fejét simogatják.

- Hát nem aranyos? – lágyult el a lány.

- Keh! Kis taknyos… - féltékenykedett a félszellem.

A fiúcska elszomorodott egy kicsit, ezért lejjebb vette tekintetét. Majd felkapta azt, mikor megérezte Kirara közeledtét. Morogni kezdett rá.

- Kezdem azt hinni, hogy ez egy kutyaszellem. – vakargatta a fejét Shippo.

- Nyugi, az csak Kirara… - mondta Kagome a fehér lénynek.

- És én már nem is számítok? – bújt elő Myoga a macskadémon bundájából.

- Mi járatban, Myoga? – állt oda Miroku.

- Ti nem észleltetek valami furcsát?

- Miért? – Kérdezték majdnem egyszerre.

- Hallottam egy veszélyes szellemről, aki itt garázdálkodik a környéken. Gondoltam, utánanézek a dolognak, és ezt találtam. – mondta a bolha, a Kirara szájából kilógó tárgyra ugorva.

- De hiszen ez a Tensaiga! – lépett közelebb Inuyasha is, és elvette Kirarától a kardot.

- Ez furcsa. Nem hinném, hogy Sesshomaru elhagyna ilyesmit csak úgy… - szólt Sango.

- Egyetértek – mondta Myoga – Habár nem veszi túl sok hasznát, azért becsüli valamennyire, mivel apjuk hagyta rá.

- Vajon mi történhetett, hogy most mégis itt van? Hol találtad a kardot? – faggatódzott Inuyasha.

- Itt, nem messze, egy folyóban…

- A folyóban? – gondolkodott Kagome – De hiszen őt is ott találtuk! – nézett a kisgyerekre, aki most a kardért ugrált Inuyasha mellett.

- Mit akarsz, kölyök? Nem adom neked! Sesshomaru megölne, ha meglátná nálad!

A fiú hamarosan abbahagyta az ugrálást, utána szaporán a szemére kezdett mutogatni.

- Mi van? – fintorgott a féldémon.

- Azt akarja mondani, hogy csak meg akarja nézni. – fejtette meg Miroku a jelbeszédet – Igaz? – nézett a kisfiúra.

Az pedig bólogatott, majd kérlelően nézett Inuyashára. Felé nyújtotta kezeit, remélve, hogy odaadja neki a kívánt tárgyat.

- Na jó, nem bánom… Nézd meg, ha annyira akarod… - adta a fegyvert a két kicsi kézbe.

A gyermek csillogó szemekkel nézte a kardot. Mellkasához szorította, és boldogan mosolygott. Mielőtt Inuyasha visszakövetelhette volna a kardot, abból fehér fény áradt ki, ami a fiúra is átterjedt.

- Mi történik? – szólalt meg Kagome, de ezt gondolták mindnyájan.

A kisfiú kinézete kezdett megváltozni: bőre élettel telibb színt kapott, a haja is mostmár ezüstösen fénylett. Arcán megjelent két csík, és homlokán egy sarlóhold, mely felfelé mutatott. Amint a fény eloszlott, a lény megszólalt:

- Tensaiga… Már hiányoztál…

- Hallottátok ezt? Tud beszélni! – ámult Shippo.

- Tehát csak ugrattál minket, mi? – dühödött fel Inuyasha.

- Nem, dehogy… - nézett rá a fiú – Meg tudom magyarázni…

- Na persze…

- Hagyd beszélni, Inuyasha úrfi… - csitította Myoga.

Inuyasha csak morgott, mert átverést szimatolt, de úgy tett, ahogyan a bolha mondta.

- Akkor a neved mondd meg legalább! Ki vagy te?

- Bocsássatok meg… Az én nevem Hikarimaru. Ebbe a kardba volt egy részem bezárva. Most, hogy visszakaptam, visszanyertem a másik felemet. Köszönöm…

- Micsoda? A Tensaigába? De hogyan lehetséges ez? – tűnődött Miroku.

- A fivérem az egység szétválásakor elvette egy részemet, és bezárta ebbe a kardba. Azután végezni akart velem. De, hála a kisasszonynak, nem sikerült…

- Tehát a fivéred látta el a bajodat? – kérdezte Sango – És milyen egységről van szó? Egy katonai szövetkezet?

- Nem. Közel sem… Az egység… - gondolkodott, hogyan fogalmazza meg – hát… az az egység…

- Hát ez jó… És mondd, van valami közöd Sesshomaruhoz? – nézte Inuyasha a fiút, kísérteties hasonlóságot felfedezve köze és bátyja közt.

- Tényleg hasonlítanak… Nos? – figyelt Myoga is.

- Á, igen! – csapta öklét tenyerébe – ez az egység neve… - jelentette ki a gyermek.

- Mi? Az, hogy Sesshomaru?

- Igen.

- Sesshomaru… „felbomlott”? – csodálkozott Shippo.

- Igen… Az egységet én s fivérem alkottuk. Ha nem vagyunk egyek, az egység nem létezik.

- Mit jelentsen ez? Azt akarod mondani, hogy te Sesshomaru egy része vagy? – bukott ki Inuyasha.

- Igen, az egység egy része vagyok, csak nem tudom, melyik, mert a fivérem szerint én vagyok a rossz…

- Akkor tartanunk kellene tőled? – nézte Miroku kétkedőn.

- Nem tudom… - sütötte le tekintetét – nem tudom biztosan, ki vagyok…

- És a fivéred? Hol van most? – kérdezte Kagome.

- Kérdezzétek az a lányt ott… - nézett a fák felé.

Onnan Kikyo tántorgott elő. Átlagosnak tűnt először, de aztán hirtelen a földre hullott, s teste máris vérében úszott. Inuyasha felkiáltott, odarohanva hozzá:

- Ne! Kikyo