Hikari to Kage

IV. Hívószóra

Kínjában markolászta a földet, erősen nyöszörgött és lihegett, sebéből erősen vérzett az összeesett jövevény. Inuyasha azonnal odafutott hozzá, míg a többiek pár lépés után inkább megálltak.

- Kikyo! Mi történt veled? – térdelt le hozzá a hanyou, s a papnő hagyta, hogy ölbe vegye.

- Inu… yasha… - nyöszörgött, midőn meglátta.

Kagome állt meg legutoljára. Igaz, kíváncsi volt rá, hogy mi történt Kikyóval, és sajnálta is, amiért ez történt vele, de másra is gondolt eközben. Elképzelte, hogy ő is ott fekszik sérülten, és hogy Inuyasha ugyanígy csak Kikyóval törődne, ügyet sem vetve rá.

- Ha ott lennék mellette ugyanilyen rossz állapotban, észre sem venne. Csak Kikyóval foglalkozna… - gondolta szomorúan, de egy alig látható fejrázással, és apró pislogásokkal elhessegette a gondolatot.

Maga mellé tekintett, ahol pár pillanattal ezelőtt Hikarimaru állt, s megijedt, mert a fiú már nem volt ott. Körülnézett ijedten, és meglátta Inuyasháék mellett állva.

- Gyere el onnan! – mondta neki, nem tudta biztosan, miért. Talán azt gondolta, hogy a félszellem még kárt tesz benne.

A kisfiú ránézett, majd Inuyashára, aki Kikyóról levéve szemeit rá vetette tekintetét, ami kicsit szúrós volt, amiért „megzavarta” őket.

- Készülsz valamire, kölyök? – kérdezte.

A fiúcska nem szólt semmit. Közelebb ment Kikyóhoz, s kimonófelsőjét arrébb húzva a szakadásnál, szabadabbá tette a sebet.

- Te meg mit művelsz? Kis perverz! – mordult fel a féldémon.

- Azt teszi, amit gondolok? – nézte Miroku.

- Hallgass, szerzetes… - vágta fejbe Sango.

Amiért rászólt, Hikarimaru ismét Inuyashára nézett, de visszafordította tekintetét a sebesülésre. Ráhelyezte egyik kezét, ami abban a szempillantásban fényleni kezdett. Lehunyta a szemét, s vett egy mély lélegzetet, mire már több fény áradt ki tenyeréből. A papnő egész lényét elöntötte a fény.

- Mi történik ott? – ment két lépést közelebb Shippo.

- Úgy tűnik, mintha gyógyítana… - vélte Myoga.

- De hogyan? Sesshomaru nem tud gyógyítani tudtommal… - mondta a szerzetes.

- Ő maga nem, de ez a fiú nem Sesshomaru. És végül is a Tensaigának ilyesmi ereje van, talán azt használja fel. – válaszolt a bolha.

És a gyermek kezében valóban ott volt a kard. Viszont azt nem lehetett megállapítani, hogy a gyógyító energia honnan jön: a fegyverből, vagy a fiúból.

- Mi ez az érzés? Olyan… meleg, és nyugtató… - vélte a miko gondolataiban.

A seb lassan kezdett eltűnni, s valamiféle fekete por maradt hátra belőle. Ennek szemcséi azonnal irányul vették Hikarimaru arcát, s eltűntek a homlokán lévő sarlóhold alakban. Pár villám szóródott ki a jelből, amíg a fiú rá nem helyezte a kezét, csillapítva azokat.

- Meggyógyította! – döbbent le Kagome.

- Ez volt a célom, nem az, amire gondoltál… - mondta a fiú Inuyashának, és elindult a többiek felé, hátra.

- Várj!

Kikyo felült az ölelő karokban, és lassan kikecmergett belőlük, felállt kissé zsibbadtan, Inuyasha nagy sajnálatára, mert szívesen ölelte volna még egy kicsit. A papnő is felfedezte Hikarimaru kísérteties hasonlóságát Sesshomaruval, s gondolkodni kezdett.

- Ki vagy te? – kérdezte a gyerektől.

- Ugyan, semmiség… - tette az karba a kezeit, s megforgatta szemeit.

- Igen, igaz, ne haragudj. Természetesen köszönöm, hogy meggyógyítottál. De most kérlek, mondd el, ki vagy. Van valami közöd egy Sesshomaru nevű szellemhez?

- Miért kérdezi ezt mindenki? – duzzogott.

- Mert hasonlítasz rá, csak kisebb vagy.

- Igen, tudom… - lett kicsit lehangoltabb, ami feltűnt a mikónak, de nem szólt érte. Ismét felnézett, és kezdte – A nevem Hikarimaru, és az egység része vagyok.

- Az egység? – lepődött meg a nő. Emlékezett rá, hogy a sötét lovag is egyfajta egységről beszélt.

- Igen… Akit ti… izé… Sesshomarunak neveztek. Ennyi közöm van hozzá. – fűzte hozzá a fiúcska.

- Szóval te azt állítod, hogy… - mondta Kikyo.

- Hogy Sesshomaru része, igen. – állt fel Inuyasha – Vicces, hogy a nevét sem tudja, bár részének mondja magát.

- Nem csak mondom, hanem az is vagyok! És nem sok közöm van az elméjéhez, csak az érzéseit ismerem. Nekem az ő neve nem fontos.

- És láttál a szemeivel? – kérdezte Kagome, immár közelebb merészkedve a többiekkel együtt.

- Igen, láttam. De nem gyakran volt rá esélyem, inkább csak éreztem, mit cselekszik.

- Ez érdekes… - vélte Kikyo – Ismerős ez a jelenség.

- Ismerős? Úgy érted, láttál már ilyet? – kérdezte Miroku.

- Igen. – mondta, majd a fiúhoz fordult, és vizsgálgatni kezdte.

- Hé! Mit akarsz tőlem? – kapálódzott az, míg Kikyo hol a karját rántotta fel, hol más testrészeit kutatta át. Kis idő múlva, amit Hikarimaru végigordítozott, felfedezett egy kis fekete foltot a bal lapockáján.

- Sejtettem. – mondta aztán.

- Mi az, Kikyo? – szólt Inuyasha.

- Sesshomaru bizonyára használta a Teljesség Amulettjét.

- Az mi?

- Az egy ősi ereklye, amit egy boszorkány hozott létre.

- És mire való?

- A boszorkány végtelenül gonosz volt, legalábbis annak vallotta magát. Egy napon viszont beleszeretett egy jólelkű halandó férfiba. Ezen érzés útjában volt gonosz céljainak, ezért keresett egy módot, hogy megszabaduljon érzéseitől.

- És ezért hozta létre ezt az amulettet? Azért, hogy kiválassza magából a jóságot? – kérdezte Sango.

- Így van – helyeselt a papnő – De röviddel ezután a boszorkány meghalt, nem tudni biztosan, miért.

- Tehát Sesshomaru is meg fog halni? – tűnődött Inuyasha.

- Azt nem tudom, de lehetséges.

Míg csönd támadt, Mirokunak hirtelen eszébe ötlött valami. Gyorsan kutatni kezdett ruhájában, míg rálelt arra a fél amulettre, amit Shippo talált az erdőben. Odament Kikyo mellé, és a kezébe adta.

- Ez annak az ereklyének egy darabja lenne? – kérdezte tőle.

- Igen! – nézte a papnő a tárgyat – Pontosan így kell, hogy kinézzen használat után.

Ezután Kikyo ismét megnézte Hikarimaru hátát, és a lapockán lévő foltra helyezte a tárgyat. Az nagy fények közepette beleolvadt a sápadtka testbe, és úgy nézett ki azután, mintha az a bizonyos fekete folt az amulett hiányzó részét képezné.

- Mi történt? – bámult Inuyasha.

- Érzem… - suttogott a gyermek.

- Mit érzel? – fordította maga felé a miko.

- Öldököl… ok nélkül vért ont, és életeket olt ki… és élvezi hullájuk látványát és vérük szagát… - mondta egyre rezgő szemhéjakkal.

- Kapcsolatba került a másik felével… - mondta Kagome – Ugye, így van?

- Akkor most érzed, amit ő is? – kérdezte Shippo.

- Érzem az érzéseit… hallom a hangokat… és az a szag… - térdre borult, fejét fogta görcsösen – Hagyd abba!

E felkiáltásra az amulett-darab kilökődött a testéből, s a földön egészen Kikyo lábáig gurult, aki azt felvette.

- Ezek szerint te vagy a jó része – mondta Kagome – Tudtam.

- Nem csoda, hogy ilyen kicsi! – mondotta Inuyasha – Már azt hittem, nincs is neki…

Hikarimaru szomorkásan, ártatlan képpel tekintett fel a féldémonra, majd elfordította a fejét. Mintha szégyellné magát, amiatt, amit hallott.

- Inuyasha! Kérj bocsánatot! – szólt rá Kagome.

- Miért? Csak az igazat mondtam!

- Fekszik! – és Inuyasha közelről is üdvözölte az anyaföldet.

- Mert ő a jó fele, és ez fáj neki!

- Na persze…

- Ha már itt tartunk, ki a rossz fele? – vette el a szót Myoga.

- Tényleg… - mondta Shippo – Ki az?

- Én tudom, ki az, legalábbis összefutottam vele egyszer. Innen kaptam a sérülést is. – mondta Kikyo.

- Valóban? Akkor mondd meg, ki az! – mondta a hanyou, mert szívesen bosszút állt volna rajta, amiért ilyet tett a papnővel.

- Egy kegyetlen alak, akit a környékbeliek sötét lovagnak neveznek. Emberek százainak halála szárad a lelkén… ha van neki. És mindezt ok nélkül tette! Ez még nem is volt elég neki, mert szétmarcangolta és meggyalázta a holttesteket.

- Ez borzasztó! – szörnyülködött Sango – Micsoda szörnyeteg…

- Hát persze, hogy az! Elvégre, Sesshomaru egyik fele, ráadásul a gonoszabbik! Így sem éppen a kedvességéről híres… - mondta Inuyasha.

- Mondd… tényleg olyan gonosz az egység? – kérdezte Hikarimaru félénk, halk hangon.

Mikor Inuyasha ránézett, úgy tűnt, olyan halkan mondta, hogy meg sem hallotta.

- Mit mondasz? – kérdezte.

- Semmit… - kémlelte a földet.

A féldémon elnézte a fiút. Látta rajta, hogy valami nagyon bántja, s észrevette, hogy nagyon szomorú, bár ezt igyekezett titkolni.

- Ennyire bántaná, amit mondtam? – gondolta – Á, nem hiszem. Lehet, hogy éppen valami rosszban sántikál, ami elvárható Sesshomarutól. De ez a fiú valahogy mégsem Sesshomaru.

- Ideadod? – nyújtotta kezét a kisfiú a medálért, amit Kikyo tartogatott.

- Nem félsz már attól az érzéstől, amit az nyújt neked? – kérdezte a miko.

- De igen. Csak, ha a kezemben tartom, az olyan, mintha az egység része lennék.

- Szereted azt az érzést? – állt mellé Kagome, és mosolygott.

- Nos, igen… Hiányzik…

Kikyo is halványan mosolygott rá, s neki adta a tárgyat. Azt kezében tartva a fiú boldogabbnak tűnt, s szája mosolyra derült.

- És mondd, hogy hívják az egység másik felét? – kérdezte Kikyo.

- Az ő neve… Kagema… - hirtelen elhallgatott.

- Mondd ki! Mondd ki! – zúgott a fejében.

- Talán Kagemaru? – kérdezett rá, a gyermek nevéből következtetve.

- Ne! Kimondtad! – rivallt Hikarimaru.

- Miért baj az? – kérdte Inuyasha.

Akkor hirtelen nagy szél támadt. Egy elsöprő erősségű fuvallat, mely erősen megrázta a környező fákat. A suhogó árnyékok, mintha gyülekeznének, egyetlen pontba tömörültek előttük, s felfelé kezdtek kúszni, mint a szurok, ha nyújtják. Lassan az árnyak egy alakot öltöttek fel, ami egyre jobban egy férfiéhez volt hasonló. Kivillantak vörösen izzó szemei, s fehér fogai, melyek közül a metszőfogak az átlagosnál hosszabbak voltak. Ezt a látványt Kikyo már tapasztalhatta, s most is beleborzongott.

- Ez ő… - suttogta.

- Kagemaru… - nézett az alakra a kisfiú, rémült arckifejezéssel.

A szellem éppen egy újabb szívet tartott a markában, mely még dobogott, és a vér végigcsurgott az alak alkarján. Ezek arra utalnak, hogy frissen tépte ki. Egyetlen szorításától abbamaradt a lüktetés, s a kéz hátranyújtotta, majd ledobta a fák árnyékába, amelyek rögtön elnyelték a testrészt.

- Hikarimaru… - szólt nyájasan a fiúhoz – Hát nem is örülsz nekem?

Mindenkiben megfagyott a vér. Inuyasha kardja markolatára helyezte a kezét, Sango is Hiraikotsujához nyúlt, és Miroku is harcra kész testhelyzetet vett fel. Sejtették, hogy ebből harc lesz. Kagome el akarta húzni a gyermeket, de az mintha a földbe gyökerezett volna. A lány hátrált pár lépést. Rémülten néztek mindannyian a jövevényre, aki lassan közeledett feléjük, gúnyosan mosolyogva.