Hikari to kage

VII. Búcsú nélkül

Reggel volt. A Nap már jócskán árasztotta fényét és melegét, bár még nem járt oly magasan. Kellemes idő volt, lágy szellő suhant át a tájon, megzizegtetve a kopár táj kevés fűállományát. Magával hozott némi erős illatú virágport a távolból, mely miután átrepült a föld felett, tüsszentés hallatszott. Inuyasha volt az, ki most ébredt fel, saját tüsszentésére.

- Átkozott virágpor… - morgolódott orrát törölgetve.

Körülnézett, s megkönnyebbült, mert azt hitte, mindenkit felvert, de barátai mind ott aludtak körülötte. Kagome nem messze tőle, egy fa tövében szuszogott csendesen, karra hajtott fejjel aludt Sango is, kicsit morcos arccal, elfordulva a tőle távolabb alvó Mirokutól, kinek kisebb púp lüktetett a kobakján. Shippo kicsivel arrébb feküdt, Kirara hozzábújva. Még Kikyo is ott volt, egy közeli fa tövében pihent. Bizonyára még nem jött rendbe teljesen.

Ahogy így nézelődött, észrevette, hogy mégsincs itt mindenki: nem látta Hikarimarut sehol. Már fel akart kelni, hogy megkeresse, mikoris érzett egy kis többlet súlyt a jobb karján.

- Ez meg mi? – nézett álmosan oldalra.

Álmos tekintetét meglepődöttség váltotta fel. A keresett kisfiút pillantotta meg karján szunyókálni. Mikor ki akarta húzni alóla végtagját, az alvó kisfiú mocorogni kezdett, és nem akarta ereszteni.

- Milyen ragaszkodó kis kölyök vagy… - gondolta – Talán mégis igaza van Kagomének. Azért tényleg aranyos… egy kicsit… - szépített a dolgon.

Nem is tudta igazán, miért, de megsimogatta a fejecskéjét, de aztán elkapta tőle a kezét.

- Mit művelek? Hiszen ő Sesshomaru egy része! Megbízhatatlan!

Hikarimaru reagálásképpen elmosolyodott. Ez a mosoly bár nem volt természetes és megszokott Sesshomarutól, kinek ő egykor része volt, de neki kifejezetten jól állt, és még aranyosabbnak volt mondható tőle. Valamiért viszont nem úgy tett, mint elvárnák egy kisgyerektől, mert ilyenkor ugyebár még erősebben szokás szorítani, de a fiú most mégis lazított a fogáson.

- Most talán kihúzhatom… - kapott Inuyasha az alkalmon, és lassan kezdte kihúzni karját a fiúéi közül, mert mégsem akarta felébreszteni.

- Miért nem hagyod aludni? – kérdezte valaki mellette.

A hanyou abbahagyta a műveletet, és maga mellé nézett, ahol Kagome ült le éppen.

- Jó reggelt, Inuyasha – köszönt a lány.

- Neked is – viszonozta a köszönést – De mondd csak, miért kellene hagynom, hogy párnának használjon? – morgolódott.

- Talán, mert megmentett mindannyiunkat tegnap. Lehetnél egy kicsit hálásabb is neki.

- Még mindig nem értem, miért tette – gondolta a félszellem – úgy tűnt, mint aki tényleg képes lett volna megölni magát.

- Egyébként is, olyan aranyos így… - mosolygott Kagome – Szerintem, kedvel téged.

- Mi?! – rivallt Inuyasha – Megbuggyantál? Elfelejtetted, hogy ki ez?

- Nyugodj meg – válaszolt – Nem felejtettem el. Viszont ez megmagyarázná azt, amit tegnap készült megtenni. Nem gondolod?

- Nos, én…

- Amúgy pedig úgy tudom, hogy ő a bátyád jó része. És nem mondhatnám, hogy ez a fiú megpróbált már bántani minket, sőt…

- Akkor sem értem. Azt hittem, hogy a testvérem teljes valója gyűlöl engem. Akkor ő miért nem?

- Nem tudom – vont vállat, és szélesen mosolygott – Lehet, hogy mégis szorult belé egy kis testvéri szeretet.

- Badarság… - fordult el a féldémon – Akkor sem bízom meg benne. Sesshomaru kiszámíthatatlan, na meg veszélyes! Akár jó rész, akár nem, nem fogok bedőlni annak az álnok kígyónak!

- Inuyasha! Ne légy már ilyen gyanakvó! – szólt rá Kagome – Inkább te felejtetted el, hogy ez a fiú kicsoda!

A hanyounak eszébe jutott, tulajdonképpen kin is vitatkoznak, és vetett egy pillantást a kisfiúra. Ijedtséggel vette észre, hogy szemei nyitva vannak, ha csak résre is. Ez biztos jele volt annak, hogy ébren van.

- Te… mióta vagy ébren? – szólította meg.

A fiú rá sem nézett. Végleg eleresztette karját, felállt, s ment pár lépést. Megállt háttal nekik, mint aki földbe gyökerezett, s tekintetét a földre szegezte.

- Látod, mit csináltál? – szidta le Kagome Inuyashát.

- Csak az igazat mondtam! – vágott vissza az.

- Lehetetlen vagy! – állt fel a lány, s a fiúcskához lépett.

Leguggolt elé, és mikor arcába nézett, látta, hogy nagyon szomorú, így hát megsajnálta. Barátságosan mosolygott, és próbálta vigasztalni, amint vállaira helyezte két kezét.

- Ne vedd rossz néven – mondta neki – Nem úgy értette. Ő mindig ilyen.

- Tudom – válaszolt a szomorkodó halk hangon – hiszen tudom, milyen… Legalábbis, tudnom kéne… - s tekintetét még lejjebb vitte.

- Ne törődj vele. Majd megbékél… - mondta a lány tréfás hangsúllyal, de látta, hogy nem sikerült jobb kedvre derítenie a fiút, s ezt nagyon sajnálta – Mondd, ez tényleg ennyire bánt téged?

Hikarimaru erre nem válaszolt, csak sóhajtott egy nagyot. Hátranézett Inuyashára, aki nyomban elfordult tőle dacosan. Keserűen elmosolyodott, s gyengéden levette vállairól Kagome kezeit. Féloldalasan a félszellem felé fordult.

- Ne haragudj… - mondta halkan, már-már elcsukló hangon, majd elfutott Kagome mellet, egyenest be az erdőbe.

- Várj! Hová mész? – szólt utána a lány, eredménytelenül.

- Keh… - vakkantott Inuyasha, de szemeivel mégiscsak követte a fiú útját, s érzett egy kis sajnálatot, némi bűntudatot is, amit nem tudott elviselni – Mit bánom én! Menjen csak! Sesshomaruhoz tartozik, és nem csodálnám, ha most valami szörnyűséget művelne – gondolta, de eszébe jutott az a szomorú arcocska – Miért kért bocsánatot? Talán csak azért, mert a karomra dőlt? Milyen ostoba kölyök…

Kicsit később, miután mindenki felébredt, elhatározták, hogy útnak indulnak. Viszont akadt egy kis baj…

- Hol van Inuyasha? – kérdezte Miroku.

- És Kikyót sem látom – mondta Sango.

Sejtették már, hogy ezek ketten együtt tűntek el. Miroku természetesen rögtön a legrosszabbra gondolt.

- Ez szerintem most nem a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy… - kezdte.

- Nehogy kimondd! – szóltak rá a lányok.

- Mit? – kérdezte Shippo – mit csinálnak?

- Nos… - kezdte volna a szerzetes, de Sango azon nyomban leütötte a Hiraikotsuval.

- Ne merészeld! – szólta le Mirokut.

- Jó, jó… rendben – fájlalta az az ütés helyét.

- Egyébként, hol van az a kisfiú? Még mindig nem került elő? – kérdezte Sango Kagomét.

- Még nem. Vajon történt vele valami? – kezdett aggódni.

- Ne féljetek, majd mi megkeressük, nem igaz, Kirara? – mondta Shippo, mire egy nyávogás volt a válasz.

- Rendben, de akkor nézzetek utána Inuyashának is! – javasolta a szerzetes.

- Jó. Merre ment Hikarimaru?

- Beszaladt az erdőbe – válaszolt Kagome.

- Akkor induljunk, Kirara!

A két kistermetű szellem elfutott az erdő felé, amerre utoljára látták Hikarimarut.

Közben az erdő egyik részében Inuyasha és Kikyo társalogtak.

- Hová akarsz menni, Kikyo?

- Nem tarthatok veletek. Az túl veszélyes lenne, és az a lány, Kagome nagyon ellenszenves pillantásokat vet rám.

- De mihez kezdenél egyedül? Kagemaru bármikor rád találhat! Egyedül nem tudsz vele elbánni!

- De hiszen ti sem tudtatok! Ne becsülj alá, Inuyasha. Megtalálom a módját, hogy végezzek vele.

- Akkor hát, menj. Én bármikor kész vagyok védelmezni téged, csak szólnod kell…

Inuyasha bár ezt őszintén és szívből mondta, Kikyo mégis kinevette, mert tudta, hogy nem tudja figyelmen kívül hagyni Kagomét. Lélekfogói köré tekeredve felemelték a magasba.

- Ég veled, Inuyasha! – mondta, még távozta előtt, majd elnyelte a föld, azaz az ég.

- Ég veled, Kikyo – suttogta a féldémon, azzal visszaindult a többiekhez.

Az erdőség másik részében Shippo é Kirara szüntelenül keresgélt.

- Inuyasha szagát nem érzem sehol – mondta Shippo – Te érzed, Kirara?

A macskadémon abban a pillanatban szagot fogott, és futni kezdett sebesen a fák között.

- Várj meg, Kirara! – loholt utána a róka, de már jócskán lemaradt tőle.

Kirara is észrevette, hogy lehagyta szegény Shippót, és megállt. Egy kisebb füves helyen találta magát. A hely közepe felé lépkedve felfedezett valamit fehérleni az egyik fa tövében. Jobban megnézte, és ráismert Hikarimarura, aki reggel óta annak a fának a tövében szomorkodott. Odasétált hozzá, és fejével oldalba lökte a fiút, majd nyávogott, mintha azt kérdezné, miért búslakodik. A „megszólított” felemelte a fejét behúzott, két karjával átfogott térdeiről, és Kirarára nézett.

- Hát te? Mit keresel itt, cica?

A macska ismét nyávogott, majd, mert vigasztalni akarta, kicsi fejét a fiúnak dörgölte.

- Hagyd abba! – húzódott el – Nem szeretem a macskákat!

Ismét csak nyávogást hallatott magából, és közben fejét aranyosan oldalra döntötte, így nézett fel rá nagy szemeivel. A kisfiú csak nézte, aztán végül engedett és megsimogatta.

- Kedves tőled, hogy vigasztalsz, bár nem tudom, miért teszed. Hiszen én csak egy megbízhatatlan, álnok kígyó vagyok… - idézte fel Inuyasha szavait.

- Végre megvagy, Kirara! – ért oda Shippo lihegve – Milyen ügyes vagy! Megtaláltad Hikarimarut!

Az említett halványan mosolygott, mert jól esett neki, hogy törődnek vele. Felállt, mert tudta, hogy azért vannak itt, hogy visszavigyék, s ő nem ellenkezett, mert úgy gondolta, egy kis időre volt szüksége.

Egyszercsak egy nagy, piros alma esett le a fejére. Mindkét kisfiú odanézett, és éhesnek tűntek. Mindketten elindultak az alma felé, egyszerre fogták meg, s mivel egyikük sem eresztette el, összeverekedtek rajta, mint általában a gyerekek. A fehér kisfiú erősebbnek bizonyult, ezért elnyerte a gyümölcsöt. Shippóra nézett, ki szipogni kezdett, mire elfelezte az almát, és odanyújtotta az egyik felet a rókakölyöknek. Az meglepődött kissé, de aztán vígan falatozásba kezdett. Miután Kirara is kapott egy darabot, a máik fiú is elfogyasztotta az övét.

Visszafelé menet összebarátkozott a három szellem, és nevetésük betöltötte az erdőt. Amint csatlakoztak a többiekhez, a kis csapat útnak indult. Úgy dél felé járhatott az idő. Inuyasha valójában senkire sem nézett, még kevésbé Kagomére, érthető módon. Sango megint megütni kényszerült a kéjenc szerzetest, s Shippo vígan menetelt mögöttük, fején utaztatva Kirarát. Úgy tűnt, minden rendben. Leghátul ment Hikarimaru, aki hol Inuyashát nézte, hol a földre pillantott. Egyre jobban lemaradt a többiektől, mígnem megállt, Egy darabig még utánuk nézett, azután oldalra tekintett, hol az erdő fái húzódtak. Még egyszer a többiekre nézett, aztán oldalra vette az irányt, be az erdőbe.