Hikari to kage

VIII. A fény fegyvere

Hikarimaru csak ment, mendegélt az erdőben, mely végtelennek tűnt előtte. Fa követett fát, bokor bokrot, s léptét egy újabb lépés. Lassan ment, mert amíg az erdő tartott, tudta, merre meg, így nem hitte azt, hogy céltalan bóklászik.

- Nem maradhattam velük – gondolta – Csak bajt hoztam a fejükre. Kagemaru egyedül engem keres, őket csak azért támadta meg, mert segítettek rajtam. És most egyedül miattam akarja kitépni Inuyasha szívét! Hálás vagyok mindnyájuknak, amiért megszántak, és nagyon szerettem volna jóvátenni, de ahogyan Inuyasha viselkedett, azt hiszem, valami nagyon rosszat tehettem velük. Bár tudnám, mi volt az… - sóhaj hagyta el a száját – Be kell látnom, Kagemarunak igaza volt, Ők tényleg gyűlölhetnek engem…

Elmélkedése közben hallott némi mozgolódást a fák lombjai közt, ezért feltekintett. A következő pillanatban csak azt vette észre, hogy valami nagy és piros esik le a magasból. A tárgy nagyot koppant a fején, majd a földre pottyant. A fiú felemelte, fejét dörzsölgetve. Egy alma volt. Halvány mosolyra görbültek ajkai, mert eszébe jutott Shippo, akivel megverekedett érte, és Kirara is, aki előzőleg vidítani próbálta.

- A rókakölyök és a macskaszellem valóban kedvesnek tűntek. Talán mégsem gyűlölnek mindannyian. Az a Kagome nevű lány is megpróbált jobb kedvre deríteni. A másik két halandó nem szintén nem ártott nekem, mondhatni be akartak fogadni… De…

A piros szín emlékeztette Inuyasha ugyanilyen színű ruházatára. Végigmérve a kis csapatot egyedül őt találta ellenszenvesnek. Ez a gondolat elszomorította. Jókorát harapott a gyümölcsbe, s lassan rágcsálta a falatot.

- Bárcsak ő is kedvelne engem, csak egy egész kicsit! Úgy szeretném! Furcsa lehet, mert eleinte nagyon féltem tőle valami miatt, de most úgy érzem, hogy valamiféle kötelék lehet közöttünk, de nem tudom, hogy… - törte a fejét – Várjunk… Emlékszem, reggel az egységet testvérének szólította! És az egység szintén gyakran említette öccseként, már amennyit még hallhattam szavaiból… Tehát Inuyasha az én testvérem is. Így már érthető, miért esett olyan jól a karjára hajtanom a fejemet…

Lecsukta a szemét, és felelevenítette az érzést, amit akkor tapasztalt. Ábrázata most boldogabbnak tűnt.

- Talán kicsit a hasznomra válhat a kintlét. Teljesen elfelejtettem sok érzést, többek közt ezt is. De ami a legfurcsább, hogy mielőtt megéreztem Inuyashán az ellenségességet, olyan volt, mintha egy cseppnyi melegség áradt volna belőle, és megsimogatta a fejemet… Ha gyűlöl, akkor miért tett ilyesmit? Áh, tévedtem! A kintlétem csak összezavar! – rázta meg a fejét.

Furcsa sötétség borította be az erdőt, mintha hirtelen szállt volna le az éj. Ez teljességgel lehetetlen volt, mivel alig volt délidő, és a közeljövőben senki em számított napfogyatkozásra.

- Mi lelhette az eget, hogy így besötétedett? – kirázta a hideg – Nem szeretem a sötétséget. Borsódzik tőle a hátam! Megszokhattam volna már, mivel egységbeli életem nagy részét koromfeketeségben töltöttem. Vagy talán éppen ez az oka, hogy rosszul érzem magam most… ugh… Már nem is emlékszem, olyan régen volt már, hogy a fajtámhoz méltó környezet, azaz fény vett körül, és láttam s hallottam, amit az egység is. De azután Kagemaru bitorolta látását és hallását, ezért nekem csak érzelmei maradtak, azok közül is csak a jók. Mert valami folytán az egység egy csapásra kevesebb pozitív érzelmet táplált, teljesen elszigetelődtem… magamra maradtam, egyes-egyedül… - kerítette magával a bánat.

A háta mögött gyors léptek zaja hallatszott. Hikarimaru hátranézett, de nem látott senkit. Újra előre fordult, s megijedt, mert állt előtte valaki, aki jóval magasabb volt nála. Azt viszont nem látta, ki volt az, mert a feltámadt sötétségben az orráig sem látott el.

- K… ki vagy? – kérdezte.

Az alak válasz helyett mellkasába véste karmait. A meglepettségtől, és sebének kifakadásától, kitágulásától a fiú rögvest összeesett. Azt látta utoljára, hogy támadója testéből is csöpög le vér, amit beazonosított szagáról. Pár csepp homlokára hullott belőle, aztán elvesztette az eszméletét.

Eközben Inuyasha és a többiek már messze jártak. Shippo vígan dúdolgatott egy ismert gyermekdalt, de próbálta nem túl hangosan, mert a hanyou még kiabálni kezdene vele. Megunta a csendet, beszélgetni támadt kedve. Hátrafordult, hogy megszólítsa Hikarimarut, akiről azt hitte, leghátul megy, de ijedten tapasztalta, hogy nincs ott, és távolabb tekintve sem látta sehol. Megtorpant.

- Mi az, Shippo? Miért álltál meg? – fordult meg Miroku.

- Hi… Hikarimaru eltűnt! – hebegte.

- Micsoda? Nincs itt? – állt meg Sango is.

- Sehol sem látom, pedig az imént itt volt még mögöttem!

- Mi van már? Miért nem haladunk? – jött oda morgolódva Inuyasha.

- Hikarimarunak nyoma veszett – közölte a szerzetes.

- Hogyan? De hová mehetett? – hökkent meg Kagome.

- Nem lehet, hogy egyszerűen ki kellett mennie? – gondolkodott Miroku.

- Nem hiszem, szerzetes. Biztos vagyok benne, hogy szólt volna – vélte Sango.

- De akkor… mégis hol lehet? – tűnődött Kagome.

- Nem mindegy? – rivallt a félszellem – Kit érdekel? Úgyis csak terhünkre volt! Én inkább örülök, hogy eltűnt!

- Biztosan ezért is ment el! – förmedt rá Shippo – Fogalmad sincs, mennyire megbántottad!

- Hidegen hagy – vont vállat.

- Inuyasha! Fekszik!

A vezényszóra a féldémon megrettent arckifejezéssel esett a földre nagy sebességgel, és kisebb lyukat csinált a földbe. Kiköpve egy kis füvet, felállt.

- Ezt meg miért kaptam? – torkolta le Kagomét.

- Azért, mert egy érzéketlen fatuskó vagy! Hogy mondhatsz ilyet? Egy cseppet sem vagy hálás neki?

- Miért lennék? Elsősorban miatta történt meg mindez!

- De Inuyasha – szólt Sango – Lásd be, megpróbálta jóvátenni. Segített rajtunk, pedig hagyhatott volna minket meghalni. Hidd el, jólelkű fiú.

- Nem érdekel! Akkor sem fogok utána menni!

- Fekszik! – hangzott el ismét, és a hanyou tovább mélyítette a gödröt.

- Kagome! – állt fel újra.

- Mi az? Most engem is le fogsz szidni? – vágott vissza a lány – Nem vetted észre, hogy ezért nem közeledik hozzád senki? Hikarimaru csak megpróbált barátkozni veled, erre te elűzöd!

- Fáj neki az igazság! – forgatta a szemeit – Egyébként sincs szükségem egy mihaszna kiskölyökre!

- Ebben nem lennék olyan biztos – mondta Miroku – Elvégre, ez a fiú gyógyító hatalommal rendelkezik. Hasznunkra válhatott volna.

- Fogd be, Miroku! Ez a kölyök Sesshomaruból szakadt ki! Nem bízom benne!

- Nem tett neked semmi rosszat! – kiabált Kagome.

- Tehát már az ő pártját fogod?! – emelte meg szintén a hangját a háborgó félszellem.

- Nem fogom senkinek a pártját! Csak igazságtalannak tartom, hogy az alapját ítéled meg, hogy kinek a része volt! Ő teljesen más, mint a bátyád, fogd már fel!

- Kagomének igaza van. Egyáltalán nem ártott még senkinek – mondta Shippo.

- Befognátok végre? – ordítozott Inuyasha – Elment, és kész! Nem tehetünk semmit!

- Dehogyisnem! – mondta Kagome, és elindult visszafelé.

- Most hová mész, Kagome? – szólt utána Sango.

- Biztosan hazamegy a mamájához… - gúnyolta a féldémon.

- Nem, te idióta! – förmedt rá – Megkeresem Hikarimarut! Ha te nem vállalod a felelősséget azért, amivel vádoltad, majd megteszem én! – és befutott oldalt az erdőbe.

- Várj már, te ostoba!

- Nem kellene utána mennünk? – kérdezte Shippo.

- Jobb, ha segítünk megkeresni – vélte Miroku.

- Keh! – hangzott a hanyou szokásos reakciója.

Alig telt bele fél percbe, az erdő visszhangzott Kagome sikításától.

- Kagome! – rohant Inuyasha a hang felé.

- Valami baj történt! Siessünk! – szólt Sango, és a csapat maradéka is elindult.

Még be sem értek az erdőbe, mikor meglátták Kagomét a levegőben, amint Naraku fojtogatta indaszerű karjaival. A démon szeme vörösen világított, s karját egyre jobban a lány köré tekerte, ki alig kapott levegőt.

- Naraku! – üvöltött Inuyasha – Te mocsok! Azonnal tedd le Kagomét!

A támadó részben hallgatott a szóra, és ledobta a fuldokló lányt. Szerencsére, Kirara időben elkapta, átváltozva nagymacskává.

- Szokatlanul csendes – vélte Miroku – Itt valami nem stimmel. Inuyasha! Ez nem Naraku!

- Hogyhogy?

- Figyeld csak meg jobban!

A félszellem felugrott a levegőbe azzal a gondolattal, hogy akár Naraku, akár nem, most végez vele. Előrántotta a Tessaigát, s egy Szélbordát indított meg ellene. Az ellenség darabjaira hullott szét, s furcsa módon ezek elfeketedtek, s koromszínű masszaként egybefolyva újra megalkották a szétdarabolt testet.

- Mi történt? Miért nincs már vége? – ijedt meg a rókakölyök.

- Más lett a szaga – szimatolt Inuyasha – olyan, mint a vér és a szén keveréke.

- És nézzétek! Befeketedett! – figyelte meg a szellemirtó.

- Ahogyan összeállt ismét… és ez a vigyor… - pillantott meg a szerzetes a támadó arcán egy sejtelmes, ismerősen gonosz mosolyt – Vigyázz, Inuyasha! Ez Kagemaru!

- Mi? – fordult felé erre a hanyou, de ebben az óvatlan helyzetben az ál-Naraku azonnal megtámadta, és ki akarta tépni a szívét.

- Mostmár biztos! Kagemaru akarta megkaparintani a szíved! – mondta Sango.

Inuyasha ellökte magától a szellemet, aki felemelkedett a magasba, és indákat eresztve ki testéből mindenfelé támadást indított. Amit ért, megmérgezett. Alig győztek ugrálni előle, s megtámadni em tudták, mert ahhoz túl gyorsnak bizonyult.

- Végünk… - gondolta keserűen Inuyasha, de valójában mindenki.

- Inuyasha… és a többiek… bajban vannak! – nyitotta ki Hikarimaru a szemeit.

Megrettenve tapasztalta, hogy Kagemaru szorítja őt mellkasához, pontosabban egy nagy sebhez, amilyen neki is volt a testén. Rájött, hogy ő támadt rá. Magán érezte vére szagát, s végignézve tagjain látta, hogy egész testét beszennyezte az ellenséges vér.

- Kagemaru! Mit akarsz tőlem?

- Nyugodj meg, nemsokára semmit… - vigyorgott amaz.

- Mit művelsz velük? Mit teszel Inuyasháékkal?

- Amíg eszméletlen voltál a vérem által, gondoskodtam róla, hogy a legújabb fegyverem ellássa az úgynevezett „barátaid” baját.

Hirtelen, ahogy a fiú visszanyerte érzékszervei élességét, erős fájdalmat érzett bal lapockájában. Karmok voltak, Kagemaru karmai, amint az amulett-darabot próbálják kiszedni a hátából.

- Szóval ezt akarod… - gondolta – akkor megkapod!

Testéből áradni kezdett a vakítóan fehér fény. A bűzös vér lepergett róla. Ahogy kezeivel érintette Kagemarut, megperzselődött a bőre a fénytől, de ez viszont neki is fájt. De nem érdekelte.

- Nincs időm erre! El kell szabadulnom! Nem hagyhatom, hogy meghaljanak! – gondolta.

Végül oly erősen küzdött, hogy képes volt eltaszítani magától fogvatartóját.

- Hihetetlen… - morgott az – Ezt meg hogy a…?

A kisfiú ezután erős nyilallásra lett figyelmes, melyet jobb karjában érzett. Mire odanézett, ujjai végéből kezdődően egy hosszú fényostor tekeredett a földön. Elcsodálkozott.

- Tehát ez az én fegyverem? Akkor most ki is próbálom!

Felemelte a kezét, és körbe-körbe kezdett forogni. Nemsokára egy nagy, fényes széltölcsér alakult köré, így közelített Kagemaru felé.

- Az átkozott! Rájött, hogy lehet fegyvere! – dühöngött a férfi, ki miután megsebesült karján, sebesen távozott.

Arrébb Inuyasháéknál úgy állt a dolog, hogy már nem sokáig fogják bírni szusszal. Azt hitték, végük van. Egy csapás készült eltalálni a megviselt Kagomét.

- Ne! Kagome! – kiáltott Inuyasha, s rohant felé, de tudta, hogy már nem lesz képes megmenteni.

Ebben a pillanatban a fény jelének alakjában egy fénycsóva szétvagdalta ellenségük testét, kiből csak fekete por maradt, melyet elfújt a szél. A megmenekültek fellélegeztek, majd a fény forrását keresték. Nemsokára megpillantották Hikarimarut, ki karját fájlalva térdelt a földön az elpusztított szellem helyén, s erősen lihegett.