Hikari to kage

X. Áldozat

Ha valaki az ott dermedten álló alakok fejébe látna, nem találna egyebet, csak ürességet. Mindnyájukat annyira ledöbbentette a hír, hogy percekig csak álltak ott, meredve a semmibe, kivéve Hikarimarut, aki még nem gyűjtött elég erőt a felálláshoz. A pillanatnyi „elmefagyás” után mindenkinek egyetlen kérdés jutott először eszébe: hogyan akadályozhatnák meg, hogy megtörténjen ez a mindent megváltoztatható dolog?

Hikarimaru úgy döntött, feltápászkodik, egyrészt azért, mert oda akarta adni Inuyashának a papírt, másrészt pedig megfájdult a nyaka a folytonos felfelé nézéstől. Kagome látta, mire készül, ezért odalépett hozzá, hogy segítsen neki.

- Ez… borzasztó… - szólalt meg Sango elsőként, a nagy csend után.

- Képtelen vagyok elhinni, amíg nem látom a saját szememmel! – rántotta ki Inuyasha azonnali hatállyal a papirost a kisfiú kezéből, s nagy meglepetés érte.

- Mi van rajta, Inuyasha? – kérdezte Miroku.

- Semmi! Nincs ezen egy szó sem! – háborodott fel a hanyou, és felkapta a mellette álló fiút, rázogatni kezdte, mi miatt az keservesen nyöszörgött – Nagyon viccesnek hiszed magad, igaz? Hogy merészelsz így ránk ijeszteni?!

- De… igazat mondtam… - nyökögte – Kérlek, tegyél le… és bebizonyítom!

- Figyelmeztetlek! Ha megint a bolondját járatod velünk, én…!

- Inuyasha! – szólt Kagome – Tedd már le!

A félszellem, morogva bár, de letette a gyermeket, majd karba téve kezét, türelmetlenséget tükröző arccal nézett rá. Amaz pedig vérző sebére helyezte a kezét, majd, mint egy bélyeget, rányomta a papír azon felületére, ahol az írás volt, legalábbis szerinte. A féldémon nem tudta ezt mire vélni, s éppen rá akart kérdezni a tettre, mikor Shippo felszólalt:

- Nézzétek! Tényleg ott a szöveg a papíron!

- Mi? – nézte meg Inuyasha újra a papírdarabkát, és megdöbbenésére valóban egy vers formájú, írott szöveget fedezett fel rajta.

- Ez hogy lehet? Netán varázsló vagy? – nézett a szellemirtó a kisgyermekre.

- Nem, szó sincs róla. Csak azért nem láttátok, amit én – kezdte a magyarázatot – mert Kagemaru azt a szöveget a saját vérével írta oda, és csak az képes elolvasni, akiben teljesen ugyanaz a vér csörgedez. Itthagyta, mert azt hitte, rajta kívül senki sem láthatja a szöveget, de elfelejtette, hogy magamba zártam egy részét, a vérével együtt.

- És a te véred…?

- Ja, igen. Az én vérem ugyebár az övének az ellentéte, és ha a kettő érintkezik, láthatóvá válik a papíron.

- Ez érdekes… És bonyolult! – vélte Kagome - Hogy jöttél rá?

- Ahogy közel tartottam a papírt magamhoz, rájöttem, hogy az írásnak nem tus-, vagy tintaszaga van, hanem véré, mégpedig Kagemarué. – válaszolta – Ezért tettem egy próbát…

- A lényeg, hogy mostmár el tudjuk olvasni, és Inuyasha is megnyugodott – mondta Miroku, lényegre törően.

- Igen. De mostmár olvasd fel, Inuyasha! Hogy szól a szöveg? – kíváncsiskodott Shippo.

- Ömm… Hát izé… Nos… - jött a válasz, heves papírforgatás közben.

A szerzetes gyanított valamit. Odasétált a hanyou mellé, azután a papírra nézett, és mosolygott. Majd kivette a kezéből, megfordította, és visszarakta.

- Fordítva tartottad… - mondta vigyorogva.

- Ömm… Szándékos volt…

- Miért nem szóltál, hogy nem tudsz olvasni?

- Nem mindegy? – és a kezébe nyomta a papírdarabkát – Nesze, akkor olvasd te!

- Akkor kezdem… - köszörülte meg a torkát, és felolvasta a következőket:

„Kinek lelke sötétebb, mint az éjszaka,
S keze már milliók vérét ízlelte,
Ki a leggonoszabbak szívét ellopta,
Holttestüket rútul megszégyenítette,
Akiből immár kihalt minden jó,
Mert elvetette jóságának forrását,
S most vérszomjas, kegyetlen, alávaló,
És képes legyőzni az Alvilág urát
Egy sereggel, melyet testéből toborzott,
Annak ez a világ uralni adatott.”

- Dereng valami… - mondta Hikarimaru - Ezek a „Világuralom lépéseinek állomásai”. Ez van az Alvilág palotájának kapujára vésve. Az egység járhatott ott…

- Akkor már Sesshomaru is ilyen babérokra tört? – kérdezte Kagome.

- Nem hiszem. Biztos vagyok benne, hogy ezt Kagemaru írta fel, miután szétvált az egység – válaszolt a fiú.

- És ez pontosan mit is akar jelenteni? – célzott Inuyasha a versre.

- Kagemaru már így is gonosz volt… - kezdte most Miroku – ezért ölt meg ennyi embert, és tépte ki a szívüket, a marcangolásról nem is beszélve. És most, hogy nála a teljesség amulettjének mindkét fele, nincs kapcsolatban Hikarimaruval, „elvetette a jó részét”, tehát már csak egy teendője van: megölni az Alvilág urát a képességgel, amit Narakutól lopott, vagyis a saját testének inkarnációival.

- Viszont ettől még nem lesz isten… - vélte Sango.

- De igen, sajnos – szólt Hikarimaru – Az Alvilág ura ugyanis maga is isten, tehát az utódja örökli ezt a címet tőle, miután ő meghalt.

- Nem hagyhatjuk, hogy elérje a célját! Meg kell állítanunk! – mondta a félszellem.

- Hogyan? Nem vagyunk elég erősek. Előbb végezne velünk, minthogy egyáltalán a közelébe férkőznénk! – mondta Kagome baljósan.

- Van egy másik mód… - mondotta a gyermek, s a földet kezdte el bámulni egyrecsak.

- Micsoda? – kérdezték egyszerre.

- Nos… A medál azon fele, ami bennem volt, nem fertőződik be olyan könnyen gonoszsággal. Ha jól tudom, egy nap szükséges ahhoz, hogy Kagemaru gonosszá tegye azt is. De amíg jó, addig hozzám tartozik, tehát még mindig kapcsolatban állok a másik töredékkel Kagemaru testében…

Kagome elszörnyedt. Rájött, mire akart kilyukadni a kisfiú. Felemlegette magában a jelenetet, mikor Hikarimaru, magába döfve egy nyílvesszőjét, fájdalmat okozott gonosz felének.

- Ezek szerint… - hebegte – Az egyetlen mód, hogy Kagemaru meghaljon, az, ha Hikarimaru… - de nem volt ereje ahhoz, hogy kimondja.

Mostmár mindnyájan tudták a szörnyű tényt. A kisfiú tisztában volt vele, hogy meg kell halnia ahhoz, hogy Kagemaru vesszen. Arca szomorú volt, de feltekintve furcsa bátorságot véltek felfedezni szemeiben; bátorságot, keverve félelemmel. Inuyasha elé állt, pár lépés távra, és a hanyout is beleértve senki sem sejtette, mire készül. Kíváncsian nézték, ahogyan résnyire nyitja a száját, majd ledöbbentek, amint határozott hangon mondta:

- Ölj meg!

- Hogy én? – lepődött meg a féldémon – Miért én?

- Mert te gyűlölsz a legjobban; az egységet is és engem is – válaszolta keserűen – Gyáva vagyok magam véget vetni az életemnek, de inkább vesszen egy, mint az egész világ! Kérlek, végezz velem!

- Hihetetlen – gondolta a „hóhérjelölt” – Képes lenne feláldozni magát azért, hogy mások megmenekülhessenek? Félreismertem… Nagyon bátor… és jószívű…

A csapat többi tagja gyászos arccal várta, mi történik. Mikor aztán, némi meghatottsággal arcán, Inuyasha bólintott, Shippo sírva fakadt; nem akarta elveszíteni a pajtását. Miroku lehajtotta a fejét, Sango sem bírt odanézni, Kirara gazdája mögé bújt, s Kagome felvette a síró rókakölyköt, s eltakarta a szemeit, hogy ne kelljen végignéznie. Hikarimaru letérdelt, fejét lehajtotta, haját félrehúzta, mint lefejezésnél szokás, és csendben várta a halált. A hanyou pedig kardot rántott, és a magasba emelve azt, csapást mért a fiú nyakára. Viszont történt valami furcsa: nem hallatszott az, ahogyan a penge áthatol a testén. A csapat felfedte szemeit, Inuyashát beleértve, mert időközben becsukta őket. A fiúcska még egyben volt, s a vágás helyén egy fehér csík fénylett, majd eltűnt, semmilyen sérülést sem hagyva hátra.

- Jaj ne… - suttogta Hikarimaru.

- Mi történt? – csodálkozott a hanyou.

- A fény miatt van! Hogy is felejthettem el? Amíg jelen van fény… nem lehet megölni engem, mivel… az táplál… - dadogta.

- Akkor még van pár órád… estig – térdelt le hozzá a félszellem, nem túl sikeresen vigasztalva a fiút.

- Miért? Miért nem tudok meghalni?! – verte az a földet, s egyre jobban hallatszott szipogása. Felnézve Inuyashára, szemei már megteltek könnyel, s erős zokogásba kezdett.

- Hiszen… sír… - lepődött meg a féldémon, mindenki közül legjobban, s elnézvén őt, megsajnálta, ezért a gyermek fejére helyezte a kezét, ki erre mellkasának dőlt, így sírt tovább.

Még csak azt sem mondhatták neki, hogy „semmi baj”, mert ez nem lett volna igaz, hiszen már jócskán délután volt, és Hikarimarunak este bizonyosan meg kell halnia.

A fiúcska még jó darabig pityergett, majd végül letelepedett egy fa alá, búsan lyukat bámulva a levegőbe. Kagome fájó szívvel nézte a bánatos kisfiút, majd eszébe jutott valami, amivel talán szerezhet neki egy kis örömöt. Elbúcsúzott, mondván, nemsokára jön, majd Kirara segítségével hazament a kúton át. A csapat maradék tagja addig ott maradt. Miroku és Shippo elmentek a legközelebbi faluba némi élelemért, Inuyasha morcosan, mert Kagome elment, fent üldögélt egy fán, és Sango megpróbált egy kicsit társalogni Hikarimaruval.

- Nem bánod, ha kérdezek valamit? – ült oda mellé.

- Nem, csak nyugodtan – válaszolt a fiú.

- Kagemaru olyan idősnek néz ki, mint Sesshomaru, de te miért vagy ilyen kicsi?

- Ez egyszerű… - sóhajtott – Amíg az egység fiatal volt, egy ártatlan gyermek, a jó és rossz fele egyensúlyban volt, így mindkettő ugyanúgy fejlődött. Akkoriban még tudtam mindenről, amit tesz, és amit érez… De azután történtek vele olyan dolgok, amitől Kagemaru megerősödött. Ő tovább növekedett benne, engem pedig visszaszorított, ezért nézek ki úgy, mint az egység akkoriban.

- Mégis mik történtek vele?

- Azt nem tudom… Csak éreztem, hogy nagyon rossz volt…

- Lenne még valami… - mondta félénken – Kedveled Inuyashát?

- Igen – bólintott – Ne kérdezd az okát, ezt csak értem… Érzem, hogy kedvelnem kell.

- De ez azt jelentené, hogy Sesshomaru is kedveli, nem?

- Igen – bólintott ismét – De ezek szerint nem mutatta ki… Kagemaru nem engedte…

- Tehát mégiscsak szereti, mint öccsét… - gondolta Sango – Ez meglepő fejlemény…

Időközben megérkezett Kagome egy szép, piros gumilabdával a kezében, amit Sotától kért el. Átadta a kisfiúnak, ki csillogó szemekkel forgatta a kezében. Mivel Shippo még nem jött vissza, nem volt, akivel játsszon, és ismét szomorú lett.

- Miért nem kéred meg Inuyashát? – kérdezte a szellemirtó, remélve, hogy a fiú helyzetére tekintettel, a hanyou nem mond majd nemet.

Volt némi kételye, de Hikarimaru azért elindult megkeresni a félszellemet, s meg is találta egy fa tetején.

- Inuyasha! – szólította meg.

- Mi az? Mit akarsz? – tekintett le unottan a féldémon, s látva a játékszert a fiú kezeiben, elfordult – Zaklasd inkább Shippót! – mondta.

A gyermek lehorgasztott fejjel visszaindult a lányokhoz, lassú léptekkel. Inuyasha visszafordult azért, majd döbbenten vette észre, hogy a kisfiú arcát törölgette, szem tájékon. Nyilvánvalóan könnyeit szárogatta. Emlékeztette korábbi önmagára, mikor az emberek elzavarták maguktól, mert félig szellem, pedig csak játszani akart velük. Neki sem volt játszópajtása, és ugyanilyen szomorú volt, mint most Hikarimaru. Már bánta, hogy ilyen durva volt vele.

- Állj meg, ott éppen jó! – mondta, leugorva a fáról – Mire vársz, dobd ide!

A fiúcska meglepetten fordult meg, majd arca mosolyra derült, és odadobta a labdát Inuyashának. Hosszú percekig ment az adogatás. A fiú mindvégig vidáman, nevetgélve futkosott a piros labda után. A hanyout kellemes érzés fogta el, és maga is mosolygott. Játék közben Hikarimaru elmondta, hogy Sesshomaru szétválása szerencsétlen véletlen volt: rálelt a Teljesség Amulettjére egy barlangban, és annak falán elolvasott egy szöveget, kíváncsiságból, közben kezében tartva a tárgyat, amit ezzel működésbe hozott.

Miután elfáradtak, leültek egy fa tövébe.

- Mondd… - kezdte Inuyasha – Miért ragaszkodsz hozzám ennyire? Mert a bátyám nem ilyen kedves… legalábbis az egésze.

- Csak annyit tudok mondani, hogy Kagemaru felelős az olyan érzelmekért, mint a harag, a gyűlölet, és hasonlók. Az én asztalom a szeretet, kedvesség, és az efféle érzések. Ha érzek irántad valami ilyesmit, akkor az egység is kell, hogy érezzen, bár ezek szerint, nem vetted észre.

- Akkor jól titkolja… - nézett kétkedőn – Mindigis azt a benyomást keltette, hogy gyűlöl, és meg akar ölni.

- Mint mondtam, azért Kagemaru felelős. Akkor talán megmutatkozott volna, ha nem zárt volna el. De hidd el, hogy igaz, mert különben nem lett volna kíváncsi rád… - majd gyorsan befogta a száját.

- Mondd tovább! Tudni akarom!

- Apátok halála után mégsem hanyagolt téged, mint ahogy hitted. Még édesanyád otthonába is belopódzott, mert meg akarta nézni, ki is az ő kisöccse. Azután néha ellesett feléd, később sajnos támadás formájában, de azért tudni akarván mi van veled. Tudom, mert éreztem, ha nem is láttam…

- Ez… nekem túl sok – fordult el tőle.

- Ne haragudj… Tartanom kellett volna a szám… - szomorodott el.

- Az ördögbe is… - reszketett meg kicsit, majd visszafordult a fiú felé, és átölelte – Ne légy ilyen aranyos!

Hikarimaru kicsit bele is pirult ebbe. Teste árasztani kezdett valami szokatlan melegséget, és a hátán tátongó sebe nyomtalanul eltűnt.

- Mi történik veled? – nézett végig a féldémon a gyermeken.

- Köszönöm, hogy meggyógyítottál… - mosolygott - Engem a szeretet gyógyít…

A többiek összegyűltek a fák mögött. Miroku hatalmas púpot hordott a fején, mert megleste a lányokat, míg elmentek fürödni. Zsörtölődésüknek a testvérek látványa vetett véget, s mosolyogva nézték el őket. Úgy vélték, most valóban úgy festenek, mint két testvér.