Hikari to kage

XI. Rablás és csere

A napnyugta gyorsan elérkezett, s midőn megjelent az égen a fényes hold, már letagadhatatlanul elérkezett az este. Micsoda éj az, mely kiolt egy életet? A válasz egyszerű: kegyetlen, gyilkos éjjel.

Kagomének is éppen ilyesféle gondolatok jártak a fejében, mikor végigszemlélte, hogyan vezették Hikarimarut egy árnyékos helyre a fák közé, és, hogy hogyan térdel le a kis áldozat, és fejét lehajtva hogyan teszi szabaddá nyakát. Körös-körül fák övezték őket, így nem látta senki más rajtuk kívül azt, amire készülnek, és így nem is érte fény a fiú gyenge kis testét, ezért már a világosság sem menthette meg életét, bár ő ezt nem bánta. Megfosztották felső ruházatától, mert az esetleg útban lett volna a halált hozó mozdulatkor.

Majd a lány elsétált Sango mellé, mert úgy érezte, egyedül nem lesz képes végignézni. Miroku átkarolta a szellemirtót, kicsit magára döntve fejét, hogy minél kevesebbet kelljen látnia, s most megálljt parancsolt olykor elkalandozó kezének. Shippo és odavándorolt a többiek közelébe, s vállára ugorva, Kirara is társult. Inuyasha pedig a térdelő mellé állt, s kihúzta a Tessaigát.

- Készen állsz, kölyök? – kérdezte.

- Nem is lehetnék felkészültebb – válaszolt az halkan, de mégis határozottan.

- Hiányozni fogsz! – törölgette könnyeit a rókakölyök.

- Ti is nekem – mondta, szendén mosolyogva, és még egyszer utoljára felnézett az égre – Szokjátok a sötétséget, mert ha ez nem sikerül, sosem kel fel többé a Nap, és többé nem árasztja fényét sem a Hold, sem a csillagok.

- Nem halsz hiába – mondta a hanyou – Ezt megígérhetem. Akkor hát… rajta! – emelte magasba kardját, és készült lecsapni.

Hirtelen megállt a keze, közvetlenül a fiú nyaka előtt. De korántsem azért, mert meggondolta volna magát időközben, vagy nem mert volna csapást mérni; valami megállította a fegyvert, nem engedve tovább, sőt érezte, hogy az a „valami” ellenállást tanúsít, és tolja azt visszafelé.

- Mi történt? – nyitotta ki a szemeit Kagome.

Amint ez elhangzott, a földet fedő árnyból kiemelkedett a pengét megállító erő tulajdonosa, Kagemaru, aki egyetlen lökéssel visszaszolgáltatta azt, hogy majdnem orron verte vele Inuyashát. A félszellem már vakkantani is akarta nevét, de amint jobban megnézte, belátta, nem lenne igaza, ha így nevezné. Ugyanis a szerzetnek nem volt arca, és a szaga is más volt egy kicsivel.

- Mi vagy te…? – hebegte a féldémon, majd felébredve a csodálkozásból a Tessaigával áthasított a jövevény testén, de amint látta, hogy az úgy megy át rajta, akár a ködön, hátrált tőle egy lépést, nem tudva, most mire számítson.

De a lény nem őt vette célul, hanem az azóta felegyenesedett kisfiút. Megragadta nyakánál, mire az ellenkezett ostorával, viszont nem elég gyorsan: az ellenség kezét a fiú homlokán lévő sarlóholdra helyezte, mire az fekete villámokat szórt, melyek annyira átrázták a gyermek testét, hogy azonnal tudatát vesztette. Az ott álló egyének a támadóra rontottak, hangos „Ne!” kiáltás kíséretében, mire a Kagemaru-hasonmás kiélezte karmait, és saját mellkasába vájva akkora méreggel teli porfelhőt uszított rájuk, hogy az beborította a környező erdőségeket is. Mikor Inuyasha köhögve feltekintett a sötét, ráadásul méregfelhő fedte égre, látta, amint a hasonmás elszáguld az alélt fiúcskával.

- Azt hittétek, túljárhattok az eszemen? – hallották a semmiből az igazi Kagemaru hangját – Ezzel csak a halálotokat hoztátok előbbre!

Eztán nem hallottak egyebet, mint saját köhögéseiket, illetve mégsem; más zajok is támadtak a közelben: furcsa lihegések, halk, gúnyos nevetések, de a legfenyegetőbb a fegyvercsörgés volt. Majd nagy csend támadt, mit a csapat furcsállt is, de azután úgy gondolták, biztosan a beszívott méregtől hallucinálnak, ami most úgy látszik, kevésbé halálos, valószínűleg azért, mert egy hasonmástól származik.

Mindenképpen ki akartak jutni a porfelhőből, tehát botorkálni kezdtek, amennyire még tudtak, próbálkozva kikerülni. Legelőször Inuyasha lépett ki sikeresen, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy társai is mind kijutottak utána.

- Arra ment! – mondta, kicsit erőre kapva a méregmentes levegőn, és Észak felé mutatott – Menjünk utána!

A többiek szó nélkül eredtek futásnak, míg a hanyou még mindig köhécselt, ők, kivéve Kagomét, úgy mozogtak, mintha be sem lélegezték volna azt, amit ő is. Amint ők megindultak, messzebb tőlük felbukkant Miroku, arrébb Sango, majd Shippo és Kirara, szintén távolabb. És, ami még ámulatba ejtőbb, hogy hozzájuk is társultak útitársaik, s így már négy csapat indult útnak.

Kagome, aki az elsőként kijutott Inuyashával tartott, alig mert körülnézni, mert társainak arca és szemei ridegek voltak, szemük alatt gyanús karikák jelentek meg, mint az olyan embernél, aki nem aludt eleget. Biztos volt benne, hogy azok még az előbb nem voltak ott.

- Mintha csak bábok lennének… - gondolta – De várjunk csak! Sango miért nem ült fel Kirarára, hiszen úgy sokkal gyorsabbak lennénk! És Shippo mióta fut olyan gyorsan, hogy majdhogynem beéri Inuyashát? Lehet, hogy nem is ők azok? Biztos, hogy nem ők azok! Jól ismerem őket, és ők nem ilyenek, mint… ezek itt! Ez minden bizonnyal Kagemaru műve, szólnom kell Inuyashának!

Mikor résnyire nyitotta száját, észrevett magán egy szúrós tekintetet. „Miroku” őt a szeme sarkából. Amint rájött, miben sántikál a lány, alig észrevehetően intett egyet. Kagome árnyékából egy alak emelkedett ki, aminek csak úgy vöröslöttek a szemei. A lány először maga mögé nézett, majd rémületét tovább fokozta az ál-Miroku arcán megjelenő démoni mosoly, olyan, mint amilyet Kagemaruén látni, talán még annál is szélesebb. Mostmár halálra rémülve el akarta kiáltani magát, de segélykéréséből csak nyöszörgés született, mivel a most érkezett árnyszülött befogta a száját, derekához szorította két karját saját, fekete karjával átfonva, majd elhurcolta, lesüllyedve az árnyékba, mely a lány eltűnésével egyre kisebb lett, majd eltűnt.

- Kagome…? – kapta hátra a fejét a hanyou, de különös módon, mindent rendben talált. Kagome ott futott mögötte. Gyanítva bár valamit, de előre fordult, s futott tovább megszokott ütemében.

Az árnyalakok egymásra néztek, és az, akit a félszellem Kagomének hitt, ugyanúgy vigyorgott, mint az imént a hamis szerzetes, és, mint az összes többi hasonmás, még Kirara is, természetellenes módon.

Időközben egy olyan falu szélén, ahol sok volt a háborús sérült, ott időzött Kikyo, éppen gyógynövényeket gyűjtögetve alkarján elférő, fonott kosarába egy katonának, akinek rettenetes fájdalmai támadtak az éjszaka közepén. Egyszercsak megérzett egy felettébb gyanús jelenlétet, körülnézve azonban nem látott semmit.

- Mintha lenne itt valaki – gondolta, de folytatta munkáját.

Azután ismét érzett valamit, és egy nevető hangot is hallott maga mögül, de amint megfordult, a hang abbamaradt, és a különös jelenlét is eltűnt.

- Valaki játszik velem… - gondolta, mikor már vagy ötödszörre történt meg ez a furcsaság – Gyere elő! – állt fel guggolásából, s határozott hangon mondta – Hadd lássalak! Hacsak nem vagy olyan gyáva, hogy bujkálj előlem. Nem rejtőzködhetsz örökké!

Az árnyékból lassan kitűnt a jól ismert piros kimonó és a kutyafülek az illető fején. A papnő, meglátva a fiút, nagyon meglepődött.

- Inuyasha? Mit keresel itt?

- Kikyo – kezdte az – Megéreztem a jelenlétedet a közelben, és eljöttem, hogy lássalak.

- Ennyi az egész? – nevetett a nő – Ez szokatlan tőled. Nos, láttál. Most mi lesz?

Mosolyát valamiféle ijedtség váltotta fel, amint e kérdés után a félszellem elindult felé. Lassan, fenyegetően lépkedett, különös fénnyel szemeiben; a lány melegséget és vágyódást vélt felfedezni a szempárban, olyan mértékűt, amit már szokatlannak tartott. Hátrálni kezdett a közeledés elől, mígnem lábával meg nem akadt a bozótban. Ha tovább ment volna hátrafelé, elesett volna, és túlságosan ijedt volt ahhoz, hogy kockáztasson, mivel el sem merte gondolni, mi lesz vele, ha egyszer a földön van. Így hát megállt, és a fiú hamarosan, vészesen közel megállt. Két karját megemelte a papnő felé, majd köré fonta, mire az rángatódzni és ellenkezni kezdett.

- Eressz el! Hagy békén! – sikítozott – Mit akarsz tő…? – tette volna fel a kérdést, de nem állt módjában végigmondani.

Fennakadt lélegzete, midőn a féldémon ajkai az övéihez értek, és e csók felhevítette kihűlt lényét, hogy beleremegett csodálkozó, két barna szeme. Mostmár kellemesnek érezte az ölelést, és maga is kényszert érzett arra, hogy átölelje Inuyashát. Szeme előtt felvillant az a régi, kedves emlék a folyóparton, amikor ugyanilyen édes csókban volt része, egy ígéret után, mely sohasem vált valóra.

A fiú aztán véget vetett e pillanatnak. Kikyo arra eszmélt fel, hogy valami csepereg le a torkán, anélkül, hogy egyet is nyelne, és, hogy minden csepp irtózatos fájdalmat okoz belsejében. Kézfejét végighúzta a szája szélén, és rátekintve egy fekete, vér- és sárszagú folyadékot pillantott meg, mely a szeme előtt szívódott fel a bőrén át. Lassan kettőt látott hófehér kezéből, ezért kicsit megrázta fejét, de ez sem segített. Rátekintett Inuyashára, akiből mostmár hármat látott. A hanyou szája szélén ugyanannak a folyadéknak egy cseppje ékeskedett, ami aztán visszaszökött ajkai rejtekébe. Szája ez után oly gonosz vigyort formált, amelyet a lány már jól ismert: Kagemaru jelképévé nőtte ki magát a szemében. De még jobban megijedt, mikor a másik két Inuyasha csak később kezdett el vigyorogni, mikor már a miko ellökte magától azt, aki megcsókolta. Mégsem szemei játszottak vele: tényleg hárman voltak. Nem a lökéstől távolodva, inkább önszántából tett egy lépést hátra, és, mint a másik kettőnek is, megváltozott külseje: szemei vörös fényt kaptak, haja tépetten állt, mintha villám csapott volna belé, ruhája és egész alakja, mintha leöntötték volna korommal, egyszeriben befeketedett, de éles, mosolygó fogsora fehéren szikrázott. A rémült papnőben csak úgy dúlt a fájdalom. Kínjában maga köré fonta karjait, és térdre zuhant. A beszívott holtlelkek úgy szálltak el testéből, mintha zsinegen húzták volna ki őket. Érezte, hogy egyre gyengül, és már nem választja el sok az ájulástól.

- Te ostoba nő – nevetett fel Kagemaru gúnyos hangja – Olyan vagy, mint az összes többi halandó: áldozatul estél egy igéző szempárnak és egy szenvedélyes csóknak! Látod, milyen könnyen átvertelek? Remélem, ízlik a lélekriasztó főzetem!

- Hogy mersz kihasználni? – nyöszörögte – Mit akarsz tőlem?

- Kedvem lelem mások szenvedésében, főleg, ha az ellenségeimről van szó. A te fájdalmadat már kiélveztem többé-kevésbé. Most Inuyasha következik, erre kellesz te. Nemsokára ő maga küld vissza oda, ahová tartozol, te, kinek sírföldből összegyúrt testét lopott lelkek tartják életben!

Kikyo még látta, ahogyan a három Inuyasha hasonmás elhurcolja, eztán eszméletét vesztette.

Egy távolabbi, méreggomoly rejtette helyen Kagura üldögélt Naraku palotájának teraszán, melyet újonnan felújított, miután Kagemaru lerombolta utóbbi látogatásakor. Unottan ücsörgött, kémlelve a méregfelhő vonulatai között néha-néha felvillanó csillagokat. Léptek hangjára azonban füleit hegyezve nézett körül, mire felfedezett egy alakot elősétálni a mérgező burok mögül. Felállt a személy jöttére, és tágra nyitotta szemeit, amikor felismerte az illetőt: Sesshomaru állt előtte.

- Sesshomaru-sama? – lépett közelebb hozzá – Mi járatban erre?

- Azért jöttem, hogy megöljem Narakut. Mostmár tudom a módját – válaszolta.

- Igazán?

- Igen. És akkor te is szabad leszel.

- Te is kívánod a szabadságomat? – lepődött meg a szélboszorkány.

Erre a szellem egészen közel ment hozzá, és a nő ajkaira helyezte a kezét. Kagura nem érzett félelmet; valamiféle bizalom járta át a testét. Gyengéd érintésre számított mélyen legbelül, de a várt tett helyett a férfi teste képlékennyé vált, és a nő száján keresztül testébe áramlott. Az áldozat arra eszmélt, hogy a földön fekszik, ujjhegyét sem bírva mozdítani. Felnézve Kagemarut pillantotta meg, amint egyik kezével hajába túrva nézett rá gúnyolódva. Nem szólalt meg, de arcáról a nő leolvasott valamit: „bedőltél!”.

Majd a gonosz bement az épületbe. Az útjába kerülő, tükrével támadó Kannát hasonló módon ártalmatlanította, csupán ezúttal karjából lövellte belé a képlékeny, fekete masszát. Egyenesen Narakuhoz lépkedett lassan, méltóságteljesen. A palota ura már messziről meghallotta lépteit, s csak ült nyugodtan, el nem húzta a helység ajtaját, ahol ő volt.

- Kagemaru, ha nem tévedek – mondta – Minek köszönhetem újabb látogatásodat?

- Az igazat megvallva – válaszolta az – érted jöttem.

- Nocsak! El akarsz rabolni? – mosolygott a házigazda – Mire kellhetek neked?

- Azt nem árulom el – vigyorgott ő is, és elindult felé.

Naraku erre felállt, s széttárva ruházatát, lilás fényt kölcsönzött a szobának és a benne lévő két alaknak.

- Gyere csak, hadd olvasszalak magamba! – gondolta, és testéből szívó erő áradt, mely felé kezdte húzni Kagemarut.

De furcsa módon, a jövevény hagyta, hogy Naraku közelebb „vonzza” magához, majd odaérve elé, összehúzta annak ruházatát, Naraku nagy meglepetésére, mivel erre nem szabadott volna sor kerüljön. Kagemaru aztán a félszellem mellkasára helyezte mindkét tenyerét, melyből, mint megannyi fekete szalag, árnyékok jöttek elő, és körbefonták Narakut, a falhoz szorítva.

- Mire készülsz? – kérdezte a hanyou főgonosz, mostmár kicsit sem mosolyogva.

- Még nem vetted be a félszellemség elleni gyógyírt, ugye? Mert most eljön számodra az Újhold.

- Miféle ostobaságokat fecsegsz itt össze? – és még folytatta volna mondókáját, mikoris történt valami, az eddig látottaknál is furcsább esemény.

A fölényben lévő férfi a másikhoz hajolt, és ajkaik összeértek. Naraku ezt már valóssággal ijesztőnek találta, majd ezen érzésekhez társult még a fájdalom, és az az érzés, amikor az ember nem kap levegőt. Nemsokára egy fekete színű, sűrű folyadék ömlött ki a száján, amikor Kagemaru eltávolodott tőle.

- Nem ostobaság – kezdte – most az fog veled történni, mint minden hanyouval egy bizonyos éjszakán, csupán én bátorkodtam előrébb hozni az időpontot…

Alig mondta el ezt, Naraku teste már bomlásnak indult. Emberi feje megmaradt, viszont testéből lassan kikandikáltak azon szellemek végtagjai, akikkel eddig egyesült.

- Átkozott… Mit akarsz tőlem?

- Majd meglátod – vigyorgott.

Kagemaru előhúzott ruhájából egy üvegcsét, és kihúzva annak dugaszát, beleszippantotta Narakut, majd, szokása szerint, nevetve távozott.

Vajon mit tervezhet az elrabolt Kagomével, Kikyóval és persze, Narakuval? És mi lett szegény Hikarimaruval? Senki sem sejti a kis csapat tagjai közül, ráadásul azt sem tudják, hogy nagy veszély fenyegeti őket azok képében, akiket bajtársaiknak hisznek.