Hikari to kage

XII. Remény

Kagome kábultan ébredt egy sötét, hideg helyen. Arra még emlékezett, ahogyan egy árnyéklény elragadta, és lehúzta a föld alá, de azután semmire sem. Bizonyára tarkón ütötték, mivel kezével megérintve nyakát, azonnal belényilallt a fájdalom. Fogalma sem volt arról, hol lehetett.

Felült, s azon vette észre magát, hogy karjait maga köré fonva vacog, valamint felfedezte leheletét is. Miközben azon tűnődött, hol lehet ilyen hideg, lábra állt, bár kicsit megszédült. Imbolygó vonalakat látott mindenfelé, melyek egy kis fejrázás és pislogás után ráccsá formálódtak; egy ketrecben volt. Ettől a ténytől kissé megrémült, és mostmár nagyon érdekelte, hol van. Kinézett a rácson; durván megmunkált, magasra törő kőfalakat látott, melyeken kék lángú fáklyák lobogtak, sekélyes fényt kölcsönözve a helynek.

- Miért van ilyen hideg, ha ennyi fáklya ég idebenn? – tette fel magának a kérdést, mikor akaratlanul is lejjebb emelte tekintetét.

Jócskán le kellett néznie, hogy meglásson valami talajhoz hasonlót, mivel elég magasan volt, ráadásul úgy tűnt, mintha lógna. Így tevén meglátta, hogy ahol talajnak kellett volna lennie, ott sötét köd gomolygott, s néha fel-felbukkant benne egy világos csík, avagy folt. Kísérteties nyögések és borzalmas hideg áradt a furcsa felhőből, mely azt a gondolatot ébresztette Kagomében, hogy oda nem szeretne leesni… A gomolyon néhány hídféle építmény vezetett át, mely néhol megvastagodott; oda többen is elférhettek. Ugyanolyan kőzetből készült, mint a falak, de volt rajta néhány gyanús folt: vér. Közvetlenül előtte egy hatalmas kapu volt, nagy vasoszloppal bereteszelve, melyet egy egyszerű ember meg sem tudna mozdítani.

- Tehát innen jön a hideg… De vajon mi lehet ez? – mivel erre senkitől sem kapott választ, érthető módon, folytatta a körülnézést – Ez lesz Kagemaru rejtekhelye… Talán Inuyasha és a többiek is itt vannak… És Hikarimaru is. Remélem, nem esett bajuk…

Ketrece egyik oldalából kikukucskálva felfedezett egy újabb cellát, kissé messzebb az övétől. Egy nem túl bíztató láncon függött le a mennyezetről. Valószínűleg, Kagoméé is hasonló helyzetben volt. Jobban rákoncentrálva annak tartalmára, megtudta azt is, kit zártak a belsejébe: Kikyo volt odabenn, nem túl rózsás állapotban, nekitámaszkodva a rácsnak. Nem mozdult, egy kis pihegésen kívül, ezért Kagome úgy látta, nincs tudatánál.

- Nem hinném, hogy Kagemaru beengedne ide holt lelkeket… Szegény nem bírja már sokáig nélkülük, ahogy elnézem… De miért van itt egyáltalán? Netán Kagemaru vele is tervez valamit? És ha igen, mit?

Azon az oldalon már nem látott semmit, így átment cellája másik felébe, és onnan nézett körül. Nagyon eliszonyodott attól, ami a szeme elé tárult: egy, a híd egy öblösebb részén álló bográcsféleségben Hikarimarut vélte felfedezni, aki szörnyű állapotban volt. Két tejfehér karja láncokkal a mennyezethez volt erősítve, s csuklója kisebesedett, ahol a lánc érte. Arca még fehérebb volt teste többi részénél, fejét enyhén lehorgasztva tartotta. Az üst szénszagú vérrel volt tele, és ebben állt, illetve inkább ebbe lógott bele a fiú. Ő sem mocorgott különösebben, tehát nem volt magánál.

- Szegény Hikarimaru… Biztosan megkínozták, mikor idehozták – nézte a szenvedő arcocskát – De legalább addig életben marad, míg a töredék nem fertőződött be tejesen. Kagemaru addig nem fogja megölni, különben maga is meghal. Viszont… amint eléri a célját, mind meghalunk… Hát nincs más remény?

Hikarimaru mellett nem sokkal meglátott egy másik üstöt, melyben lilás és zöldes kotyvalék kavargott. Démonok testrészei álltak ki belőle itt-ott, és felért a lányhoz a mérgező kigőzölgés is, ezért befogta az orrát. Egy kis fehér pontot látott az edényben, ami annak legalján lehetett.

- Az ott Hikarimaru amulettdarabja! Kagemaru szellemek testrészeivel akarja beszennyezni? Nem hiszem, hogy működne… De az csak nekünk lenne jó!

Hirtelen bugyborékolni kezdett a főzet, és Kagome látta, ahogyan valami a felszínre emelkedett. Egy fej volt az: Narakué! Ráadásul ordított is, ahogyan a felszínre ért, s a lány ettől úgy megrémült, hogy hátraesett ketrece hátsó felébe, mitől az egész szerkezet nyikorogva megingott.

A vasból készült, átfagyott „börtön” egy ideig még mozgott, majd megállt, de az iszonyú csikorgás nem maradt abba. Kagome már így is rémült volt, de ennek nyomán még sápadtabban tekintett körbe, ismét felállva, és a rácshoz sétálva.

- Honnan jön ez a zaj? Hiszen a ketrec nem is mozog!

Egy pillantást vetve a kőfalra addig még nem látott árnyékot pillantott meg, melyet az tett furcsává, hogy egyetlen tárgy sem volt a közelében, minek árnyéka lehetett volna. Eztán szeme láttára megmozdult az árny, s mozgása adta ki az ijesztő zajt. Hiába törölte meg a szemét, az nem tréfálta meg; jól látta, amit látott. A folt közepéből öt nyúlvány nőtt ki, melyek karok, lábak és egy fej formáját öltötték. Pillanatokon belül felismerhető lett az alak: Kagemaru nézett nemsokára farkasszemet a lánnyal, merev arccal, és ölni képes pillantással. Míg Kagome meghökkenten hátrált egy lépést, máris ott termett a cella falánál, és gunyoros mosolyt varázsolt arcára, kimutatva fehér fogsorát.

- Mi az, halandó? Nem tetszik a kastélyom? Remélem, kényelmetlen a cellád… - szólalt meg.

- Kagemaru… - rémült meg még jobban, de félelme különös bátorsággá alakult – Miért raboltál el? Mi terved van velem és Kikyóval? Mit fogsz tenni Hikarimaruval? Na és Naraku? És hol vannak a…

- Azt ne mondjam el, mit ettem ebédre? – szakította félbe a szellem. Hangja még az alattuk hömpölygő ködnél is jegesebb volt – A helyedben nem nyitnám ilyen nagyra a szám!

- Úgyis megölsz, nem? – vágta oda olyan vakmerőséggel, hogy maga is megijedt tőle, viszont Kagemaru arca csak torzabb ábrázatot mutatott.

- Ez igaz… De ennyire mindegy, hogyan teszem? – s e szavára Kagome nagyon de nagyon rossz dolgokra gondolt – Nem fogom elmondani, mi a tervem drága fivéremmel, korántsem Narakuval. Azt viszont elmondhatom, mi lesz veled, kislány… - nevetett – Ha minden jól megy, Inuyasha öl meg téged, személyesen!

- Mi? Az nem lehet!

- Dehogyisnem! – nevetett újra, de most csak röviden – Megöl, mert Kikyót fogja választani helyetted!

- Szóval ezt tervezed? Választás elé állítod Inuyashát, és akit elutasít, megölöd?

- Nem én… Az ott… - mutatott a sötét felhőre – Amit ott látsz, az ezen világnak és a pokolnak határa. Az ott lévő kitaszított lelkek alig várják, hogy leküldjek nekik egy újabb áldozatot…

- És azt, akit Inuyasha választ, életben hagyod?

- Nos… - vigyorgott – Azt nem árulom el…

- Megölöd, igaz? Mindenkit megölsz! Nálad még Sesshomarut is jobban kedveltem!

- Fogd fel… az Egység többé nem létezik!

- De még nem halt meg! Te is egy része vagy! És sohasem leszel ennél több!

Kagemaru haragra gerjedt, és egy szempillantás alatt megragadta Kagome nyakát, és orvul hátralökte oly erősen, hogy a lány teste nagyot csattant a rácson. Összerogyott nyöszörögve, s gyűlölködve nézett fogvatartójára, aki kicsit megemelve fejét, egy gyilkos látszatát keltette, amint éppen végezni akar áldozatával.

- Lehet, hogy a halandók és a korcsok eltűrik a nagyszájúságod, de én egyik fajba sem tartozom! Nem tűröm, hogy a foglyaim nagyobbra tartsák magukat nálam! De folytasd csak, ha úgy akarsz kinézni, mint a másik miko ott! Ő sem volt különb… Tch… Reinkarnációk… - ezzel hátat fordított, és elhelyezkedett egy trónféleségen, Kagome és Kikyo ketrece között.

Kagome utálattal nézett utána. Megszemlélte a trónt, mely olyan volt, mintha a hídból faragták volna ki, de fekete volt. De nem a kőzet volt fekete, amiből készült! A feketeség hosszan csorgott le róla, s amint ez az ülőhelyet övező koponyahalmokra folyt, inkább vörös színe lett. Úgy látszott, Kagemaru kedveli a vért…

- Undorító… - borzongott meg a lány, s tovább fájlalta gerincét, amit jól beütött a rácsba.

- Gyújtsátok meg az üstöt! – parancsolta Kagemaru fennhangon.

Kagome megijedt, mert azt hitte, szegény Hikarimaru üstjére céloz. De nem értette, kinek beszél, mivel nem látott még csak egy szolgálót sem. Azután olyan hangot hallott, mint amikor egy gyümölcs szétloccsan. A falak bizonyos részein gubók függtek. Ezeket a lány eddig nem vette észre, mivel ugyanúgy néztek ki, mint a fal többi része. Ezektől vált olyan megmunkálatlanná a kastély belseje… A gubók közül máris felrepedt öt; innen a hang. Egy-egy árnyalak bújt ki belőlük. Az egyik úgy nézett ki, mint Kagome maga, s a másik négy pedig, mint útitársai. Mind az öten felkaptak egy kéken lobogó fáklyát, és Naraku kádjához futva meggyújtották az alatta heverő nagyon gyúlékony anyagot. Ahogy forrósodott a lé, Naraku keservesen ordított, mivel ugyebár mégiscsak az ő testét hevítették.

- Így gyártja talán a hasonmásait? – gondolkodott Kagome – De hogyan éri el, hogy úgy nézzenek ki, mint mi?

- Már nem tart soká… - mormogott elégedetten Kagemaru – Aludj ki, kicsi pontocska… - mondta, és várta, hogy az amulett töredékének fénye tovatűnjön.

- Naraku testét használja fel, hogy beszennyezze az amulettet… - gondolta Kagome – Ez az őrült tényleg mindenre képes…

Viszont nem az történt, amit Kagemaru akart. A töredék még erősebben szikrázott, mintha ellenállna. A gonosz és a lány szinte egyszerre fedeztek fel egy másik fényforrást: a másik üstben ácsorgó kisfiút, ki ugyanolyan vakító fehérséget árasztott testéből. Arca erőlködést tükrözött.

- Mit csinál Hikarimaru? Csak nem megtisztítja a darabot? – döbbent meg Kagome, és magában szurkolt neki, mivel ettől függhet mindnyájuk élete.

- Te átkozott! – szorította ökölbe kezét a gonosz fél, mitől a vér, amibe a fiúcska belelógott, felforrt, és mérget árasztott. Mivel Kagemaru irányította, bizonyára az ő vére volt az, s ezzel a módszerrel ugyebár már egyszer megbénította Hikarimarut – Felforr a vérem miattad, te szerencsétlen! De nem fog összejönni! Nem vagy elég erős! – majd szolgáihoz fordult – Húzzátok fel!

Erre ketten megragadtak egy láncot, hárman egy másikat, és durván megrántva felhúzták Hikarimarut, az üsttel együtt, miben még mindig forrt a vér. A fiú mindvégig fájdalmasan kiáltozott, míg csak fel nem került Kagome mellé. A lány így láthatta, hogy a nehéz bogrács is a kisfiú karjaihoz van erősítve, s így lóg a láncon. Mostmár kialudt testének fénye, izzadság pergett le homlokán, és erősen lihegett. Szerencsére, az amulettdarab fénye még nem hunyt ki, bár már látszott, hogy nem világít már soká.

- Remélem, tanultál belőle, te nyavalyás! Ezért téged öllek meg elsőnek! – mondta Kagemaru, arcon köpve a gyermeket.

Talán mondott volna még valamit, de megzavarta egy különös zaj ebben, mely Naraku üstje felől jött. Felállt, odament az edényhez, és nekitámaszkodva peremének, belenézett. Erre két csáp nyúlt ki a kádból, és megragadta Kagemarut.

- Az enyém leszel… - mondta a Naraku-fej, és vonszolni kezdte zsákmányát az üstbe.

Kagemaru váltig ellenkezett, bevetve sötét erejét is, de amint szétloccsantotta a nyúlós csápokat, a többszörösük ragadta meg testét, és még erősebben húzta.

- Mire vártok? – rivallt a kastély ura szolgáira – Szedjétek le rólam!

Az öt lény engedelmeskedett, de már késő volt; Naraku egy rántással beleejtette Kagemarut az üstbe. Az edény tartalma eztán még jobban háborgott. A két fél küzdött egymással: Naraku „teste” igyekezett bekebelezni a zsákmányt, Kagemaru pedig hevesen ellenszegült, ezt bizonyították néha felbukkanó testrészei. A szolgák tanácstalanul álltak ott. Úgy tűnt, ez eltarthat egy ideig…

- Ka… Kagome… - szólalt meg egy gyengécske, ismerős hang a megszólított mellett.

- Hikarimaru! Hát magadnál vagy… - azt akarta kérdezni, jól van-e, de a vak is látná, hogy rettenetesen rossz állapotban volt.

- Igen… Itt az esély, hogy a javunkra fordítsuk a dolgokat. Kagemaru most elfoglalt…

- Mire készülsz?

- Valahogyan ki kellene szabadulnom innen… De az lehetetlen…

- Miért?

- Csak egyetlen reményünk van Kagemaru legyőzésére: ha megtisztítjuk az ereklye mindkét felét.

- És azt hogyan lehet?

- Csak egy érintésem kellene hozzá, de, mint mondtam, az lehetetlen. Kagemaru vére teljesen lebénított…

- Abban ácsorogsz?! – kerülgette a hányinger.

- Ez most nem érdekes! Valamit ki kell… Egy pillanat… - emelte meg fejét, reményteljesen - Látod azt a fehér foltot abban az üstben?

- Az az amulettdarab, ami a testedben volt, igaz?

- Igen, az. Ugye, van még nyílvessződ?

- Nyílvesszőm? – kotorászott a hátán lévő tegezben, és talált is, de csupán egyetlen egyet – Igen, van egy!

- Akkor vedd célba a töredékemet! Most, hogy Kagemaru is az üstben van, talán az a darab is megtisztul, amit a testében hordoz.

- Megpróbálom – célzott Kagome a kis fehér foltra a kád mélyén, és ellőtte a szikrázó szent nyílvesszőt.

Éppen, amikor az áthatolt volna a kotyvalékon, beleállt abba, akár egy kőbe. A háborgás abbamaradt pár másodperc múlva. A „kő” kiemelkedett a löttyből: Kagemaru keze volt, amint megragadta a nyilat. A férfi győzedelmesen kilépett az üstből, és csak most nézte meg, mit tart a kezében. Amint felismerte, jeges pillantással meredt a megrémült Kagomére, és szétporlasztotta a nyílvesszőt.

- Látom, nagyon szeretnéd a társaid halálát… Rendben, átadom nekik, hogy a te parancsodra pusztulnak el! – rázta le magáról a nyúlékony, zöldeslila masszát, és parancsolólag felemelte egyik karját a mennyezet felé, és hangtalanul a „támadás” szót tátogta.

Kagome összezavarodott, mert ismétcsak nem értette, mit művel. Azután nagyon megijedt. Eszébe jutott az a porfelhő, miből kikerülve Inuyashán kívül senki sem volt igazi, és egy perccel azután már ő sem. Talán Mirokut, Sangót, Shippót és Kirarát is ugyanúgy körülveszik Kagemaru szolgái, mint Inuyashát! Egyedül semmi esélyük öt ellenség ellen, akik Kagemaruból születtek! Mostmár megértette: amíg barátai ide tartanak valahol messze, a hasonmások egyenként végeznek velük… És a legrosszabb, hogy ő nem tehet semmit…