Hikari to Kage

XIII. Döntés előtt

Amíg Kagemaru kiadta a végzetes parancsot, Inuyasha valahol távolabb egyre közeledett úticéljához, mit sem sejtve az ellenségekről, akik körülveszik. Sebesen futott, akárcsak a társainak hitt lények mögötte, kik valódi párjaihoz képest szokatlan módon egy szót sem szóltak.

- Ezekbe meg mi ütött? – gondolta a hanyou – Nem szoktak ennyi ideig csendben maradni. Ha mást nem, ilyenkor már rég nyafognak azon, hogy „mikor érünk már oda”, különösen Shippo…

Percek múlva ijesztő hangok zavarták meg a gondolkodásban. Úgy tűnt, a háta mögül jön a zaj, így hát hátrakapta fejét, azt gondolva, talán megtámadták őket. Nem így volt, szerencsére – gondolnánk, viszont a félszellem cseppet sem örült ennek. Elsőre furcsának tűnhet, de ez esetben érthető, ugyanis hátranézvén, a féldémon gonosz, természetellenes vigyorgást látott meg „társai” arcán, ami kicsit sem tetszett neki. Azt hitte rémeket lát, de fejét megrázva sem tűnt el róluk a furcsa arckifejezés. Még csak ideje sem volt rájukförmedni, hogy ők nem a barátai, s arra sem, hogy megkérdezze kik vagy mik ők; az öt egyén azonnal nekirontott nagy vihogva, ki fegyverrel, ki megnövesztett karmokkal kívánva megsebezni az eddig gyanútlan áldozatot.

- Az ördögbe! Megint egy csapda! És én bedőltem! Hogy lehet, hogy nem éreztem meg a veszélyt? – füstölgött Inuyasha, szidva magát figyelmetlenségéért, mi miatt most nagy bajba került -  Lefogadom, hogy Kagemaru szívesen eltakarítana az útból – ugrott el a támadások elől, igyekezve minél távolabb kerülni az őt körülvenni próbálkozóktól – De ezt az örömöt nem adom meg neki! … De… ha ezek hamisítványok, hol vannak a többiek? Meg kell találnom őket!

Akármennyire próbálta őket lerázni, nem sikerült neki. Ez annyit jelentett, hogy előbb végeznie kell velük, csak aztán indulhat társai és Hikarimaru keresésére.

- Mi sem egyszerűbb ennél… - ugrott egy nagyot, a levegőben megfordulva úgy, hogy ellenségei irányában érjen földet.

Azok nem álltak meg csodálkozva, mint azt halandók vagy néhány ostobább szellem tenné, változatlanul rohantak utána, s ezalatt még a nevetgélésre is maradt elég levegőjük. A hanyou nem tétovázott hát, kivonta hüvelyéből a Tessaigát, s gyorsan szólítva a Szélbordát, üldözőit ellepte annak vakító fénye.

- Ezt nektek! – mondta diadalittasan, kardját visszadugva hüvelyébe, s sietve kívánván tovább.

Ekkor azonban azt érezte, hogy valami megragadja a lábát, és erősen szorongatja. Meglepetten tekintett lábszárára, ahol is egy fekete, karmos kéz akarta lábába vésni hosszú körmeit. Dühösen rúgta le a végtagot, mi nagyot puffant a porban. Nem sokáig maradt egyedül, az Inuyasha támadása által szétszaggatott maradványokból egy test is csatlakozott hozzá, majd felállva máris egy Kagome hasonmás vigyorgott a féldémon képébe. A maradék darabokból pedig egy pillanat alatt kiformálódott a másik négy hamisítvány is, egyetlen karcolást sem viselve a szörnyű csapástól. Újból felé indultak, hátrálásra kényszerítve a hanyout.

- Ez nem lehet! Meg kellett volna halniuk! Hogyan élhették túl?!

További támadásai, mint a Hijinkessou vagy a Sankontessou sem vezettek eredményre. Sőt ezek közben bezsebelt pár komolynak mondható sérülést az egyre jobban röhögő csapattól, akikről nem lehet elmondani, hogy éppen kesztyűs kézzel bántak volna vele. Sürgősen ki kellet találnia valamit, ami végezhet velük. Végül kénytelen volt belátni, jobban teszi, ha futásnak ered, legalábbis, amíg ki nem talál valami jobbat.

- Te átkozott! Miattad úgy viselkedem, mint egy gyáva alak! – szidta gondolatban Kagemarut, midőn nekiiramodott – Ezért még drágán megfizetsz!

A támadók sem voltak restek, nyomban üldözőbe vették. A félszellemnek rendesen kapkodnia kellett a lábát, ha azt akarta, hogy ne érjék utol. Csak loholt, és azon dühöngött, hogy hogy lehet valami ilyen gyors. Tanácstalanul nézte az ösvényt maga előtt, átfutott sok erdőt s rétet, de még csak egy jó ötlet szikrája sem pattant fejében.

- Ha nem teszek semmit, előbb-utóbb kifáradok, és akkor végeznek velem. Ezt nem engedhetem! Meg kell találnom a többieket! Biztosan ők is bajba jutottak! Ha Kagemaru még Narakut is legyőzte, már csak mi maradtunk, hogy megállítsuk… és ezt meg is fogjuk tenni, ha törik, ha szakad! Csak tudnám, mit tegyek… Gondolkozz! Gondolkozz! – parancsolt magára.

Néha megpróbálkozott támadásaival, hátha ezúttal eredményes, de sajnos változatlanul maradt helyzete. Ez nem jelentett jót, mivel lassan de biztosan súlyosabbnak érezte lábait, s levegő után kapkodott. Órák óta egyfolytában rohant, így hát nem csoda, hogy kifáradt, viszont ellenségei még csak meg sem izzadtak. Érezte, ahogy lassul mozgása, és hangosabb lett a röhögcsélés is, ahogy a bábuk közeledtek felé. Egy utolsó támadásra készült. Nem akart gyávaként meghalni. Éppen fordult volna hátra, midőn megpillantott egy hatalmas örvényt, nem is olyan messze, amint nagy recsegés-ropogással magába szippantotta a környező fákat és bozótot.

- Ez Miroku! – töltötte el újra a remény, és az öröm, hogy egy társára már rálelt, s ez új erőt kölcsönzött neki a továbbfutásra.

Idővel oda is ért a szerzeteshez. Rémültség költözött belé, mikor azt kellett tapasztalnia, hogy az újabb öt hasonmást próbált elkeseredetten beszívni a Szélörvénnyel, de ugyanaz történt, mint amikor Kagemarunál próbálkozott.

- Miroku! Hagyd abba! A vesztedbe rohansz, te bolond! – kiáltott felé, még mindig mozgásban lévén.

- Inuyasha! – látta meg, majd rögtön visszafordította tekintetét, nehogy meglepetés érje – Amint látom, nálad is ugyanaz a helyzet! Figyelj rám! Kerüld meg az örvényt, és gyere mögém!

-   De- -

-   Tedd, amit mondtam! Gyerünk!

Inuyasha megértette, mit akar elérni barátja. Látta, hogy Miroku az őt üldöző hasonmásokat bár nem tudta beszippantani, de a szél ereje megbénította őket. Ha sikerül úgy megkerülnie az örvényt, hogy üldözői lebénuljanak erejétől, egy időre megszabadul tőlük. Jobb ötlet híján kénytelen volt tenni, amit a szerzetes tanácsolt, habár ez azt jelentette, hogy kétszer annyi méreganyagot fog beszippantani. Ezért aztán igencsak eltorzult arca, s keze beteges sötétlila árnyalatúra színeződött.

- Fejezd be, Miroku! Semmi értelme! A méreg megöl téged!

- De ha elzárom az örvényt, mindkettőnk meghal! Így csak egyikünk veszik oda!

- Ezt hogy érted?

- Menj, Inuysha, és keresd meg a többieket!

- Ne hősködj itt nekem, szerzetes! Nem hagylak itt!

- Muszáj! Nincs más választásod!

- Kell, hogy legyen más mód! Nem lehetnek legyőzhetetlenek!

Miroku szívesen válaszolt volna erre, de a temérdek méregtől, amit beszívott, térdre rogyott, és fájdalmasan nyöszörgött; az örvény viszont még nem zárult be, nem engedte. Eltökéltnek tűnt meghalni itt, ha ezt kell tennie.

-A bolond! Nem engedem, hogy az én lelkemen száradjon a halála! – határozta el a félszellem, és egy hirtelen mozdulattal lerántotta a szerzetes két karját.

Ezzel azt érte el, hogy társa arra kényszerült, hogy a varázsgyöngysorral berekessze a pusztító örvényt, különben kiszippantotta volna alóluk a talajt, majd talán őket, magukat is. Inuyasha felé fordult, hogy lehordja ezért, de erre már nem maradt ideje. Mivel az örvény abbamaradt, a hamisítványok ismét mozgásképesek voltak, s első dolguk az volt, hogy nekirontsanak Inuyashának és Mirokunak. Egyik ifjú – főleg nem Miroku – sem készült fel a védekezésre, tehát könnyű célpontot képezve álltak ott. A hanyou ugyan megragadta a szerzetest, és készült elugrani vele, de már nem tudta volna elkerülni a támadást, a gyenge Mirokunak pedig már nem hiányzott sok. Az Inuyasha hasonmás volt a leggyorsabb, tehát már annak a határán volt, hogy darabokra szaggassa őket. Meg is tette volna, és vigyorgott is volna hozzá, ha egy másodperc leforgása alatt nem hullottak volna a földre kezei. A tárgy, mely ezt tette, azután végigszabdalt a másik kilenc bábun, s visszatérve az előzőhöz, derekánál kettéhasította. A Hiraikotsu – merthogy ez volt a tetteszköz – végül tulajdonosa, Sango kezében kötött ki, ki Shippóval együtt Kirara hátán érkezett. Gyors iramban leszálltak Inuyasháéknál, akik földet értek az ugrásból.

- Tehát valóban Miroku örvényét láttuk! Jól vagytok? – kérdezte Sango.

- Jól vagyok, de Mirokut megmérgezték – válaszolt a félszellem, és rögtön Kirara hátára ültette a szerzetest – A bolond! Előre figyelmeztettem!

- Akkor most mihez kezdjünk? Nincs ellenmérgünk, hogy talpra állítsuk! – esett kétségbe Shippo.

- Minél előbb meg kell találnunk Hikarimarut… - nyöszörgött a szerzetes – Ő meg tud gyógyítani…

- Akkor minél előbb végeznünk kell a hamisítványokkal! – mondta Sango.

- De hogyan? Ti sem találtatok rajtuk gyengepontot, igaz? – kérdezte a féldémon.

- Sajnos nem. Mi is előlük menekültünk Kirarával, és útközben megtaláltuk Sangót. Megláttuk a szélörvényt, és idejöttünk, ezek meg követtek minket – mondta a rókakölyök, ijedten az utánzatokra pillantva, akik mind egy csapatba tömörültek, s kezdtek éledezni azok is, akiket szétdarabolt Sango bumerángja.

- Vessünk be minden lehetséges támadást, hátha megtaláljuk a gyengéjüket – tanácsolta Sango – Más esélyt nem látok.

- Ahogy én sem- egyezett bele Inuyasha – Kirara! Te repülj fel Mirokuval! Nagyon súlyos az állapota, nem érheti sérülés!

A macskaszellem bólintott, s mihelyt Sango és Shippo leugrott a hátáról, felszállt jó magasra, ahol nem érhetik el utánzataik. Viszont arra nem számított, hogy Kirarát is leutánozták, ráadásul három is volt belőle. Ezek mind nagymacskává válva, nyomukba eredtek, tehát a valódi Kirara sem unatkozott. Ezalatt Inuyasha, Sango és Shippo a többi utánzattal küzdött, ugyanolyan reménytelenül, mint azelőtt. Így ment ez, amíg a rókaszellemnek végre sikerült jól bevetnie a Kitsunebi-t, ezzel egyik hasonmásának felső ruházatát leégetve, s haját meggyullasztva. Míg a bábu égő haját próbálta eloltani, ugrálva és fetrengve a földön, a hanyou felfedezett egy kis, fehér foltot a jobb lapockáján.

- Ez ugyanolyan, mint az a folt, amit már a Kagura és a Kanna utánzatokon is láttam. Ez lesz a gyengéjük! – gondolta, és az ugrándozó hasonmás testén lévő foltra célozva, belehasított karmaival, mi által az elporladt végleg.

- Megölted! –csodálkozott Shippo – Hogy csináltad?

- Figyeljetek! Koncentráljatok a jobb lapockájukra! Ott a gyengepontjuk! – szólt Inuyasha.

- Így már gyerekjáték lesz! – mosolygott Sango, és kioltotta egy Kagome-bábu szánalmas életét.

Ahogy a hanyou a porba hulló hasonmásra tekintett, eszébe jutott, hogy valaki hiányzik, név szerint Kagome. Körülnézett, hátha mégis látja valahol, de csak utánzatait találta.

- Biztos elrabolták, mint Hikarimarut! Utána kell mennem, különben még bajba kerül! – gondolta, és Sango felé fordult – Elmegyek Kagoméért, ti tereljétek el a figyelmüket!

- Tényleg… - mondta a szellemirtó – Kagome nincs itt… - s bólintott - Rendben! Ha végeztünk, utánad megyünk!

Több sem kellett Inuyashának, azonnal elindult abba az arányba, amerre Hikarimarut vitték, mert biztosra vette, hogy Kagemarunál lesz Kagome is.

Percekkel később egy sötét helyre érkezett, melynek központjában egy fekete palota állt. Ahol az épület magas tornya a felhőkbe ért, kékes fény keletkezett, s örvénylett egyrecsak. A kastély egésze körül árok volt, amit nem víz, hanem furcsa, gomolygó füst töltött meg. Közelebb menvén, a féldémon érezte, hogy méreg volt, tehát ruhaujját arca elé tartva ment tovább, fel egy lépcsőn, ami a kapuhoz vezetett. Útján lilás színű, lüktető gubókat látott, melyekben még több hasonmást vélt felfedezni.

- Ebből baj lesz… - gondolta, s meg sem állt, míg a kapuhoz nem ért – Ne félj, Kagome, itt vagyok!

Be akarta rúgni a kemény fémből készült bejáratot, de csak a lába fájdult meg tőle. Mivel már így is ideges volt, annyira dühös lett, hogy a Tessaigát előrántva, s a Szélbordát bevetve nyitotta ki a kaput. Odabenn sötétség várta, még sötétebb, mint a kinti éjszaka. Csupán a palota másik végén látott valamicske fényt, ami inkább cikázó villámokra hasonlított egy hömpölygő ködtengerben. Elindult a fény felé, óvatosan körülnézve minden lépése előtt, mert nagyon rossz érzés támadt szíve legmélyén. Amikor az út, amin haladt, kiszélesedett, felgyúltak a falon lévő, kék fáklyák, s világosság lett. Megdörzsölte sötétséghez szokott szemeit, s kinyitva azokat az első, akit maga előtt látott, maga Kagemaru volt, ki unottan ült trónján, két oldalán ketrecekkel. Az egyikben Kikyo, a másikban Kagome raboskodott. Kagome mellett Hikarimarut is észrevette, kicsivel alatta pedig egy zöldes színű főzetet, amiben démoni testrészek úszkáltak, s egy fehér fény pislákolt.

- Inuyasha… - nézett ki a rácson Kagome – Hála az égnek, jól vagy…

- Már vártalak, korcs… Tudtam, hogy ideérsz előbb-utóbb – szólította meg Kagemaru, felöltve megszokott vigyorát.

- Kagemaru! Miben mesterkedsz? Azonnal engedd el Kagomét és Kikyót!

- Csak ne olyan hevesen! – nevetett – Szükségem van rájuk egy nagyon szórakoztató játékhoz…

- Játék? Miféle őrültségre készülsz?!

- Elmagyarázom… A szabályok egyszerűek… - állt fel, és lement egy lépcsőfokot – Válassz egyet a két miko közül! Akire választásod kerül, életben marad. A másik megismerkedik az éhes lelkekkel odalent, abban a kis ködfelhőben, amit magad alatt látsz.

- Ne Inuya- - - kezdte Kagome. Figyelmeztetni akarta arra, hogy ez csak egy újabb csapda, de Kagemaru elhallgattatta; indát formált karjából, és megsebezte a lányt, egyúttal keményen a rácsnak lökve, megingásra késztetve azt.

- Kagome!!! – ordított a hanyou.

- Ne habozz, nincs sok időd! – mutatott a falon függő, fekete homokot tartalmazó homokórára – Ha választasz, mielőtt a homokszemek leperegnek, egyikük életben maradtat, de ha nem, mindkettő meghal! Csak egy választási lehetőséget kapsz! Ha egyikük neve elhagyja szádat, a másik azonnal meghal.

Inuyasha kardja markolatát kereste, a ketreceket tartó láncokat nézve. Kivonva a Tessaigát, elrugaszkodott a földtől, és készült kiszabadítani a két lányt. Túl könnyű, nemde? Az lenne, ha Kagemaru meg nem akadályozta volna, egyenesen arcába engedve mérgét, és inda-karjával átfúrva testét.

- Csúnya fiú… Csalni akartál… - nevetett fel ismét – De most jókedvemben találtál, tehát nem öllek meg rögtön mindhármótokat. Kapsz még egy esélyt… Mondj egy nevet, minél hamarabb! Hacsak nem akarod mindkettőjük vesztét…

Azzal leengedte a félszellemet oda, ahonnan az elugrott, és karba tett kézzel nézett rá, várva a választ, néha a homokórára pillantva.

- Mit tegyek…? – nézett a hanyou egyik ketrecről a másikra - Ha nem választok, mindketten meghalnak, ha igen, egyikük megmenekül. Kit válasszak…? Eddig nem sikerült választanom közülük… de most muszáj lesz… Hogy legalább egy megmeneküljön… de ki?

Így gondolkozott a félszellem, s nem jutott végleges döntésre, az idő pedig vészesen fogyott. Úgy érezte, még sosem volt nehezebb és szívszaggatóbb helyzetben. Vajon mi lenne helyes? Melyik szeretett lány érdemli meg, hogy tovább éljen? Természetesen mindkettő, viszont ez lehetetlen. Úgy tűnt, Kagemaru kifogott rajta; kényszerítette Inuyashát, hogy döntsön élete talán legnehezebb kérdésében…