Hikari to kage

XIV. Jó a rosszban

Inuyasha csak állt tanácstalanul, nézve egyik ketrecről a másikra, próbálva elkerülni Kagemaru gúnyos tekintetét. Gyakran pillantott a homokórára, melyben rohamosan peregtek a homokszemek, félelmetesen jelezve az idő múlását.

- Nos, kire esik a választásod? – szólt bele Kagemaru a hosszas töprengésbe, örömétlelve abban, hogy zavarhatja a hanyout - A papnőre, akinek szíved adtad, ki azután megölt, mert élerted kellett neki? Vagy a reinkarnációra, ki csak azért áll közel hozzád, mert hasonlít elődjére?

Kagome borús arcot vágott eme „beszédre”, s az alélt Kikyo is mintha fintorgott volna kissé. De a legjobban a félszellem dühöngött.

- Befejeznéd végre? Hogy is gondolkodhatnék, ha te beszélsz hozzám? – tette fel az értelmetlen kérdést, majd rájött, hogy szándékosan zargatja.

- Megzavartalak talán? – válaszolt álszent módon – Pedig csak segíteni akartam… - mondta, kis szünet után jóízűt nevetve.

- Így nem megyek semmire – gondolta a féldémon – Mégis mit tegyek? Hogy dönthetném el én, hogy melyikük maradjon életben?

Elkerülhetetlenül végükhöz közeledtek a homokórában lefelé hulló, fényes homokszemek, nem könyörülve a válasszal szenvedő „játékoson”. Kagemarut sem hatotta meg kétségbeesett arca, ami nem volt meglepő. Sőt élvezni látszott a látványt, amint karba tett kézzel, vigyorogva figyelte hol a szenvedőt, hol időmérőjét. Néha meg-megütötte a földet talpával, jelezvén, döntsön gyorsabban.

Inuyasha viszont még mindig nem tudta az egyszerűnek tűnő választ. Az idegesség verejtéket csalt ki arcára, és bármerre nézett, nem azt látta, mi valóban szeme elé tárult, hanem döntéde következményeit: a szeretett lányok halálát. Fojtogató érzés fogta el, és úgy tűnt fel neki, mintha szemei égnének. Így akartak maguknak utat törni visszafojtott könnyei.

- Hogy várhatod eltőlem, hogy ilyenben döntsek, mondd! – kelt ki végül magából.

- Ahelyett, hogy nyafognál, mondd ki egyikük nevét, mielőtt lejár az idő! Ne légy felelőtlen… - vont vállat – Egyszer úgyis döntened kellett volna!

- De nem ilyen körülmények között! – ordította hanyou – Nekem ez nem megy!!!

- Értsem úgy, hogy feladod? Akkor mindkettő pusztul…

- Inuyasha… -- szólalt meg egy gyenge, női hang az egyik ketrecből. Kikyo volt az, aki immár magához térve tekintett le a félszellemre, remegő kezeivel a rácsba kapaszkodva – Kagemaru hazudik. Vagy gondolod, hogy betartanáa szavát és egyikünket életben hagyná?

- Én ostoba… Hát persze! – förmedt Kagemarura – Ugye, igaza van? Mindenkit megölsz, igaz?

Kagemaru egy ideig csak ácsorgott, egyik ujját ide-oda mozgatta alkarján, lehunyva szemét. Annyi változott arckifejezésén, hohy hogy már nem mosolygott; semmitmondó volt arca, mint Sesshomarué szokott volt lenni.

- Miko… - mormolta – Elrontottad a játékomat… - majd a megnevezett ketrecéhez emelkedett, s megszorongatta a papnő torkát, elfojtva levegőjét.

- Kikyo! – kiáltott ijedten Inuyasha.

Ebben a pillanatban abbamaradt a miko kínzása. Kagemaru mosolyra fakadt, elereszette a nőt kisebb lökéssel, majd a hanyoura vetette tekintetét.

- Kikyót mondtál? – kérdezte.

A féldémon arca hószínűre sápadt. Úgy érezte, hibát követett el, de tudta, hogy az sem lett volna jobb érzés, ha Kagome nevét mondja ki. Azt akarta, hogy mindkettő éljen.

- Ez nem érvényes! Csaltál!

- Kimondtad a nevét, vagy nem? – nevetett Kagemaru – Ezek szerint ő él majd tovább, és a másik pusztul!

- Ne!!!

Kagomét elfogta a reszketés. Rettenetesen félt az alatta lévő helytől, ahol halálát fogja lelni hamarosan. Nem akart még meghalni, most nem… Egyszercsak felelevenedtek benne Kagemaru szavai, mikor azt mondta, maga Inuyasha végez majd vele, mert nem őt, hanem Kikyót fogja választani.

- Valóban… őt választotta… - tátogta e szavakat, de hang nem jött ki a torkán.

- Búcsúzz el szépen! – rugaszkodott el Kagemaru a talajtól, majd éles karmaival elszelte a ketrec tetejét, így Kagome annak aljával együtt zuhant a halált hozó felhő felé.

- Kagome! – eredt Inuyasha futásnak, hátha megmentheti.

Kagemaru készült őt elhárítani, indává formálva karját, viszont egy hirtelen támadt örvény kizökkentette egyensúlyából, s arra kellett inkább figyelnie, hogy ő maga ne kerüljön az alatta hömpölygő felhőbe. A szél irányába nézve Mirokut láthatta, amint felétartva nyitott tenyerét, megpróbálta beszippantani.

- Ez még él? – gondolta Kagemaru – De látom, hogy már nem bírja sokéig… Nesze neki! – nyerte vissza egyensúlyát, s testéből kibocsátva mérgét, hagyta, hogy a szerzetes azt szívja be.

A szellem gúnyos mosolyát Miroku diadalittas arca hervasztotta le arcáról. Ugyanis a szerzetes elzárta az örvényt, még mielőtt beszippantott volna egy keveset is a méregből, és jóízűen a képébe vigyorgott. Kagemaru nem talált erre magyarázatot, mígnem látta Kirarát földet érni Miroku mellett, hátán hozva Kagomét.

- Ügyes volt, Kirara! –szólt a szerzetes – Sango! Te sössz!

- Rendben! – hajította el a szellemirtó a Hiraikotsut, egyenesen Kagemaru felé.

A szellem viszont könnyedén elkerülte a bumerángot, bucskázott párat hátrafelé, majd nevetve így szólt:

- Csak nem engem vettél célba?

- Mit is mondtál: - ugrott fel Shippo Kagome vállára, nyelvet nyújtva a gonosznak.

Kagemarut letaglózta eme pimaszság, majd hátranézett, a látta felé közeledni a Hiraikotsut, mert, mint tudjuk, a bumeráng visszajön. Ezúttal jól eltalálta a férfit, aki nekiesett a háta mögött lévő ketrecnek, melyben Kikyo raboskodott. Akkora lendülettel érte a csapás, hogy nekiesvén a ketrecnek, eltörte annak tartóláncát, s Kikyóstól, ketrecestől kizuhant a palota kékes árnyalatú ablakán.

- Kikyo! – rohant Inuyasha az ablakhoz, kinézve azon, s nagy elszörnyedésére, egy mérgező folyadékkal teli várárkot pillantott meg, melyben a ketrec maradványai lassan elolvadva, elsüllyedtek.

- Kikyo… - markolt a hanyou fájdalmában az ablakpárkányba.

- Lehetséges, hogy Kagemarunak vége? – tűnődött Miroku.

- Nem hiszem – mondta Kagome, felpillantva a még mindig odafent függő Hikarimarura – Akkor ő már nem élne…

- Hogyan hozzuk őt le onnan? – kérdezte Shippo – Ha elvágjuk a láncot, beleesne abba a furcsa felhőbe…

- …vagy Naraku bugyrába – fűzte hozzá Kagome.

- Naraku? Ő is itt van? – nézett kérdőn a szerzetes.

- Ige---

- Kagemaru, te átkozott! – szakította félbe a félszellem a lány válaszát – add vissza Kikyót!

Kiáltása visszhangzott a messzi távolban, majd mélységes csend lett. A többiek sajnálkozva nézték a féldémont, köztük Kagome a legtöbb fájdalmat érezve, hogy így kell látnia. Hikarimaru is feleszmélt időközben, s őt is bánattal töltötte el Inuyasha látványa. A gyászos percet egy mindent átrázó földrengés szakította meg. A hanyou rémülten hátrált az ablaktól, melyen nemsokára egy hullám savas folyadék ömlött be, mely a várárokból származott. A léből két erős kar kapott a féldémon nyaka után, majd ledöntötte a földre, fojtogatván nagy erővel. Kagemaru tért vissza, s a testéről lecsorgő sav őt nem károsította, de a félszellemet annál inkább.

- Most meghalsz, te kis nyomorult! A vesztesnek halál jár! – szorította el levegőjét, mire áldozata erősen fuldoklott.

- Kagemaru – kiáltott ijedten Shippo.

- Ereszd el Inuyashát! – dobta felé Sango bumerángját.

Ez már nem vált be olyan jól, mint legutóbb. A szellem könnyedén visszaverte a fegyvert, mely így irányát megváltoztatva Hikarimaru üstje felé száguldott.

- Jaj, ne! – kiáltott fel Kagome – Hikarimaru!

A fiú először ijedten nézte a tárgyat, majd kicsit melóbálva magát az üsttel együtt, az őt tartó láncokat a Hiraikotsu elé irányította, s így kiszabadult. A fegyver közben levágott hajából egy darabot, mely egy gubószerű képződménybe hullott, s a gubó mellé zuhant üst beszakította a falat, amin az függött, s mind az üst, mind a gubó a mélybe zuhant. S hová esett a kisfiú? Egyenesen Naraku bugyrába pottyant, ki azonnal megtámadta őt képlékeny testével, megpróbálva magába olvasztani.

- Hikarimaru! – visított Shippo.

- Egy gonddal kevesebb! – vágta rá Kagemaru – Végre, megszabadultam attól a kis vakarcstól! Naraku szivességet tett nekem… - nevetett - Mostmár bármelyik percben isten lesz belőlem!

Amíg a szellem az üstben lezajló dulakodást nézte, Inuyasha valahogyan lerúgta támadóját magáról, és előrántotta kardját.

- Most megdöglesz, féreg! Ezt nem úszod meg! – rivallt Kagemarura.

- Rendben – rántott az úgyszintén kardot – Lássuk, ki a jobb!

Heves párbajba kezdtek. Csakúgy csattantak össze a pengék, néhány csatakiáltással és  néhol jajdulással fűszerezve.

- Támadás! – üvöltött Kagemaru, ami arra szolgált, hogy létrehozott hasonmásseregét a csapat maradék tagjaira uszítsa.

A kastély külső- és belső falain függő, valamint az egész térségen szétszórva elhelyezkedő gubókból fegyverestől bújtak ki Kagemaru gyilkológépei, kik persze engedelmeskedtek a parancsnak, és azonnal a kis csoportra rontottak. Nehezebb volt velük elbánni, mint elődjeikkel, mert ezekbe valamivel több ész szorult, így hatékonyabban bántak rájuk ruházott erejükkel, melynek csupán az a bizonyos kis fehér folt szabott határt.

Inuyasha, akárcsak barátai a monstrumokkal, derekasan küzdött meg Kagemaruval, ki látszólag visszafogta egyéb képességeit, és csak a vívásra koncentrált, viszon így is nagy falatnak bizonyult a hanyou számára.

- Ez... sokkal erősebb, mint Sesshomaru... Hát persze, hiszen ez az őrült már majdnem isten... - szitkozódott magában.

Hosszas kardozás után, a szellem kezdett unatkozni, ezért sarokba szorította a félszellemet, aki megtorpanni kényszerült a ködárok szélén. Menteni próbálva helyzetét, oldalvást próbált ellenfele mögé ugrani, pontosan, ahogy azt Kagemaru is akarta; kitárt, éles karmaiba rohant áldozata, kinek testén keresztül látszott ki újra a gyilkos kézfej. A pillanatnyi eseményt rettenetes hörgés kísérte, amint a féldémon élete lassan kipárolgott testéből, l egyensúlyát végleg elvesztve, terült el a földön. Eközben meglátta Kagomét, aki kétségbeesetten küzdi magát keresztül a bábukon, és felé rohan, nevét sikítva... e látvánnyal boldogan halt meg.

- Inuyasha!!! - futott felé a lány; nem érdekelte a temérdek sérülés, amit eközben szerzett.

A mások túl sokan voltak, képtelen volt előrébb haladni, de nem adta fel; oda akart jutni hozzá... Barátai segítségére voltak, de az ellenségek sorának nem lett vége. Majd egyszercsak valami utat tört Kagomének: egy hatalmas lángcsóva puszította el az őt gátoló teremtményeket.

- Jaken...? - ámult el Sango, míg Kagome mit sem törődve a kis szerzettel, rohant Inuyasha felé.

- Sesshomaru nagyúr! - kiáltott a varangy, mely felszólalásával elterelte Kagemaru figyelmét Inuyasháról és a közeledő Kagoméről - Mi történt veled, nagyuram? El is feledkeztél hű szolgádról?

- Sesshomaru nem létezik! Egyedül én, Kagemaru uralom mindkét világot! - válaszolt a kastély ura, s indát indított hajdani szolgája felé.

Szerencsétlen Jaken már csak akkor pillantotta meg a gyors mozdulatot, mikor az már közvetlenül előtte volt. Merev volt a félelemtől, moccanni sem tudott.

- Jaken-sama! - hallatszott egy kislány hangja, amint a zöld kis démon elé ugrott.

- Ne, Rin!- visított az.

- Rin...? - visszhangzott Kagemaru flében a név, s gyorsan megfékezte támadóeszközét.

Nem olt elég gyors ahhoz, hogy ne sértse meg a kislányt, ezért, bár nem ölte meg, halálosan sebezte szegény lányt, aki azon nyomban elvesztette tudatát.

- Te ostoba lány... - szipogott Jaken, majd megrémült.

Ugyanis a környező hasonmások fel akarták falni a tehetetlen gyermeket. A kis varangyszerűség már készítette botját, hogy megvédje megmentőjét, de nem vethette be a tervezett támadást, mivel a vérengző szörnyek mind elporladtak körülötte. Körülnézve azt remélte, hogy Sangoék segítettek rajtuk, de ngy meglepetésére, Kagemarut látta maga előtt, ki felkapott egy, még élő hasonmást.

- Nem adtam parancsba, hogy idehozzátok, ostobák!!! - ordított - Ezért bűnhődtök!

Azzal elporlasztotta a markában lévő bábut, és a többivel is végzett, egytől egyig, kegyetlen módon. Jaken gyorsan elfutott, nehogy őt is szétszaggassa, és a csapat többi tagja az Inuyasha holttete fölött síró Kagome köré gyűlt.

- Ez megőrült... teljesen... - vélte Miroku.

Az említett, miután kifújta magát, fényességre lett figyelmes Naraku üstje felől. arrafelé tekintve, megpillantotta Hikarimarut, amint kimászik abból, kezében a hófehérre tisztult töredékkel.

- Az átkozott... - morgott - Honnan vette az erőt, hogy megtisztítsa a töredéket?!

- Itt vagyok, Kagome... - mondta a fiú - Ígérem, teljesítem a kívánságod...

- Kívánság? - csodálkozott Shippo - Milyen kívánság?

- Azt kívántad, mentsem meg Inuyashát, igaz? Mert tudod, hogy meg tudom tenni...

- Hát persze! - döbbent rá Miroku - Hiszen benne lakozik a Tensaiga, a gógyító kard ereje!

- Kérlek... Éleszd fel... - zokogott a lány.

- Arra is sor kerül... Előbb el kell intéznem valamit... - nézett Kasgemarura.

- Ne menj oda! Meg fog ölni! - mondta Sango.

- Ne aggódjatok... Tudom, mit csinálok... - lépett közelebb másik feléhez - Mondd, mire volt ez jó? Miért teszed ezt?

- Elhallgass! - ugrott torkának az egyből, és elszántnak tűnt, hogy megfojtsa.

- Azzal, hogy megölsz, magadnak ártasz. Csak én tudom őt megmenteni...

- Hallgass! Fogd be végre!!! - szorította erősebben.

Hirtelen, a homlokán lévő, lefelé álló sarlóhold alak fehéren kezdett világítani, melyből ugyanúgy villámok szóródtak, mint azelőtt Hikarimaruéból. Nem tudta eélviselni a fájdalmat, ezért, nagyot lódított a fiún, és a falnak dobta, melyben nagy kráter keletkezett, az összegyűlt csapat közelében.

Eztán a gonosz, a villámok kínzása közepedte, a kicsi Rinhez lépett, és térdére ereszkedett előtte. Kezét arcához érintette, majd elkapta onnan, s a földre helyezte, másik tenyere mellé, s lehajtotta fejét. Úgy tűnt, mintha sírva fakadt volna, de ez az ő esetében már-már elképzelhetetlen, és hosszú, arcába lógó hajától nem-igen lehetett kivenni ábrázatát.

- Mi történik vele? - fordította Kagome lassan a térdeplő felé tekintetét.

- Az örök törvény kimondja... - állt lábra lassan Hikarimaru, és elindult Kagemaru felé - ...hogy minden rosszban van valami jó. Ezért reagált a jel a homlokán a töredékemre, és ezért védte meg azt a lányt.

- Akkor... az a kislány... - mondta a szerzetes.

- A benne lakozó jóság az iránta érzett érzelmein alapul - folytatta a fiúcska, és még közelebb merészkedett a másik félhez.

A kicsiny csoport szóhoz sem jutott. Hogy ebben a szörnyben lenhetne valami jó? - gondolták, okkal. Viszont Hikarimarut valamifajta cél vezérelte, amiben megtántoríthatatlannak látszott, ezért hiába akarták volna megállítani.

- Csak tudnám, mire készül... - gondolta a rókaszellem.

A fiú, szédelegve még egy kicsit az előző dobás erejétől, megállt Kagemaru mellett, s látványa fájdalommal töltötte el. A többiekkel ellentétben, ő látta arcát. Az addig mozdulatlan alak most ráemelte tekintetét, melyet gyűlölet uralt.

- Nem kell a sajnálatod! - vetette elé.

- Nem azért jöttem, hogy szánjalak... - válaszolta erre a kisfiú.

- Akkor mit akarsz? Talán vigasztalni? - gúnyolódott.

- Igen... - mondta válaszul, min Kagemaru rendesen meglepődött - És persze, segíteni szeretnék... - helyezte egyik kezét a férfi vállára, és kicsit előrébbhajolt, hogy jobban láthassa annak arcát, s barátságosan mosolygott.

- Miért akarsz te éppen rajtam segíteni? Nem tanultál még az eddigiekből - váltott nyugodtabb hangnemre, s kerülte tekintetét.

- Azért, ... - jött is a válasz - ...mert mi összetartozunk. Nem igaz? - mozdult meg vállán a keze, mi egy enyhébb simogatásnak is felfogható.

A szellem először a kisfiú szemeibe, majd kezére nézett, eztán ismét tekintetét kereste. Kissé össze volt zavarodva. Nem értette, miért kedves hozzá, hiszen eltökélt szándéka volt mindezidáig, hogy eltakarítsa az útból.

- Engedd meg, hogy segítsek... Minden rendben lesz.... Rin is...

- Megígéred? - jött a hírtelen kérdés, aitől kicsit meglepődött a kérdezett.

- A szavamat adom... - mosolygott továbbrais.

Eztán Kagemaru a kislányrta nézett, majd mélyet sóhajtott, mintha csak azt mondaná: "én ostoba". Majd megfogta a fiú kezét, és a testébe ágyazódott amulerttdarabra helyzte, s bólintott.

Ekkor Hikarimaru üres keze helyére igazította a töredéket, mely lyukat égetett a sötét ruházatban, s érintkezve a másik darabbal, nagy fényesség támadt, robbanások kíséretében.

- Csak nem egyesülnek? - bámult oda Kagome.

- Az egész palota a levegőbe repül! - ugrott fel Sango Kirara hátára, s a többiek követték, hozva Inuyashát is - El kell tűnnünk innen!

Kiszemelve egy ablakot, Kirara egyenesen oda vette az irányt, viszont miután belepte őket a vakító fényáradat, olyannak tűnt a dolog, mint mikor megszakad egy filmszalag.

**

- Ho... Hol vagyok? - tért magához Inuyasha, s felállva, csodálkozva szemlélte az őt körülvevő fehérséget.

- Én hoztalak ide - bukkant fel a fényből Hikarimaru, s megállt előtte - Beszélni akartam veled, mielőtt távoznék.

- Távoznál? Hová mész? És a többiek merre vannak?

- Biztonságban vannak, ne félj... És én pedig... visszatérek az Egységbe.

- Mi? Ismét Sesshomaru része leszel?

- Igen... Kagemaru megadta magát... A világ megmenekült...

- De én... - szorult ökölbe keze - nem akarom, hogy elmenj... Most, hogy... Most, hogy megszerettelek...

- Gyere ide... - intett a fiú, hogy hajoljon le hozzá. Ezt a hanyou meg is tette, mire a kisfiú hozzábújt - Találkozunk még - mondta - Tudod, hol találsz...

- De Sesshomaru...

- Nem fog bántani... Mert én irányítom majd egy ideig. Azután újra a régi lesz, de én mindig ott leszek benne... - mjd egy kis szünet után folytatta - Kérlek, tégy meg nekem valamit...

- Micsodát?

- Nemsokára eljövök majd hozzád. Ígérd meg, hogy az Egységnek is elmondod, hogy kedveled...

- De én...

- Tudom, hogy mit érzel. De én a része vagyok. És ha engem kedvelsz, őt is kedveled... Tedd meg... kérlek...

- De... - kezdte volna ismét, de végül... - Rendben.

- Akkor hát, ég veled... - halványult el hangja, majd eloszlott a fehérség is, s a félszellem magához tért.

**

Kinyitva szemét, csak Kagomét látta, amint sírdogál felette. Kezével a lány arcához ért, és megcirógatta.

- Inuyasha... Te... élsz...? - nézett rá az csodálkozva.

- Igen, Kagome. Itt vagyok veled. Ne sírj...

- Inuyasha! - feledkezett meg önmagáról, és a hanyou nyakába borult, mostmár örömében zokogva.

A féldémon átölelte őt, s nem szólt semmit. Úgy érezte, meg kell várnia, míg lenyugszik. Így is tett, s miután Kagome már nyugodtabban lélegzett, felálltak mindketten, majd Kagome kicsit szomorúan nézett Inuyasha szemébe.

- Mondd... Inuyasha... - kezdte mondandóját - Amikor választanod kellett... Valóban Kikyót választottad?

- Kagome...

- Kérlek, válaszolj...

- Nem kívántam egyikőtök halálát sem, de... végül... - majd elhallgtott, s csókot lehelt a lány ajkaira.

Nagyot dobban Kagome szíve, s úgy döntött, elfogadja ezt válasznak.

Eztán, egy kis ölelkezés megejtésével, elindultak a többiekhez, megérezve azt a nagy megkönnyebblést, mi valakit egy kaland végén ér el...