Hikari to kage

XV. Találkozás - Epilógus

Késő éjjel volt. Egy nap telt el ama különös robbanás óta, mely által eltűnt az a hatalmas kastély, s úgy tűnt, minden újra a legnagyobb rendben volt. Hikarimaru betartotta a Kagomének és a Kagemarunak tett igéretét is. Inuyasha, ugyebár, életben volt újra, s Rin is meggyógyult. Sőt Miroku teste is megtisztult a méregtől, s a csapat tagjainak többi sérülése is tovatűnt, mintha ott sem lett volna soha.

Éj lévén, a kis csapat nyugovóra tért. A még mindig kissé kimerült Miroku Sango mellett talált álomra, Shippo Kiarához bújva szundikált, s Kagome pedig Inuyasha vállára dőlve aludt csendesen. Hirtelen felcsattantak a hanyou szemhéjai, megérezvén egy ismerős szagot. Vetett egy pillantást az édesen szuszogó lányra, majd óvatosan kibújtatta feje alól a vállát, lefektette a földre, és halkan elsietett a szag irányába.

Egy tágas réten találta magát, melyen hangosan süvített át az esti szél. Körülnézve, megpillantott egy alakot a távolban. Hoszú, fehér hajával játszadozott a szellő, tekintete a távolba meredt.

- Sesshomaru... - ismerte fel a félszellem bátyját.

Ekkor emlékezett Hikarimaru szavaira, miszerint újra találkoznak, s neki akkor szemébe kell mondania, hogy kedveli. Megremegett a gondolattól, s félelme még jobban fokozódott, midőn Sesshomaru észrevette őt, s felé fordította tekintetét.

- Nocsak... Mi járatban erre, Inuyasha? - szólt felé hetykén, mint akármikor máskor is.

- Én... csak... - hebegett az, de erőt vett magán, és tett felé pár lépést.

- Hm? - emelte meg a szellem egyik szemöldökét, majd testtartásában is felé fordult.

- Szóval... én... - motyogott a hanyou, megállva előtte pár lépésnyire, ami kicsit bíztató volt, mert ez már elég közelnek számított, s bátyja nem hátrált és meg sem támadta. Viszont mégsem volt képes kimondani azt, amit azelőtt a kisfiúnak ígért, annak, aki ott lakozik bátyja szíve mélyén.

Sesshomaru nem mutatkozott türelmetlennek. Egyet pislogva nézett a féldémon szemébe, nyugodtan állva és várva, mit akarhat mondani neki. Mintha már tudta volna, mely szavak akarják elhagyni Inuyasha száját.

A félszellem viszont nem szólalt meg. Lesütött tekintete elárulta, hogy nem meri megtenni. Bátyja erre hátat fordított neki, s menni készült már, úgy feltűntetve a dolgot, mintha elvesztette volna türelmét, de valami azt súgta öccsének, hogy inkább megkíméli a szavaktól.

- Várj! - szólt hirtelen a féldémon, mire a szellem megállt mentében.

Inuyasha aztán nyelt egyet, majd félve Sesshomaruhoz lépett, s nagy erőfeszítések árán, arra gondolva, hogy Hikarimaru is érezni fogja, átölelte. Azt várta, hogy a démon azonnal ellöki majd magától, de ehelyett csupán az ölelő karokra helyezte egyetlen kezét. Ekkor döbbent rá a hanyou igazán, hogy a kisfiú végig igazat mondott vele kapcsolatban.

- Kedvellek... - koncentrált erre az egy szóra, míg tartott az ölelés, mert szólni továbbra sem volt bátorsága.

Sesshomaru eztán kezével lágyan lefejtette magáról a félszellem karjait, majd folytatta útját abba az irányba, amerre már előzőleg is tett pár lépést. Inuyasha csak nézett utána, némi szomorúságot érezve szívében. Viszonzást várt... Ő is elindult volna éppen, mikor egyszercsak füléhez jutott a kis Hikarimaru hangja:

- Én is kedvellek... testvérem... - szólt a hang, mire a féldémon hátra nézett, de már nem látta bátyját sehol.

Kellemes érzés fogta el, s kis mosolyt viselve arcán, távozott a helyszínről, s visszament a többiekhez.

Nem vették észre távollétét, így nyugodtan telepedett vissza a helyére, vállára döntve Kagome fejét, s egyik karjával átfogva törékeny alkatát. Hamarosan hatalmába kerítette az álom, s soha nem látott, de szívében jól ismert, réges-régi emlékek leperegtével szeme előtt, mosolyra derült alvó arca.

**

Távol attól a helytől, hol a kis csapat aludta az igazak álmát, egy kopár síkon lassan egy kicsiny domborulat keletkezett. De nem ám akármilyen, ugyanis annak közepéből egy nyálkás kéz nyúlt ki, majd annak párja is színre került, s végül egy fejszerűség bukkant fel a földből. A szerzet lassan kimászott üregéből, miközben a bőrén lévő nyálka beleolvadt testébe, így kevésbé tűnt szörnyszülöttnek. Kissé pihegve, lábraállt a teremtmény, hátrahajtva sűrű, bozontos haját.

- Te átkozott… - szólalt meg – Azt hiszed, kihasználhatsz engem, Narakut, és csakúgy elsétálhatsz? Vagy azt hiszed, megszabadultál tőlem, mikor a levegőbe küldted azt a helyet? Felejtsd el! Amíg élek, esküszöm, megfizetsz ezért… - mondta dühödten, majd magára öltötte páviánbőr-köpenyét, és szem elől veszett.

**

Valahol messze, egy szikrázóan fehér fény világított az eltűnt kastély helyének közelében. Egy női alak feküdt a földön, mellette egy kisebb ácsorgott; belőle származott a fény. Kikyo, ugyanis ő hevert ott, kinyitotta szemét, s felpillantott a gyermekarcú teremtményre, ki kezében egy lelket tartott, s felé nyújtotta. A papnő elfogadta a fénylő gömböt, s testébe építve elég erőre kapott ahhoz, hogy lábra álljon.

- Köszönöm, neked - mondta a gyermeknek - Most mentettél meg másodszorra, kicsi Hikarimaru.

A kisfiú fejét csóválta a név hallatán, próbálván elmutogatni, hogy őt nem így hívják, mivel beszélni nem tudott. Ő csak egy hasonmás volt, aki akkor jött létre, mikor az igazi Hikarimaru egy hajtincse egy gubóba hullott, amely kizuhanva a kastélyból az erdőben végezte.

A papnő aztán megértette, mi történt, legalábbis ezen fiú hamis mivoltára és az ebből következő Egység összeállásának megtörténtére rájött.

Mikor meglátta a fiúcska mosolygó arcát, viszonozta a mosolyt, majd mégegyszer meghajtotta fejét köszönetképpen, mire a gyermek meghajolt előtte, majd szaladni kezdett. Kikyo utánanézett, s még láthatta azt, hogy a fiú mosolyogva integet vissza neki, mielőtt egy nagyot ugorva az ég felé, teste apró fénygolyókra oszlott szét, s felrepült az égre, gyarapítva az odafenn ragyogó csillagok számát a sötét égbolton, a fényes sarlóhold körül.

**

VÉGE