2.    fejezet: „A megdöbbenések pillanata”

-        A húgom. - nyögi ki végre Kurama. Általános megdöbbenés fogadja  a szavát. Mindenki a lányt nézi, ő ezt észre is veszi.

-        Igen a húga vagyok. Pontosabban voltam. Az a húga voltam, aki most már tudja az igazságot. Tehát igaz volt, amit a nevelő szüleim mondtak. Ők jót akartak nekem, de nem, én nem hallgattam rájuk eljöttem téged megkeresni. Minek? Hogy utána meg akarj ölni!- a lány zöld szemei gyűlölettől izztak- Szánalmas vagyok! Kellet nekem eljönni! Viszlát! Bátyám! –az utolsó szavakat olyan hangsúllyal mondta ki hogy Kurama akaratlanul is elszégyellte magát. Megfordult és el akart volna indulni az ajtó felé. De Kurama megfogta a csuklóját .- Ereszd el a kezem! –sziszegte a húga a fogai között.

-        Nem.

-        Ereszd el most! –a lány felemeli a hangját.

-        Nem .- Felel Kurama. Válaszként egy határozott kézlendítéstől átrepül a szobán. Csak most kezdik fel fogni miben a lány ereje: a széllel tud bánni. Ezért is kenődött fel Kurama a szembe falra. Nira kihasználva a helyzetet határozott léptekkel megy át az asztalok között. Már majdnem kilépne az ajtón, amikor Kurama újra megfogja a csuklóját, eldöntötte hogy annyi év után nem hagyja elmenni a húgát. - Nira állj meg!- a lány megfordul:

-        Áh, emlékszel a nevemre, megtiszteltetés! – hangzik a gunyoros válasz- most elengednéd a kezemet?

-        Komolyan el akarsz menni?

-        El.

-        És miért?- Yusukéék még mindig némán állnak. Még nem tértek magukhoz abból a döbbenetből, hogy Kuramának van egy húga. Hirtelen megszólal Hiei:

-        Ha akar hadd menjen, nem ér ennyit Kurama.

-        De….

-        Hallgass a barátodra bátyus!- Nira kitépi a kezét egy szélrohammal kinyitja az ajtót és elviharzik. Kurama magába roskadva nézz utána. Hiei melléáll és a vállára teszi a kezét.

-        Hidd el nem ért annyit…-szól.

-        De ő….

-        A húgod- fejezi be a mondatott- tudom. De láttad. Valamiért gyűlöl.

     Ezek után persze senkinek nem volt kedve enni. Elindultak hazafele. Természetesen mindenki az étteremben történtekről beszélt. Csak Kurama nem. Egyáltalán nem beszélt. Nem bírta feldolgozni azt amit a húga mondott neki. Hogy kitagadta. Ráadásul még azt sem tudta, hogy miért.

-        Mi baj Kurama?- lép mellé Botan.

-        Semmi…

-        Amit a húgod, Nira mondott ugye?

-        Az. - ekkor női sikoly rázza meg az utcán. A közelből jön. Kurama egyből tudja hogy ki az. Helyből sprintel el a hangirányába. Sejtései beigazolódtak. Tényleg Nira sikított. A lány félájultan vergődik,  egy egyáltalán nem fer a küzdelemben. Energiabéklyóval ki van kötözve és ketten ütlegelik.

-        Nira!

-        Kurama mögötted!- hallatszik egy erőtlen hang, valószínűleg a gyomorszájba kapott ütések miatt. Majd hátulról lesújt egy kéz a lány nyakára és a test ájultan ernyed el. –már amennyire egy test el tud ernyedni ami két villany oszlop közé kifeszítet béklyók tartanak. De visszatérve a történethez: Kurama a hangra hátranézz. Épp időben hogyne kapja a nyakába a mögüle támadó szörnyet. Gyorsan végezz a támadókkal. Már az ájult lányról is leszedi a köteleket mire Hieinen kívül a többiek odaérnek.

-        Itt meg mi a rosseb történt? –hangzik el a kérdés Kuwabara szájából.

-        Fogalmam sincs. – válaszol Kurama

-        Nekem van .- veti közbe Hie

-        Mi?- Kapja fel a fiúra a tekintetét Botan.

-        Szerintem valamiért megakarták leckéztetni a húgocskádat .- fordul Kuramához.

-        De miért?

-        Azt tőle kérdezd- és az ájult lányra mutat akik Kurama karjaiban tart.

-        Na jó én azt hiszem vissza megyek a szállásra.

-        Veled megyünk- jelentiki Yusuke és Keikoval az oldalán elindulnak Kurama után. És utánuk mindenki.