3.    fejezet: „Bizalom?”

     Fél nap is eltelhetett mióta a lány elájult. De lassan már kezdett ébredezni. Ahogy kinyitotta a szemét egy tiszta motelszobában találta magát egy ágyon. Valaki sebeit ellátta és lefektette.  Nira felült az ágyon. Szétnézett a szobában. Szép rendes szoba volt. Tiszta a szekrényben ruhák az ajtóra kiakasztva, kimosva a pulóvere és a nadrágja. Az ablakban egy fiú állt egyből felismerte:

-        Miért hoztál ide Kurama? –kérdezi fagyosan

-        Hova kellett volna hogy vigyelek?

-        Nem tudom. Sehova. Ott kellett volna hagynod.

-        De hát a húgom vagy….

-        És?

-        Éééés?- kérdez vissza szörnyülködve- Ilyen rossz báty lennék?

-        Nem értem hogy miért mentesz meg valakit akit elpasszoltál nevelőszülőkhöz.

-        Hogy mit csináltam?

-        Ne játszd az értetlent tudom hogy tudod.

-        Mi van?

-        Tudod? –hangsúlyozza mintegy hülyének, nyilván való hogy pimaszkodik- meg-kér-tél va-la-kit hogy fo-gad-jon en-gem KÜ-LÖN ö-rök-be mert te nem a-karsz egy ko.lon-cot a nyakadra.

-        Tessék? –hangjában van egy nagy adag szörnyülködés.- Én nem csináltam ilyet!

-        Igen eddig én sem hittem el…. De amikor meg akartál ölni az étteremben akkor rájöttem hogy igaz.

-        De hát a falhoz kented Hieit! A legjobb barátomat!

-        Ő meg, meg akart folytatni!

-        Mit vártál egy csuklyás lány beleszól a beszélgetésbe és olyat mond amit ők sem tudnak.

-        Nem tudták hogy van egy húgod? –döbben le.

-        Nem.

-        Nem? Szóval szégyellsz. És már nem is szeretsz.

-        De…Nem az.

-        Akkor? –szól élesen a lány.

-        Szégyelltem hogy gyermekként nem bírtam megakadályozni, azt hogy külön kerüljünk más árvaházba .- mondja Kurama szinte sírva.

-        Tessék?

-        Nem emlékszel semmire?

-        Amit mondtak azt tudom. Mit vársz 3 éves voltam.

-        Nem úgy volt, ahogy te tudod.

-        Hanem?

-        Én 6 voltam te meg 3, tehát nem lehettem a gyámod és az árvaházban- ahova raktak volna mindkettőnket- a fiúk között létszámleépítés volt ezért engem átraktak máshova te meg ott maradtál.

-        És ezt nekem miért kéne elhinnem?

-        Miért nem kéne elhinned?

-        Például azért mert nem jöttél el értem.

-        Még mindig nem vagyok nagykorú….

-        Meg sem látogattál.

-        De igen, de azt mondták másokhoz kerültél.

-        Persze….én is ezt mondanám

-        Egy valamit mondj meg- szól lemondó sóhajjal Kurama- Akkor miért mentettelek meg és hoztalak el ide?

-                           Nem tudom.

-        Mert a húgom vagy és szeretlek. Te vagy az én kishúgom. Egyébként meg megígértem rég. Nem emlékszel?

-        Mit ígértél?

-        Hogy mindig megvédelek .- Nirán látszik hogy most már végképp összezavarodott:

-        Nem hiszek neked.

-        És miért nem?

-        Nem tudom. Pedig csak a testvérem vagy –a vak is láthatja hogy nem tudja mit csináljon- Kurama nekem ezt át kell gondolnom. Én…. én… Most megyek.- gyorsan magára kapja a ruháit és szalad ki az ajtón. A folyosón találkozik Hiei-vel fagyosan nézik a másikat égészen addig míg ki nem érnek egymás látószögéből. Amikor Nira eltűnik szem elől Hiei akkor lép be a szobába:

-        Elment? –kérdezi.

-        El. –válaszol szomorúan Kurama.