Mi lett volna ha...

Miroku, egy szerzetes, aki mindenáron el akarja pusztítani Naraku-t, hogy eltűnjön az átok, amely családja férfi tagjait sújtja. Ezért folyton úton van, járja a középkori Japánt, keresi Naraku-t. Az útba eső falukban szelleműzésből tud megélni.

Egy gyönyörű napon, nem várt dolog történik vele. A természetben gyönyörködve eltéved egy erdőben… Nincs mit tenni, a szokott módon botját a földre állítja, majd elengedi. A bot eldől, Miroku pedig a botját felvéve a dőlés irányába indul el. Nemsokára ki is ér az erdőből egy nagy tisztásra. Innen egy hatalmas fallal körülvett falut pillant meg. Elindul a kapu felé és útközben azon töri a fejét, hogy mit is találjon ki, milyen gonosz szellem legyen a falu fölött, hogy szelleműzés idejére tető legyen a feje fölött, és enni kapjon. Ám amikor a kapuhoz ér nagy meglepetés éri: egy harcos állt a kapuban, akinek a fegyvereit elpusztított szellemekből kovácsolták.
- Jó napot! – köszönt rá Miroku
- Jó napot! – jött a válasz – Mi dolga akad errefelé egy szerzetesnek?
- Eltévedtem az erdőben és a vakszerencse vezetett a falutokhoz. Ha szabad megkérdeznem, milyen falu az amelyet ilyen fegyverekkel őriznek?
- A szellemirtóknak nagyon sok rosszakarójuk akad… főleg szellemek! És nekünk mindig készen kell állnunk, főleg most, hogy néhányan a legjobbjaink közül épp szellemirtáson vannak!
”Hát most a szellemes mesémmel nem fogok elérni semmi - gondolta Miroku – valami mást kell kitalálnom…”
- Beszélhetnék a szellemirtók vezetőjével! Szeretnék a falutokban maradni éjszakára, ha ez nem jelent gondot!
- Dehogy jelent gondot!! Menj nyugodtan be a faluba. A vezetőnk estére megjön, akkor majd megkeresünk és beszélhetsz vele!
Tehát Miroku bement a faluba. Rengeteg érdekes dolgot látott. A faluban a szellemirtást már-már iparszerűen csinálják. Az elpusztított szellemek testéből készítik a fegyvereiket és pajzsaikat, a faluban minden arra alkalmas gyerek már egész kis korától fogva saját különleges fegyverével kiképzésen vesz részt, hogy felnőve az elődei nyomdokába léphessen. Miroku a falu felfedezésével és az emberekkel való beszélgetéssel töltötte a napját. Egészen addig amíg egy csapat szellemirtó nem érkezett a faluba egy hatalmas szellem tetemével. Miroku megpróbált közelebb kerülni a szellemirtókhoz. ”Ezzel biztos a vezérük végzett! – gondolta – Itt az alkalom, hogy beszéljek vele!” De ”csalódnia” kellett. A szellemet egy vele majdnem egyidős szellemirtó LÁNY ölte meg, aki mellesleg Mirokunak igencsak megtetszett. Egy futó pillanatra még tekintetük is találkozott és ekkor Miroku olyat érzett amit eddig még soha…
Nem tudta kiverni a fejéből a lányt! Egész nap ő járt az eszében…
Este magához hívatta Mirokut a szellemirtók vezére, úgy ahogy azt az őr megígérte. Miroku rögtön a lényegre tért és a vezér megengedte neki, hogy egy éjszakát maradjon a falujukban. Ezután jót beszélgettek szellemekről meg ilyesmiről... Mikor a szerzetest a vezér szobájához kísérte, akkor ő ezt kérdezte:
- Ha szabad kérlek áruld el annak a szellemirtó lánynak a nevét akit délután láttam. Aki megölte azt a szellemet.
- Ő?! Ő Sango! Az legfiatalabb és az egyik legügyesebb a szellemirtók közül.
- És tényleg ő végzett a szellemmel??
- Nem csodálkoznál ezen ennyire, ha látnád harcolni… - mosolygott a vezér
- Szívesen megismerkednék vele! – csúszott ki Miroku száján
- Csakugyan?!?!
Miroku érezte, hogy jobban kellett volna vigyáznia és nem kellett volna hangosan gondolkodnia. De szerencséjére:
- Nos hát ha tényleg szeretnéd idehívhatom Sangot, mivel ő is ebben az épületben lakik, ugyanis ő a lányom!
- Tényleg megtenné??
- Tisztességes embernek látszol. Miért is ne engedném, hogy találkozz a lányommal. És különben is már Ő is említett téged…
Miroku mintha a fellegekben érezte volna magát, olyan jól esett neki a hír, hogy Sango is észrevette őt.
A vezér ezután elment Sangoért. Sango nagyon boldog volt mikor újra láthatta a szerzetest. Apja kettesben hagyta őket. Rövid beszélgetés után Miroku a lényegre tért:
- Lennél a gyermekeim anyja??
Sango elsőre fel sem fogta, amit hallott. Rövid gondolkodás… majd csattan a pofon!!!
- Te perverz szerzetes!! – állt föl Sango – ha csak ez kell, ezt megkaphatod máshol is! – és elindult az ajtó felé
- Jajj… NE! Félreértesz!! – Mentegetőzött Miroku – Az a helyzet, hogy minden nőtől inkább előbb, mint utóbb megkérdezem ezt. Ugyanis egy átok sújtja családom férfi tagjait, amit csak úgy szüntethetek meg, ha megölök egy bizonyos szellemet. Ha viszont nekem nem sikerülne, gondoskodnom kell arról, hogy legyen fiam, aki folytassa a szellem űldözését…
- Akkor is arcátlanság volt!!! – dühöngött Sango
- Bocsáss meg! Felejtsük el, jó?
- Rendben van… De mi az az átok??
- Nem szeretek róla beszélni… legyen elég annyi, hogy ha nem végzek minél előbb azzal a szellemmel, akkor belehalok!
- Nem szeretném, hogy meghalj!
- Ilyen rövid ismeretség után már aggódsz az életemért?
- Hát… miért ne aggódnék egy emberi életért?! – pirult el Sango
- Köszönöm! Nagyon sokat jelent nekem az ha te aggódsz értem…
Egészen késő estig beszélgettek és alig bírtak elválni egymástól! Mikor Sango elment Miroku nagyon csodálkozott magán, hogy egy ilyen szép lány ilyen sokáig volt a közelében és ő még csak meg sem próbálta megfogni a lábát vagy a fenekét!! Érezte, hogy Sango különleges nő az életében…
Másnap reggel Miroku azt figyelte, hogy Sango mikor jön elő a szobájából, hogy akkor ”véletlenül” összetalálkozhassanak. Ám Sango is ugyanezzel próbálkozott… Miroku elégelte meg a várakozást és indult el a szellemirtók vezéréhez, Sango persze ”éppen akkor” ébredt föl és jött ki a szobájából.
- Jó reggelt! – üdvözölte Miroku
- Neked is! Nem lenne kedved ma is beszélgetni egy kicsit?
- Dehogynem!! Bármihez kedvem van, ha veled csinálhatom!
- Akkor találkozzunk az erdőben a nagy kidőlt fánál! – mondta elpirulva Sango
- Rendben, de előbb beszélnem kell apáddal!
- Siess! Én kint várlak…
Miroku elbúcsúzott a szellemirtók vezérétől és sietett a megbeszélt találkozóra.
Sango persze már ott várta. Ismét rengeteget beszélgettek, és egyre közelebb kerültek egymáshoz.
- Sango, te hiszel a sorsban?
- Úgy érzem igen! Szerintem megvan mindennek az oka.
- Annak is, hogy mi találkoztunk?
- Biztos annak is. – mosolygott Sango
- Lehet az, az oka, hogy mi egymásnak vagyunk rendelve?
- Lehetséges… - mondta Sango és elfordult Mirokutól, mert már nem bírt a szemébe nézni annyira el volt pirulva
- Sango, én…
Ám ekkor egy óriási medve-szellem csapott le közéjük. Éppen csak sikerült félreugraniuk! Sango már nyúlt is fegyvere a Csonttörő (bumeráng) után, de ekkor eszébe jutott, hogy azt a faluban hagyta… Miroku ekkor már el is kezdte a harcot a szellemmel. A botját és néhány varázslatot használva próbált elbánni vele, de képtelen volt felül kerekedni a szellemen. Mivel látta, hogy nincs más választása megállt a szellemmel szemben, kinyújtotta jobb karját és levette róla a mindig rajta lévő gyöngysort. Ekkor kinyílt a jobb tenyerén tátongó fekete lyuk, az átok, amely a családján sújtja és beszippantotta a szellemet a semmibe. Sango mindezt dermedten nézte. Nem tudta féljen-e vagy sem. Miroku mikor meglátta a lány tekintetét, eszébe jutott: ”Mi lesz ha Sango is a közelembe lesz mikor engem is magába szív a fekete lyuk, vagy ha mondjuk Naraku megöli ha megtudja mennyire szeretem…” Odalépett Sangohoz:
- Sango, ugye jól vagy?
- Persze, köszönöm, hogy megmentettél!
- Most már tudod mi az átok, ami ellen küzdök. Egy nap engem is beszippant majd ez a lyuk, épp úgy, mint az apámat vagy a nagyapámat…
- Ne mondd ezt! Én nem engedném…
- Sango, úgy szeretném, ha ezután mindig melletted lehetnék, de egyenlőre nem lehet… addig nem, amíg el nem tüntetem a lyukat a tenyeremről! Ugyanakkor, nem tudlak itt hagyni sem…
- Miroku…
- Sango, az előbb azt mondtad, hiszel a sorsban?!
- Igen…
- Beleegyezel-e abba, hogy egy varázsigével elfelejttetem mindkettőnkkel, azt, ami ma és tegnap történt?? Hiszen ha a sors egymásnak szán minket, akkor egy jobb időben biztosan találkozni fogunk, és így nem fog fájni egyikőnk szíve sem… Mit mondasz??

Sango beleegyezett. Miroku elmondta a varázsigét… Mindketten fölálltak és először és egyelőre utoljára megcsókolták egymást! Sango elindult a faluja felé, Miroku pedig az ellenkező irányba. Néhány óra múlva úgy lett, ahogy Miroku megígérte…
Elfelejtették egymást!