6. Fejezet
Amint kiértek a lány korcsolyára pattant és eszeveszett sebességgel kezdett száguldozni föl-le. Leon némán figyelte, nem zökkentette ki, így megtapasztalhatta azt amit tánc közben is látott. A lány kisimult, a tekintete csillogott és sugárzott belőle a boldogság. Szép volt így.
- Szeretsz korizni – kérdezte halkan. Megigézte a lány boldogsága.
- Ennyire látszik?
- Mit mondjak… igen.
- Nos igen, ahogy táncolni és mű lovagolni.
- Szép hobbyk. Időd is van rájuk?
- Többé-kevésbé.
- És miért nem akarsz velem beszélgetni?
- Nem értem miért akarnék veled beszélgetni.
- Mondjak azért mert az ember társasági lény.
- Mondjuk úgy, hogy én nem vagyok az.
- Érdekelne, hogy a kósza hírek igazak-e – szégyenli magát, hogy ilyet kérdez. Szerinte nincs joga ilyen sebeket feltépni, de mégis kicsúszott a száján. Úgy érzi tudnia kell, hogy mi volt. Valamiért még a jövőben fontos lesz. Csak tudná miért. A lány csak gurul, fel-le, fel-le, fel-le, hosszú percekig némán, már nem hiszi Leon, hogy válaszolni fog, amikor a kecses ajkak szétnyílnak és megszólal:
- Arról, hogy miért kerültem ide? – a fiú tekintetét látva választ se várva folytatja – Igen. Igazak Bár nem valami szépek
- És… te? Végig…?
- Végig láttam. Nem kívánom, azt senkinek.
- Részvét.
- Kösz, bár nem segít – megajándékozza a fiút egy halvány mosollyal. Ilyet is ritkán látni. Leon szája sarka is mosolyra húzódik. Nézték egymást, egy pillanatig, két pillanatig, három pillanatig, majd a lány zavartan elkapta a tekintetét.
- Izé… Menjünk.
- Rendben.
AJÁNLOM AZ OLDALT
