Suki no kyoo- A szerelem ereje  好の強

Sesshoumaru to Hatsuyo

By: Kurosawa-sama

A történet alapjaiban foglalja az Inus storyt, de merően eltér. A történetben szereplő helyek, nevek és események legtöbbje a fantázia szüleményei, emiatt ne rójatok meg.
Sesshoumaru karaktere olyan, mint az animében, de itt kifejezetten kegyetlen és a nőkkel sem bánik valami kedvesen. A történetben előfordulhatnak hentai jellegű és véres, háborús jelenetek, de az ilyen jeleneteknél majd figyelmeztetést írok. Jó olvasást! :DD –a szerk.

1. fejezet

Hazatérés

Bevezetés

Csúnya ködös reggel köszöntött a Macau közelében fekvő, magányos templomra. A templom egy magas domb tetején állt, és egy hosszú kőlépcsősor vezetett hozzá. A lépcsősor aljában, melyet komor fenyők szegélyeztek, egy öreg buddhista pap és egy fiatal lány álldogált. A papnak hosszú, mellkasáig érő, hófehér kecskeszakálla és bajsza volt, hosszú, ősz haja a feje tetején varkocsba volt kötve. Bokáig érő, fehér ruhát viselt, melynek bő ujjai voltak. A ruhát derekánál fekete obival kötötte meg. A fiatal lány feltűnő szépség volt. Hosszú, combközépig érő, kékes-fekete haját, a feje tetején copfba kötötte. Égszínkék szemei csak még jobban kiemelték bájos arcát. Termete magas volt és rendkívül karcsú, nőiességét hangsúlyozták kerek idomai, melyet igyekezett eltakarni. Hosszú, egyszínű, szürke kimonót viselt, melyet, barna obival kötött meg. A kimonón kívül még egy földig érő, fekete köpeny volt rajta, melynek csuklyájával igyekezett eltakarni arcát. A két személy búcsúzkodott. A lány több mint száz évvel ezelőtt érkezett a kontinensre, és ide szegődött a paphoz, először tanítványnak, majd ő maga is részt a tanításban. A templom mellett ugyanis volt egy iskola, melyben harcművészeteket oktattak. A lány most már elég erősnek érezte magát, hogy megküzdjön mindenféle szellemekkel, hiszen régen, otthon úgy élt, mint egy hercegnő. A mester neki ajándékozta szertartásos keretek között a híres Adauchi-tou-t, mely egy erős szellemkard, ez lett az új útitársa. A lány nehéz szívvel hagyta el a jóságos mestert, de már erősen vágyott haza, Nihon-ba. (Nihon= Japán)

-Mindent köszönök, Huang-Cheng mester. –mondta a lány és elindult a kikötő irányába.

-Zaijian, Hatsuyo! (Viszlát, Hatsuyo) –intett utána a mester. –Vigyázz magadra!

A végtelennek tűnő hajóút után végre kikötött a hajó Japánban. A kikötőben mindenféle ember megtalálható volt. Különböző árusok, kalózok, hajósok, szamurájok és eták. (eta: Japánban az aljanépet nevezték így) Az egyik ivóból éppen most hajított ki a tulajdonos egy saketól ittas igénytelen, mocskos férfit. A férfi elterült a földön, majd feltápászkodott, és négykézláb folytatta útját. A lány sötét köpenyébe burkolózva, lehajtott fejjel tört utat magának a tömegben, majd megállt egy árusnál és vett magának néhány onigirit és sült halat. Miután jóllakott, vásárolt egy hátaslovat. Nemsokára kiért a nyüzsgő városkából, itt lóra pattant és elvágtatott. Most már kerülte az ember, vagy szellem lakta településeket. Nem akart senkivel sem találkozni, főleg egyvalakivel nem. Gondolta felkeresi Toutousait és Myougat, hogy némi felvilágosítást kapjon arról, mi történt addig, míg ő a kontinensen tartózkodott. Ha csak azóta nem ölte meg őket az a bizonyos személy, akitől ő maga is tartott. Szeretett volna már találkozni Inu Yashával is, aki miután meghalt Izayoi, és a szellemek elpusztították a várost, vándorútra kelt. Útját néhány harmadrangú szellem, vagy oni keresztezte, de ezeket könnyen megölte, hála Huang-Cheng mester tanításainak és az Adauchi-tou-nak. Hamarosan egy erdőbe ért, ahol egy feltűnően nagy fa állott.

-„Goshinboku” –gondolta magában, és leszállt a lováról, majd a fához sétált. Igencsak maglepődött, mert a fához egy piros ruhás, kutyafülű, fiatal fiú volt szegezve. A fiú ezüst hajába a kellemesen meleg szél bele-bele kapott.

-Inu Yasha… -suttogta halkan. –Mi történt veled? –döbbenten állt egykori védence előtt. Ekkor emberek rontottak mindenhonnan elő, mindegyik kezében ott volt a kifeszített íj.

-Te meg mit csinálsz ott? –ordítottak rá a lányra, aki feléjük fordult. A földművesek már körbe is vették.

-Én semmi rosszat nem akarok… -védekezett a lány.

-Velünk jössz! –kiáltott rá egy fiatal férfi.

-Hai. –bólintott a nő, nem akarta megölni a falusiakat, pedig könnyen végezhetett volna velük. Reménykedett, hátha megtudhat valamit Inu Yasháról. Miután beértek a faluba, köré gyűltek az emberek, és mindenki csodálkozó tekintettel figyelte a különös jövevényt. Hatsuyo kezdte furcsán érezni magát a vizslató tekintetek kereszttüzében. Ekkor a tömeg egy helyen szétnyílt, utat adva egy papnőnek. A miko egy íjjal a kezében közeledett felé. Fehér haorit és piros hakamát viselt. Hosszú, fekete hajába már ősz tincsek vegyültek, egyik szeme be volt kötve.

-Ki vagy te, idegen? –kérdezte szigorúan. –És mit kerestél Inu Yasha erdejében?

-Én csak erre jártam… -mentegetőzött a lány. –Semmi rossz szándék nem vezérelt.

-Hmm… -morogta a miko. –Majd meglátjuk.

-Higgyen nekem, senkinek sem akarok ártani…

-Te nem vagy ember. –jegyezte meg a miko, ugyanis a lány eltakarta az arcát, de a papnő érezte az auráját. Erre az emberek hátrahőköltek.

-Youkai… -suttogták.

-Igazad van, miko. –felelte a lány. –Valóban nem vagyok ember, vagyis nem teljesen.

-Egy hanyou… -mondta a papnő.

-Pontosan. –bólintott a lány. –Watashi wa Hatsuyo desu. (Hatsuyo vagyok) Járom a vidéket, szellemekre vadászva, és segítek azokon, akik bajba jutottak. Nemrég tértem vissza Nihonba, a kontinensről. Ha már beinvitáltak ebbe a faluba, kérhetek szállást ma éjjelre?

-Hmmm… -gondolkodott el a miko. –Nem bánom. Gyere velem. –mondta és lassan elindult a háza felé. A lány követte. A falusiak, látván, hogy nincs baj, szétszéledtek ki-ki a maga dolgára.

A miko kunyhója szerény volt, ám tiszta. Bejáratán egy bambuszfüggöny lógott. Középen egy tűzhely helyezkedett el, mely felett egy kondér lógott. A sarokban egy gyékényágy volt, takarókkal. Az ablak alatt egy kis asztalka állt, melyen különböző gyógynövények voltak.

-Ülj le, lányom. –mondta a papnő. Majd leültek mind a ketten a tűzhely körül. A papnő közben nekilátott felpiszkálni a kialvó félben lévő tüzet. –A nevem Kaede, én vagyok ennek a falunak a papnője.

-Mi történt, hogy Inu Yasha ki van szegezve a Goshinboku-hoz? –tért egyből a tárgyra a lány.

 -Pontosan én magam se tudom. –felelte a papnő. –Évekkel ezelőtt történt. Volt egy nővérem, úgy hívták Kikyou, aki nagy erejű miko volt. Egy nap szellemirtók jöttek a falunkba és rábízták a Shikon no Tama-t.

-Hallottam róla… -tűnődött el Hatsuyo. –Aki megszerzi, annak hatalma többszörösére növekszik.

-Pontosan. –bólintott Kaede. –Azonban a Shikon no Tama rendkívül gonosz aurát bocsátott ki magából. A nővérem képes volt rá, hogy megtisztítsa. Azonban emiatt állandó veszélyben forgott az élete. Mindenféle szellemek támadták őt, hogy megszerezzék tőle a Shikon no Tama-t. Ilyen körülmények között találkozott Inu Yashával.

-Inu Yasha nem bántotta az embereket sohasem, pedig azok mindig sértegették, mert félszellem volt.

-Ismerted őt? –érdeklődött Kaede, miközben odakészítette a vacsorát.

-Hai. –sóhajtotta a lány. –Még régebbről…

-Vakarimasu. (értem) –mondta a papnő. –Igazad van, Inu Yasha nem akarta megölni a nővéremet, csak az ékkövet akarta, hogy teljesen szellemmé váljon. Aztán egymásba szerettek a nővéremmel, ekkor már nem veszekedtek. Ha valami baj történt, Inu Yasha mindig segített a nővéremnek.

-Akkor mégis, mi történt?

-Azt nem tudom. –sóhajtott Kaede. –Egyik hajnalban a nővérem, furcsa indokokkal kiosont a házból. Aznap történt a baj, pedig már rossz előérzetem volt. Azt akartam, hogy a nővérem ne menjen sehová.

-Milyen baj történt?

-Semmit se tudok pontosan, csak azt, hogy Inu Yasha betört a faluba, és ellopta a Shikon no Tama-t. Aztán megjelent a nővérem, és kiszegezte a fához, majd meghalt, mert súlyosan meg volt sérülve.

-Ezt Inu Yasha tette volna? –csodálkozott Hatsuyo, hiszen nem így ismerte a fiút.

-Ezt már csak ők ketten tudják, hogy valójában mi történt… -csóválta meg a fejét Kaede. –Ennél többet már nem tudok…

-Mi lett a Shikon no Tama-val?

-Nővérem kérésére elégettük a holttestével együtt. –felelte Kaede. Közben megfőtt a vacsora. Levest ettek, melyben különböző zöldségek úszkáltak. Már leszállt az est, feljöttek a csillagok is. Kaede és Hatsuyo lefekvéshez készülődtek. Mindenki nyugovóra tért a falucskában, már csak az éjjeli szövőbogarak, kabócák és tücskök hangját lehetett hallani. A házakban lévő gyertyák sorra kialudtak.

Másnap kora reggel Hatsuyo indulni készült. A falu határában álltak Kaedével. A reggeli napfény szikrázóan sütött, az enyhe szél belekapott Kaede hajába és Hatsuyo köpenyébe.

-Mondd csak lányom, miért rejtőzködsz ennyire? –kérdezte a korosodó miko.

-Nem akarok feltűnést kelteni a külsőmmel, hisz láthattad magad is. Eléggé különbözök az emberektől.

-Hmm… Igazad lehet… -mondta a miko. –Akkor vigyázz magadra, Hatsuyo!

-Köszönök mindent, Kaede. Sayounara! –mosolygott a lány, majd felült a lovára és elvágtatott. Kaede addig állt ott, míg a lány alakja el nem tűnt a messzeségben.

-Érdekes lány… -suttogta halkan. –Olyan, mintha titkolna valamit… -majd megfordult, és visszasétált a házak közé.

Hatsuyo egész nap lovagolt, mire estére elérkezett egy kiégett, kietlen területre. Egy barlang körül, mely egy vulkánba volt beékelődve, mindent láva borított. Leszállt a lováról és kikötötte egy elszáradt fához, majd elindult a barlang bejárata felé, mely egy óriási szellem csontváz kitátott szája volt. Ahogy lépkedett, talpa alatt úgy szilárdult meg a tüzes láva. Mikor beért a barlangba egy zöld-fekete csíkos ruhás öregembert pillantott meg, aki törökülésben ült a földön. Arcát felfújta, és tüzet fújt az előtte lévő vasdarabra, majd ütni kezdte hatalmas, henger alakú kalapácsával. Feje tetején kopasz volt, hátul fehér haja össze volt kötve. Rövid kecskeszakállat és bajszot viselt. Feltűnőek voltak hatalmas kidülledt szemei. Rajta kívül még egy háromszemű, barna tehén feküdt a barlangban, és az öreg vállán egy apró bolha szellem állt. Mikor a jövevény belépett, az öreg abbahagyta a kopácsolást.

-Ki vagy te, és miért jöttél? –nézett kérdően az előtte álló alakra. Erre a lány lehúzta a csuklyát a fejéről, hosszú, kékes-fekete haja a vállaira omlott. A bolha szellem elkezdett ugrálni az öreg vállán, és felkiáltott:

-Hatsuyo-sama! –és már a lány orrára ugrott, szívva annak vérét.

-Hai. –bólintott a lány, és az orrára csapott, a kis szellem beleesett a nő kitartott tenyerébe. –Üdvözöllek Toutousai-dono, Myouga-dono!

-Áá, örülök, hogy látlak, Hatsuyo-sama! –mondta az öreg kovács. –Azt hittem már nem is látlak többet.

-A kontinensen voltam. –Hatsuyo leült Toutousai-al szemben. –Huang-Cheng mester tanítványa voltam, majd magam is tanítottam, kung-fut és kenjutsu-t.

-Huang-Cheng? –vakarta meg a feje tetejét Toutousai. –Ő egy nagyon híres mester…

-Hai. –felelte a lány. –Kaptam tőle egy kardot, az Adauchi-tou-t. –átnyújtotta az öregnek a kardot. Toutousai elvette, és nézegetni kezdte. Egy egyszerű japán katana volt, fekete markolattal.

-Hmm… -húzta ki a kardot a hüvelyből a kovács. –Egy kis élezésre szorul… -majd elővett egy fenőkövet és élezni kezdte. –Ez egy rendkívül erős szellemkard, még több száz éve az én mesterem készítette, egy kék sárkány agyaraiból és csontjaiból. Aztán valahogy átkerült a kontinensre. Örülök, hogy újból itt van a mesterem remekműve. Ezt a kardot több évtizedig készítette. –mesélte el közben a kard történetét Toutousai.

-Valahogy Huang-Cheng mesterhez került, de sosem mesélt róla…

-Mit szándékozol tenni, most, hogy hazatértél, Hatsuyo-sama? –váltott témát Myouga, aki most megint Toutousai vállán ült.

-Még nem tudom… -töprengett el a lány. –Örülök, hogy életben találtalak benneteket. Azt hittem, bosszút áll majd rajtatok a kardok miatt. –Az öreg kovács hirtelen összerezzent, Myouga a kovács tarkója mögé bújt.

-Hogy ő? –reszketett Toutousai. –A kamiknak hála nem jött utánunk, de a híre nagyon félelmetes.

-Tehát még él… -suttogta a lány, aki maga is tartott attól a férfitól, akivel bár életében nem találkozott, de még a nevét sem merte kimondani. Erősen fontolóra vette érdemes volt-e hazatérni.

-Úgy bizony. –pattogott a bolha. –Nemcsak hogy él, nyomában mindenütt halál és szenvedés jár. Míg a Nagy Kutyaszellem életben volt, legalább kordában tudta tartani.

-Miután Inu no Taisho meghalt, a fia évtizedek múlva elfoglalta a Nyugati trónt. Fejébe vette, hogy ő lesz a világ ura, és még nem akadt ellenfele. Kegyetlenségétől retteg mindenki. Újabb és újabb területeket csatol Nyugathoz. Az embereket és a félszellemeket szolgaként használja, már ha életben hagyja őket. Csak az erős tisztavérű szellemeket tűri meg maga mellett, meg egy kis zöld koboldot, aki mindennap az egekig magasztalja őt.

-Akkor nekem sem sok esélyem van… -sóhajtotta a lány. –Nem elég, hogy hanyou vagyok, de még családom nevét is bemocskolta az átkozott áruló… Bár én vagyok családom utolsó élő tagja, jó okom van félni Nyugat urától, aki bosszút fog rajtam állni…

-Miután szegény Inu no Taisho meghalt, még évtizedekig itt voltál, akkor nem keresett. –próbálta nyugtatni a kovács a lányt.

-De ha megtudná, hogy ki vagyok, az lenne életem utolsó perce… És a családom jele a bal karomon van…

-Azt nem látja senki. –mondta Myouga. –A történtekért nem te vagy a hibás, Hatsuyo-sama.

-Ki tudja, ő mit gondol erről. –mondta Hatsuyo. –Nagyon sok családot mészároltak már le, mert valamelyik tagjuk árulást követett el…

-Ez igaz, de nem hallottam arról, hogy Sesshoumaru ellened készülne bosszúra. –szólt közbe Toutousai. –Még értünk se jött el…

-Ne mondj ilyeneket, Toutousai! –ugrált a bolha feldúltan. –Nagyon jól tudod, milyen mérges lehet, mert nem kapott pusztító kardot.

-Ez volt a Nagy Kutyaszellem végakarata. –legyintett a kovács. –Talán még halála után is korlátozni akarja kegyetlen fiát.

-Kiráz a hideg, ha rá gondolok… -reszketett Myouga.

-Nem hinném, hogy egy bolhára fecsérelné az idejét. –hunyorgott Myougára Toutousai.

-Azért én nem találkoznék vele… -sóhajtott fel Hatsuyo.

-Ez el is készült. –forgatta Toutousai a kardot. –Most már visszaadom. –majd átnyújtotta a lánynak.

-Arigatou gozaimashita. –köszönte meg a lány. –Itt maradnék ma éjjelre, ha nem zavarok…

-Te sosem zavarsz, Hatsuyo-sama. –mosolyodott el a kovács.

A Nyugati kastély nagytermében tartott gyűlést a tartományúr és hadvezérei. A négyzet alakú terem magas mennyezetű volt, két oldalt oszlopok sorakoztak. A padlót tatami borította. Az emelvényen ült a tartományúr selyempárnákon. A mögötte lévő falra egy csatajelenet volt festve, melyben egyaránt megtalálhatóak voltak mindenféle alakú szellemek és emberek is. A tartományúr felvértezve ült és szigorú tekintettel vizslatta az összegyűlt hadvezéreket. Fekete, tüskés vértje alatt fehér haorit és hakamát viselt, melyek izmos férfitestet rejtettek. A haorit ujjai végén és vállainál piros alapon fehér virágok díszítették. A páncélját derekánál egy sárga-kék obival kötötte meg. Jobb vállán egy hosszú, hófehér prém terült el. Hosszú, ezüst haja mögötte omlott le a párnákra. Arcán mindkét oldalt lila méregcsíkok húzódtak, homlokán, középen a frufruja alól egy lila félhold bukkant elő. Szemei aranybarna színben pompáztak, ám semmiféle érzelmet nem tükröztek, mint ahogy szépvonású arca sem. Karmos kezeivel katanáját markolta, melyet még az apjától örökölt. Bár a karddal ölni nem lehetett, ő mégsem dobta el. Tartása egyenes volt, és tekintélyt parancsoló. Az emelvény mellett egy kis zöld kobold ácsorgott, kezében egy túlméretezett kétfejű bottal. A nagyúr megtűrte maga mellett a kis szellemet, aki mióta megmentette (bár nem ez volt a célja), árnyékként követte őt, és éjjel-nappal hajbókolt és dicsőítette. Hadvezérei, mind erős szellemek, két sorban ültek a teremben, fegyvereiket maguk mellett tartva. Az egyik vörös hajú szellem szót kért. Sesshoumaru, -mert ő a Nyugat ura, -némán bólintott.

-Kamatari-san, a kémünk megtudta, melyik daimjo küldte rád azokat az átkozott shinobi ninjákat, nagyuram. –magyarázta a szellem a többieknek, hogy miért is hívták össze a gyűlést, de már mindenki tudta, hogy újabb háború lesz. A vörös hajú férfi, Katayama, egyébként Sesshoumaru főbizalmasa volt. Hosszú, tűzvörös haját, hátul összefogva hordta, és frufru szegélyezte szépvonású arcát, melyen két oldalt piros méregcsíkok húzódtak. Katayama magas volt és jó kiállású, vörös vért fedte férfias testét. Szemei feketék voltak, mint a sötét éjszaka. Ő bontotta ki Kamatari üzenetét, melyet postagalamb hozott. Sesshoumaru összehívta a tanácsot, hogy megbeszéljék melyik város lesz az új célpont, és mikor kezdjék meg a hadmozdulatokat.

-Ki volt az a fattyú? –háborgott Ryousei, egy kékhajú démon, Sesshoumaru egy másik bizalmasa. Most minden szem Katayamára szegeződött, hiszen eddig egyedül ő, és Sesshoumaru (na meg Jaken, a kobold) ismerte az üzenetet.

-Jinzaburou tette. –felelte Katayama. –Jinza város ura küldte a ninjákat ide.

-De hiszen Jinzaburou csak egy szánalmas hanyou! –kiáltott fel Nakamaru, egy fekete hajú szellem, aki szintén Sesshoumaru közvetlen köreihez tartozott.

-Honto. (igaz) –csattant fel Sesshoumaru hangja. –És mi meg fogjuk büntetni. Velem, a hatalmas Sesshoumaruval nem szórakozhat egy ilyen harmadrangú korcs, mint ez a Jinzaburou!

-Lenyűgöző vagy, Sesshoumaru-sama, mint mindig! –tapsolt könnybe lábadt szemmel Jaken.

-Akkor háború lesz, ne?(ne= ugye) –kérdezte Naganouri, egy barnahajú démon, aki szintén egy volt Sesshoumaru bizalmasai közül.

-Pontosan. –bólintott Sesshoumaru. A démonok éljenezni kezdtek, mindenki örömmel vette tudomásul a hírt, hogy ismét leigázhatnak egy várost. Miután kicsit alább hagyott a zaj, Katayama megkérdezte:

-Sesshoumaru, mikor óhajtod kezdeni a háborút?

-Pár nap múlva, addig tegyétek meg a szükséges előkészületeket. –felelte a nagyúr, majd méltóságteljesen felemelkedett a helyéről. –Katayama, gondoskodj mindenről!

-Hai, Sesshoumaru!

-Elmehettek. –intett Sesshoumaru, majd lelépett az emelvényről és Jakennel a nyomában elhagyta a termet.

Sesshoumaru egyenesen a lakosztályába tartott, a folyosón belebotlott egyik ágyasába, Namikába. A fiatal lány gyorsan félreugrott a férfi útjából, és alázatosan fejet hajtott. Tudta, hogy, ha nem így tesz, az életével játszik. Sesshoumaru lenéző pillantással mérte végig a fiatal szépséget. Nem mutatta, de kedvet kapott a lányhoz. 

-Namika, a vadkan órájában a szobámba jössz! (vadkan órája: este 9 és 11 óra között volt) –hangja fenyegető és parancsoló volt.

-Hai, Sesshoumaru-sama. –felelte ijedten a lány, bár nagyon kedvelte Sesshoumarut, mégis félt tőle. Szeretett vele lenni, de a férfi mindig lenézte, és az ágyban is csak a saját vágyaira figyelt. Mire feltekintett, már csak azt látta, ahogy Sesshoumaru alakja eltűnik a folyosó végén. Namika sietett, hogy minél előbb rendbe tegye magát, és minél szebb legyen Sesshoumaru számára, bár a férfi sohasem dicsérte meg, csak arra használta őt és a többieket, hogy könnyítsen magán éjjelente.

Lassan közeledett a vadkan órája. Sesshoumaru, miután visszatért az o-furo-ból (fürdőház), megállt genkanon, mely a kertre néző lakosztálya előtt volt, és hátát a shouji szélének támasztva nézte a gyönyörű kertet, mely a holdvilágban fürdött. Az enyhe esti szellő összekavarta a virágok illatát, és eljátszadozott a fákról lehulló rózsaszín sakura szirmokkal. Minden békés és csendes volt, csak az éjjeli bogarak hangját lehetett hallani, és a kis vízesések csobogását, melyek a tavakat táplálták. A szabályosra nyírt bokrok és a különféle virágok között a szentjánosbogarak, mint apró csillagok cikáztak ide-oda. A kertben lévő kisebb-nagyobb tavakon visszatükröződött az ezüstös holdfény, mely megvilágította a víz tetején úszkáló liliomokat. A hold fényét némelyik tavon az átívelő sötét fahidacskák törték meg. Most valami mégis megtörte ezt a kellemes harmóniát. Elkongatták a városban a vadkan órájának a kezdetét. Sesshoumaru belépett a szobájába. Csak egy fehér hakama volt rajta, felül nem viselt semmit. Izmos felsőtestén a mécsesek sápadt fénye játszadozott. Megérezte, hogy valaki van a folyosóra néző shouji mögött. Egy térdelő alakot látott, tudta, hogy ki az. Namika volt.

18+!

Innentől, nem vállalok felelősséget senki szellemi fejlődéséért. Nem muszáj ezt a részt elolvasnod, hentai elemeket tartalmaz.

-Sesshoumaru-sama, bejöhetek? –kérdezte a nő.

-Csak tessék. –jött a válasz. A nő elhúzta a shoujit, majd felállt, és bezárta maga mögött. Sesshoumaru közben leült a futonra, és a lányt nézte. A lány hosszú, barna haja fel volt tűzve, baloldalon a füle mellett egy virágfüzér hullott alá. Szemhéja és ajkai ki voltak festve. Rózsaszín selyemkimonót viselt, mely kiemelte karcsú alakját. A ruha a testére feszült, de alól a szoknyarész bővebb volt. A kimonó alján és bő ujjai végén arannyal kihímzett rózsa minták futottak végig. A kimonót derekánál egy vastag, aranyszínű obival kötötte meg. A lány testéből mámorítóan áradt a finom olajok illata. Sesshoumaru közömbösen nézte a vele szemben álló szépséget. Hiszen a lány is csak egy szolga, mint a többi. Namika térdei reszkettek, pedig már oly sokszor párnázott a nagyúrral. (párnázás: így hívták a japánok az ágybeli együttlétet)

-Mire vársz még? –kérdezte türelmetlenül Sesshoumaru. –Vetkőzz!

A lány egy kicsit megijedt, de mi mást várhatott volna Sesshoumarutól. Pedig ezt az öltözéket pont erre az alkalomra csináltatta, de ő észre sem vette, hogy új. Csalódottan kezdte magát kihámozni ruháiból.

-„Hiszen ez az én dolgom, ne?” –kérdezte magától. –„Csak egy szajha vagyok, pedig egykor hercegnő voltam, férjhez mehettem volna, egy olyan férfihoz, aki kedves hozzám… Karma, ne?” –mikor teljesen meztelen volt, közelebb lépett a férfihoz. Sesshoumaru egy darabig nézte a vékony női testet, majd egy erőteljes mozdulattal maga mellé rántotta, úgy, hogy a lány háttal elterült a futonon. Sesshoumaru ráfeküdt a törékeny nőre, és nem túl gyengéden megmarkolta a lány apró melleit és masszírozni kezdte. Namika majdnem felsikoltott a fájdalomtól. A férfi karmai felsértették hófehér bőrét, és néhol kiserkedt piros vére, melyet a férfi a legnagyobb hévvel csókolt le. Próbált nem a fájdalomra gondolni, hanem inkább rajta fekvő, csodálatos démonra összpontosított. Erre már őt is elöntötte a vágy. Sesshoumaru ekkor felállt és levette magáról a hakamát. A lány remegve nézte, mit tesz a férfi. Sesshoumaru gúnyosan a nőre nézett:

-Csak nem félsz? –hangja is gúnyos volt. –Ne légy szánalmas… -majd letérdelt a lány lábaihoz és szétfeszítette a combjait, és újból ráfeküdt, miközben belehatolt a lány testébe. Miközben egyre gyorsabban mozgott a lányban, csókolta és harapdálta annak melleit és vállait. Namika szorosan ölelte magához a férfit, kezeivel a férfi izmos hátát és fenekét simogatta. Sesshoumarut erre még jobban elöntötte a vágy, és ahogy közeledett a beteljesüléshez, egyre gyorsabb tempót diktált. Hamarosan el is érte a beteljesülést, majd lefordult a pihegő lányról. Miután mindkettejük légzése visszaállt a normálisra, Sesshoumaru az oldalára feküdt, egyik kezével a fejét támasztva és úgy nézett a lányra.

-Elmehetsz. –jegyezte meg tömören. A lány bólintott, majd csalódottan felállt, és elkezdett öltözni.

-Gyorsabban, szolga! –csattant a férfi hangja. A lány riadtan felkapta kimonóját, és elhagyta a szobát. Sesshoumaru közömbösen nézett utána.

-„Még jó, hogy elfoglaljuk Jinzát, kellene már egy új ágyas…” –gondolta, majd felvette hakamaját, és kiült a genkanra. Egész éjjel a holdat bámulta.

Folyt. Köv.