3. Fejezet

Jinza bukása

Kellemes, de feltűnően csendes tavaszi éjszaka köszöntött a tájra. Jinzaburou a szobájában üldögélt, és saket kortyolgatott. Mivel a szobában nagyon fülledt volt a levegő, felemelkedett a helyéről, és kisétált az erkélyre. Elégedetten dőlt neki a terasz fakorlátjának, és a kastély alatt elterülő síkságot bámulta. A sápadt holdfényben csillogott éjfekete hosszú haja, mely hátul, tarkójánál össze volt kötve. Állig érő frufruját a szellő az arcába fújta. Sötétkék haorit viselt, mely harmóniában állt ugyanilyen színű szemeivel. Bokáig érő, bő hakamájába oldalról belekapott az enyhe szél. Ma este lent volt a Fehér Liliom nevű teaházban, hogy találkozót kérjen a Mama-santól (a teaház tulajdonosa, ő neveli a lányokat, és szervezi meg a találkozókat) házának legszebb hölgyével, Itsukoval. Csalódottan értesült róla, hogy Itsukot kiváltotta egy selyemkereskedő, és elhagyták a várost, pedig ő maga is fontolgatta, hogy kiváltja a lányt. A Mama-san rengeteg pénzt zsebelt be Itsuko után. Csak azt sajnálta, hogy olyan sokat ivott, mert az Itsukoval töltött éjszaka felére sem emlékszik. Ostobaságának már a teteje, hogy nem is furcsállotta a lány eltűnését, az után az éjszaka után.

-„Nem baj, -gondolta. –majd lesz másik…” Ezután eszébe jutott nagy álma. Ő akart Nyugat ura lenni, de ahhoz előbb meg kellene ölnie Sesshoumarut. Hadüzenetet nem mert neki küldeni, tudta, hogy alulmaradna, akárcsak egy párbajban. A kutyaszellem hatalmas erejéről már legendák, avagy rémhírek keringtek. Ezért úgy gondolta, hogy megöleti Sesshoumarut, de csalódottan vette hírét a shinobi ninják kudarcának. Mérgesen felhorkant.

-Micsoda szánalmas csőcselék! –morogta. –Pedig én csak annyit kértem tőlük, hogy hozzák el egy zsákban annak a kutyának a fejét! –ekkor megfordult a széljárás, most már nem oldalról, hanem szemből fújt a szél. Jinzaburou nagyon erős démonok auráját vélte felfedezni, nem is olyan messziről. Számításai szerint akár ötszáz démon is lehet olyan húsz-harminc rín belül. (rí: kb. egy mérföldnek felel meg) Érezte, hogy ezek a démonok gyorsan közelednek a város felé, élükön egy rendkívül erős szellemi energiát árasztó egyénnel. Lassan összeállt a kép.

-Masaka… (semmi esetre sem, lehetetlen) –suttogta. –Ezek támadni akarnak…

Leordított a várfalakon sétálgató katonáknak, akiken látta, hogy már ők is feszültek, nyilván megérezték a baljós szelet.

-Őrség! –szelte át hangja az éjszakát. –Támadás várható éjjelre, mindenki fegyverbe! Tízes fokú készültség! Hayaku! (gyorsan) –a kapitány idegesen bólintott, tudta, mit jelent a tízes fokú készültség. Ha ezt elrendelik, -eddig nem volt rá példa,- Azt jelenti, hogy nagyon erős ellenfél támadása várható, és az összes harcra képes egyénnek azonnal fegyverkezni kell, legyen az akár nő, vagy gyerek. Jinzaburou beszaladt a szobájába, testőrei már a bent várták.

-Fel kell kelteni mindenkit, aztán kiküldeni a falakra és az utcákra. –hadarta, miközben felcsatolta a vértjét, és magához vette fegyvereit.

Hatsuyo kint ült a fogadó genkanján, és élvezte a kert, és környezet nyújtotta harmóniát. Mikor megfordult a széljárás, idegesen ugrott talpra katanáját markolva. Ekkor megszólaltak a vészharangok, olyan hangerővel, hogy a halott is felébredt volna. Hatsuyo idegesen hátrált két lépést, majd beszaladt a szobába. Yoko rémülten ült az ágyban.

-Doshita, Hatsuyo-sama? (mi történt?)-kérdezte a gyermek.

-Yoko, azonnal el kell innen mennünk! –mondta idegesen a nő. –Meg fogják támadni a várost, méghozzá szellemek!

Hatsuyo magára a kapta a fekete köpenyt, obijába fűzte katanáját, összeszedte az összes holmiját, majd Yokoval együtt kiszaladtak a fogadóból. Felpattantak a lóra, és elvágtattak a városkapu felé. A város már olyan volt, mint a felbolydult méhkas. Az utcákon emberek, szellemek és félszellemek futkostak, nagy részük hivatásos szamuráj volt. Mikor elérték a városkaput, az már be volt zárva, és három állig felfegyverkezett szamuráj az útjukat állta.

-Kinjiru! (tilos) –rázta a fejét a hanyou férfi. –Senki nem mehet ki! Ellenséges sereg közeledik, ha most kimennek, biztos, hogy meghalnak.

-De, akkor itt halunk meg bent! –ordított Hatsuyo a férfira.

-Kijárási tilalom van. –a katona hajthatatlan maradt. Már nem is figyelt nőre, mert az újonnan érkezett szamuráj egységnek kezdett parancsokat kiabálni.

-Chikushou!(francba) –morogta Hatsuyo, majd visszamentek a fogadóba, ahol szintén nagy volt a fejetlenség.

-Most mi lesz, Hatsuyo-sama? –nézte a megszeppent kislány a szobában fel-alá rohangáló nőt. -Harcolni fogsz?

-Lehet… -felelte Hatsuyo, aki nagyon meg volt ijedve, mert hallotta az utcán, hogy a nyugatiak közelednek a város felé. Nem akart találkozni Sesshoumaruval. Aztán egy hirtelen ötlete támadt. Fogta a batyuját, és kidobált belőle mindent. Megtalálta, amit keresett. Egy vendéghaj, melyet még a kontinensen kapott, Linntől, aki egy mutatványos társulat tagja volt. Saját haját összefogta a feje tetején, majd feltűzdelte, úgy, hogy egy szál se lógjon le. Ezután feltette a fejére a parókát, mely hosszú, hátközépig érő, egyenes fekete szálakból készült, majd pengeéles katanájával rövidre nyeste, és összeborzolta. Kimonóját belülről kitömködte, hogy vaskosabbnak látszódjon alakja, és felvett rá mégy egy réteget, majd kiment az udvarra, és összekente az arcát porral. Ha így bement volna az eták közé, simán elvegyülhetett volna. Yoko elkerekedett szemekkel nézte, hogy mit csinál a nő.

-Ezt miért tetted, Hatsuyo-sama?

-El kell bújnom valaki elől… -mondta, majd hozzátette gondolatban: -„Azonkívül nem akarom valamelyik katona ágyasaként végezni…”

-Hai. –bólintott a kislány.

-Ezentúl szólíts Chiekonak. Ezt ne feledd! –oktatta a lány a gyermeket, aki zavartan bólogatott. –Lehet, hogy ma éjjel meghalok, de az is lehet, hogy mindketten fogságban végezzük…

Sesshoumaru peckesen vonult serege elején, egyik oldalán Jaken ment mellette, míg balján, Katayama, aki büszkén vitte Nyugat zászlaját. Már feltűnt előttük a messzeségben Jinza városa.

-Nézd nagyuram, ott van Jinza! –kiáltott fel Jaken.

-Látom. –mondta a nagyúr, majd félig hátrafordította fejét. –Rohamra! –erre egyre gyorsabban kezdtek haladni. Jaken már nem bírt lépést tartani, így belekapaszkodott a férfi hófehér prémjébe. Pont jókor, mert Sesshoumaru futásba kezdett, és a többiek is követték a példáját, hatalmas csatakiáltásokkal tarkítva. Meg is érkeztek a falak alá, ahol megálltak. Sesshoumaru és Jinzaburou farkasszemet néztek egymással.

-Félelemszagot érzek… -jegyezte meg csendesen Sesshoumaru. –Ez tetszik. –ajkait gonosz mosolyra húzta, majd újból Jinzaburoura nézett, aki állta a nagyúr tekintetét.

-Mit akarsz, Sesshoumaru? –ordított le Jinzaburou a várfalról.

-A fejedet! –jött a válasz. –Hallgassatok ide katonák! Ha kiadjátok ezt a nyomorult korcsot, megkímélem az életeteket.

Jinzaburou ijedten nézett embereire, de nem kellett csalódnia. Katonái sem akarták, hogy Sesshoumaru embere legyen az új daimjo.               

-Soha! –kiáltották szinte egy emberként. Jinzaburou fellélegezhetett, de a csata végkimenetelét ő sem láthatta előre.

-Legyen! –mondta a hangosan Sesshoumaru. –Támadás! –adta ki a parancsot, és már fel is ugrott a falra. A többiek követték. Úgy özönlöttek be a városba a nyugati démonok, mint a sáskahad. Megkezdődött az elkeseredett önvédelmi harc a városiak részéről. Sesshoumarut rögtön körülfogták Jinzaburou testőrei, de ő az energia ostorral végzett velük. Ekkor egy suriken (dobócsillag) repült egyenesen a nyaka felé, de ő fél kézzel elkapta, majd a suriken semmivé lett zölden világító tenyerében. Jinzaburou meglepetten figyelte, hogy védte ki Sesshoumaru az ő orvtámadását. Ám nem volt ideje sokáig csodálkozni, mert Sesshoumaru ott termett előtte.

-Osoi… (lassú) –jegyezte meg ellenfele sötétkék szemeibe nézve.

-Ketsunoana! –káromkodott Jinzaburou, majd kardot rántott, és lesújtott Sesshoumarura, aki egy ökölcsapással hárította, és kirepült a kard Jinzaburou kezéből. Sesshoumaru kezén végigfolyt nemes vére, mert az éles katana megvágta, ahogy védte a támadást.

-Kisama! –morogta a kutyaszellem. –Kutabare! –majd elkapta Jinzaburout, és felemelte a nyakánál fogva, és fojtogatni kezdte. Jinzaburou ekkor előkapott egy yamagatanát (vadászkés), és Sesshoumaru vállába döfte. A kutyaszellem vállából fröcskölni kezdett a vér. Jinzaburou már alig kapott levegőt, arca kékülni kezdett, még látta, ahogy az inuyoukai szemei beszűkülnek a méregtől, majd egy karmos kéz közelített felé. Sesshoumaru nemes egyszerűséggel letépte ellenfele fejét, akinek vére rázúdult a fehér haorijára és a prémjére. Sesshoumaru a hajánál fogva a magasba emelte Jinzaburou fejét, és elkiáltotta magát:

-Még mindig harcoltok, vagy megadjátok magatokat? –erre a katonák még vadabb harcba kezdtek, míg a lakosság már menekült volna, de nem volt hová, így a harc házról házra kezdett terjedni.

-Ostobák… -jegyezte meg Sesshoumaru, és elhajította a fejet, majd odaszólt kapitányainak. –A katonákat megölni, lakosságot lefegyverezni, kellenek új rabszolgák. A várost és a kastélyt gyújtsátok fel, hozzatok el mindent, amit akartok.

Erre a nyugatiak még jobban vérszemet kapva, megrohanták a kastélyt, és a házakat. A városiak katonái egyre jobban fogytak, a lakosság elkeseredett túlélési harcba kezdett. Sesshoumaru a falon irtotta a városi szamurájokat, hófehér ruhája már vérben úszott. Ekkor egy rekedt hangra lett figyelmes:

-Sesshoumaru-sama, tasukette! (segíts)

Sesshoumaru látta, hogy Jaken a földön fekszik, és egy szamuráj kardja vészesen közelít felé. Szempillantás alatt ott termett, és zöld fényben úszó kezével átszúrta a férfit. Jaken könnyes szemekkel tápászkodott fel.

-Arigatou, Sesshoumaru-sama! –a férfi felmordult, majd széttépett három szamurájt az energia ostorral. Miután megtisztították a falakat, Sesshoumaru leugrott az utcára. Jaken a férfi prémjén csimpaszkodott.

Hatsuyo elkeseredetten nézte, ahogy a harc átterjed az utcákra, és lángra kapnak sorra házak és a kastély. Kezét a kardja markolatán tartotta, nem akart harcolni az Adauchi-tou-val, mert nem akarta felhívni magára a démonok figyelmét, de ha meg kell védeni Yokot, akkor nem fog habozni. Látta, ahogy egy vörös hajú démon a katanájából egy tűzörvényt csal ki, és sorra robbannak szét a házak. Az egész tájat emberek, szellemek, és félszellemek ordítása, halálsikolya, vagy éppen harci kiáltása zengte be. Már a fogadó is lángokban állt. A kis Yoko Hatsuyo ölében, elkeseredetten kapaszkodott a nő nyakába. Ekkor eléjük ugrott kivont karddal egy nyugati harcos. A démon vicsorogva emelte a kardját, hogy leszúrja a nőt. Hatsuyo letette a gyermeket, aki rögtön a lány mögé bújt, aki kirántotta az Adauchi-tou-t, és lesújtott vele a nyugatira. A kardból kicsapó zöld színű, szikrázó energiahullám, felszántva a földet, elsodorta a támadót, aki semmivé lett a támadás következtében. Mivel több támadó nem jött, a lány elrakta a míg mindig enyhén szikrázó szellemkardot.

-Sugoii, (nagyszerű) Hatsuyo-sama! –kiáltott fel Yoko.

-Yoko-chan, felejtsd el ezt a nevet! –mondta a nő ingerülten. –Mától fogva Chieko vagyok, wakarimasu, ka? (értetted?)

A válasz egy megszeppent bólintás volt. A lány most a városfal felé fordította tekintetét. Éppen akkor ugrott le a falról egy jóképű, ezüsthajú férfi, véres ruhában. A férfi kegyetlenül irtotta a városi katonákat, nem akadt ellenfele, pedig nem használt kardot. A gyönyörű, rideg aranybarna szemekben nem volt egy szikrányi könyörület sem. A férfi megszólalásig hasonlított valakire, annyi különbséggel, hogy neki ki van engedve a haja, és a prémjét a jobb vállán hordja.

-Ez ő… -suttogta Hatsuyo. –Olyan, mint Inu no Taisho… Sesshoumaru… -elkerekedett szemekkel bámulta a férfit, aki a harc közben egy pillanatra elkapta a tekintetét. Hatsuyo ijedten hunyta le égszínkék szemeit, nehogy felhívja magára a démon figyelmét. Míg mindig maga előtt látta a férfi kegyetlen, arany szemeit, és valami furcsa bizsergés járta át a testét, mikor erre gondolt. Azon kapta magát, hogy megint csak a démont bámulja, szinte megigézve. Még soha nem érzett ilyet. Szerencsére Sesshoumaru az öldökléssel volt elfoglalva, és nem a különös, fekete köpenyes, kifejezetten ronda nővel. A férfi mellett egy kis zöld kobold, a hatalmas botjából tüzet fújt a rá támadó katonákra, és közben hangosan dicsérte urát. Végül az összes városi katona elpusztult, és Jinzának már csak a kőfalai álltak, minden épület leégett. Az egykori gyönyörű kastélynak már csak füstölgő alapjai utaltak arra, hogy itt még este egy palota állott. A harc már alábbhagyott. A nyugatiak most már egybe terelték túlélőket, de csak az egészséges és erős lakosoknak kegyelmeztek, a többieket egyenként leölték. Ekkor egy vörös hajú, fekete szemű, kifejezetten jóképű férfi lépett oda hozzá. Végigmérte Hatsuyot és Yokot, majd így szólt:

-Ronda vagy korcs, de úgy érzem jó erőben vagy… -mondta Hatsuyot fürkészve. –Mehetsz a rizsföldre dolgozni.

-És vele mi lesz? –kérdezte a lány a démont, akinek tátva maradt a szája a nő csengő hangjának hallatán.

-Hozhatod. –legyintett, visszanyerve az önuralmát. –A kunyhóban, ahol lakni fogsz, elfér. –majd elkezdte terelni őket a „szerencsés” kegyelmet kapott lakosság felé. Miután összeszedték a kincseket, -amiket szekerekre raktak,- és eldöntötték, hogy kiket hurcolnak Nyugatra, a menet elindult…

Folyt. Köv.