16. Fejezet: A pillangó ellensége

            Naraku gúnyosan mosolygott. Láncok csörrentek a kezébe. Nisan nyelt egyet. Tudta mi fog jönni és azt is, hogy Naraku legyőzésébe ebben az alakban – hisz a főzet emberré változtatta – beletörik a bicskája.

            De nem fogja feladni. Felemelte a fejét és előkapta a késeit. Ha a gyorsasága és a hímpora nem is, hisz azt elpazarolta most Kagomére, a tudása még megvan. Nem adja meg magát, ha más nem is ez az egy biztos. De azért elmormolt egy gyors imát, amiben segítséget kért. Nem ő határozta el magát.

            Naraku elindult. Szinte elveszett előtte a lány, de őt ez nem érdekelte, távolból sem számítottak neki olyan apróságok, mint hogy egy küzdelem egyenlőtlen. A láncszemek fémes csörgéssel összeütődtek. Félelmetes volt. Nisan válaszként csak nyelt egy hatalmasat. És a küzdelem villámgyorsan megindult.

            A szellem a lány felé suhant, már arra készült, hogy megkötözze, de nem jött össze neki. A hayanou – illetve most ember – kecsesen elpördült az útjából. Ellenfele csak centikre tudott lefékezni az egyik szilárd törzsű faóriástól.

            -   Ezt keservesen meg fogod bánni, amikor majd a szellemeim közé doblak, egyszer                  nekik is lehet jó. Ki kell élniük a vágyukat. – nézett kegyetlenül a lányra.

            Nem vette a szívére nem is válaszolt. Minden idegszálával a küzdelemre figyelt. Szükség is volt erre.

            Közbe Sesshoumaru megállíthatatlanul közeledett. 

-        Naraku – szólt mikor megérezte a szagot.

-        Szóval lényeg, csak azután használlak ki miután elvették az erényed… már ha valami csoda folytán túléled – szól máshol Naraku, beszéd közbe sikerül is megsebeznie a lány oldalát. Nisan érezte, ahogy a vér kifut belőle, fő eret is eltalált a szellem. – Az a baj, hogy élve kellesz… De így is jól fogunk szórakozni – ezzel láncokat teker a tehetetlen lány csuklójára, hiába feszegeti a fém belevág a bőrébe újabb sebeket ejtve.

Pár percig még küzd, de az ereje hamar elhagyja, végül lehorgasztja a fejét, jelezve, hogy feladta. Naraku már vinné is, de ekkor egy fehér árny robban ki a fák közül. A lány tétován felpillant, de nem tudja kivenni ki az.

Túl sok vért vesztet, már elmosódottak a körvonalak és az erdő is forog vele. Érzi, hogy lassan az ájulás környékezi, hiába küzd ellene a fekete álom vonzza, mint a mágnes.

Az árny ránézz, ezt inkább érzi, mint látja. Valamiért tőle nem fél. Halványan elmosolyodik, ettől a tudattól.

Naraku keményen tartja, de nem moccan. Az üldözővel néz farkasszemet. A tekintetükkel próbálják elriasztani a másikat, harc nélkül megnyerve a küzdelmet.

„De ez most nem jön össze. Egyik fél se akar engedni. Itt óhatatlanul vér fog folyni, még több” Nisan, ha már úgyis a vérről gondolkozik, tétován lepillant a sebére. Rájön, hogy ez nagyon rossz ötlet volt, elszakadt izmok és ütemesen pirosan folyó lé látványa fogadja. Felkavarodik a gyomra a látványtól, pedig nem szokott az ilyenektől rosszul lenni. Valószínűleg a vérveszteség teszi. De jobb dolga is van mint ezen gondolkozni. Például csendben elájulni. Bár nincs sok értelme. Akkor sem feküdhetne le. Amint leveszi a lábáról a súlyt a láncok tartják.

 Az még két hely lenne, ahol – az amúgy is megfogyatkozott mennyiségű – életnedve eltávozhatna. Az pedig most nagyon nem hiányzik. Tehát nem marad más, csak a kényszeredett álldogálás, már ameddig bírja. Még egy utolsó kísérletet tett, hogy felismerje a fehér alakot, mielőtt Narakuval egymás torkának ugranak. Mintha Sesshoumarut látta volna. Ezzel az emlékkel ájult el.