7. fejezet

A játék bonyolódik

A hold szégyenlősen bújt el egy fátyolfelhő mögé, a két ölelkező fiatal láttán. A szenvedélyes csókot a lány szakította meg. Remegve nézett a férfi arany szemeibe.

-Ezt nem lehet… -suttogta a lány.

-Naze? (miért) –kérdezte a szellem. Tekintetét nem vette le a lányról. –Én nagyon élveztem… de te is…

-Most mennem kell! –pattant fel idegesen Hatsuyo. Sesshoumaru is követte a példáját.

-Menj… -simított ki egy kósza hajtincset a nő arcából. –Ígérd meg, hogy eljössz még…

-Iie…(nem) –rázta a fejét Hatsuyo. –Többet ne találkozzunk!

-„Ostoba! Úgyis találkozunk még…” –gondolta dühösen a kutyaszellem, bár arcán ez nem látszott. –Látni szeretnélek… holnap, ugyanitt…

-Itt leszek. –bólintott a lány, de tudta, hogy élete legnagyobb baklövését követi el. Ha férfi rájön, hogy ki is ő, biztosan megöli. Elszakította tekintetét a férfiétól, és elindult összeszedni a holmiját. Felvette a földről katanaját, és a batyuba csomagolt álöltözékét, és otthagyta a férfit. Sesshoumaru még sokáig nézett a lány eltűnő alakja után.

-„Hmm…” –töprengett magában. –„Jól áll nekem ez az úriember szerep… még élvezem is…” –ördögi félmosolyra húzta ajkait. –„Te kis hazug, összetörlek lelkileg, és végzek veled… ezt nem úszod meg! Kíváncsi lennék, hogy neked is ez-e a célod… mikor törsz majd az életemre… gondolom, kellenek a tartományaid, ne?” –majd szellemgömbbé változott, és visszarepült a kastélyba. Nem is gondolta, hogy milyen következményei lesznek ennek az őrült játéknak, amit ma éjjel elkezdett.

Sesshoumaru visszatérve a szobájába, Jakent találta ott. A kis kobold mozdulatlanul ült az egyik selyempárnán, az alacsony asztalka előtt, és apró kezeivel a túlméretezett kétfejű botot ölelte. Mikor az erkélyajtón át beszálló, fényes gömb, alakot öltött, ő felpattant, és a férfi lábaihoz szaladt.

-Csakhogy visszatértél, nagyúr! –lihegte izgatottan Jaken. Mielőtt Sesshoumaru megszólalhatott volna, a folyosó felöli tolóajtó elhúzódott, és két hű barátja lépett be rajta. Katayama és Ryousei. –Nos, mi történt, Sesshoumaru? –kérdezte a kékhajú démon, miközben behúzta maga mögött a tolóajtót.

-Semmi. –jelentette ki nemes egyszerűséggel Sesshoumaru.

-Kicsit bővebben is kifejthetnéd… -szólalt meg Katayama.

-Nem öltem meg… -mondta sejtelmesen a nagyúr. –Még…

-Akkor mit tettél vele? –vigyorodott el Katayama. –Begyűjtötted a trófeáid közé a kis szajhát?

-Nem. –rázta meg a fejét Sesshoumaru. –Öntudatlan volt, úgy találtam rá. Harcolt egy onival.

-Akkor megkegyelmezel neki? –kérdezte Ryousei.

-Azt nem mondtam. –felelte a démon nagyúr. –Erre már nincs szükségem. –átnyújtotta Ryouseinek a köpenyét. –Holnap éjjel találkozok vele.

-Láttad a karját? –szakította félbe Katayama Sesshoumarut. 

-Láttam. –bólintott az ezüsthajú férfi. –Semmi kétség, ő Setsuna no Hatsuyo. Ám Naominak nevezte magát.

-Nani?? (mi van?) –kerekedtek el Jaken szemei. –Légy óvatos nagyuram, ez a nő rendkívül furfangos, bármikor megtámadhat, lehet, hogy csak az alkalmat keresi…

-Jaken! –villantak meg a kutyaszellem arany szemei. –Olyannak nézel, mint akit egy korcs onna,(asszony) elintézhet? –hangja fenyegetőző volt.

-Nem, nagyuram, bocsáss meg… -húzta össze magát a kis szellem.

-Naomi… -töprengett el Ryousei. –Van esze a nőnek, az biztos…

-Az nem számít. –csattant Sesshoumaru hangja. –Úgyis megölöm.

-Helyes. –vágta rá Katayama. –Én majd nappal figyelem.

-Rendben. –bólintott a nagyúr. –Most hagyjatok magamra, késő van már…

A két démon biccentett, majd elindultak a tolóajtó felé.

-És még valami! –szólt utánuk Sesshoumaru, mire Katayama és Ryousei érdeklődve visszafordultak. –Ez még mindig titok. Nem akarom, hogy az egész kastély erről beszéljen.

-Ez természetes… -felelte Katayama, majd Ryouseivel együtt kimentek a szobából. Jaken leült a sarokba, majd nekidőlt a falnak. Ha Sesshoumarunak nem volt éjjeli látogatója, akkor mindig a férfi szobájában aludt. Szeretett a kegyetlen démon társaságában lenni, nem szívesen mozdult el mellőle. Sesshoumaru nem zavarta el a kis szellemet, megtűrte maga mellett. Kifejezetten hízelgett neki, hogy Jaken lépten-nyomon dicsőíti.

Hatsuyo remegő lábakkal sietett minél előbb eltűnni a férfi közeléből. Közben átkozta magát, hogy nem tudott ellen állni a férfi csábításának. Ajkain még mindig ott égett a démon csókja. Erősen kívánta a férfit, de eldöntötte, hogy nem adja oda magát neki, hátha evvel valamilyen kötődést kiválthat a szellem részéről. Talált egy barlangot, és bement, hogy visszavegye az álöltözékét.

-„Vajon a rettegett Sesshoumaru tényleg ilyen kedves?” –töprengett, miközben a borzas parókát igazította el a fején. –„Ott feküdtem eszméletlenül, meg is ölhetett volna, vagy…” –hirtelen ajkaihoz kapta a kezét. Belepirult a gondolatba, hogy a férfi hozzá is érhetett volna. –„Nem… mi nem lehetünk együtt… soha…” –ekkor bekötözött karjára esett a pillantása. Levette a kötést, melyen megszáradt a vére, és szomorúan nézett a kanjira. –„Ezért nem...” –bosszúsan elővette katanáját, majd kihasította a jelet. Vére patakként kezdett el ömleni, leejtette a kardot, és odaszorított egy tiszta kendőt. Mikor csillapodott a vérzés, átkötötte a sebet, és felöltözött. Az iménti szépség helyett, most egy ronda, vaskos nő állt a barlangban. Nemsokára őrségváltás lesz, ezért sietve elindult a kastély felé. Mire a fal közelébe ért, már elkezdtek levonulni a katonák. Mikor az utolsó is eltűnt, átugrotta a falat, és beosont a viskóba, ahol Yoko békésen aludt. Lefeküdt a sarokban lévő gyékényre, melyet a kereskedelmi negyedben szerzett be magának, és lehunyta szemeit, hogy egy kicsit pihenhessen. Ám még mindig a szellem arcát látta maga előtt, és agyában zakatoltak annak szavai. Jóleső, kellemes bizsergés járta át egész testét, mikor a csókra gondolt. –„Minden olyan idilli, mint egy mesében…” –sóhajtott fel halkan. –„Vajon meddig fog ez tartani? Mikor lesz az álomból rémálom? Komolyan gondolja ő ezt, vagy csak játszik?” –gondterhelten összehúzta szemöldökeit. –„Hamarosan úgyis kiderül…”

Sesshoumaru lecsatolta súlyos vértjét, majd levetkőzött derékig. Izmos testén a mécsesek fényei táncot jártak. Prémjét a párnára dobta, majd végignyúlt a futonon. Kezeit feje alá tette, és a plafont bámulta, majd így szólt:

-Jaken, oltsd el a mécseseket.

-Igenis nagyuram! –ugrott fel a helyéről a kis szellem, és gyorsan teljesítette a férfi kérését, majd visszaült a sarokba. Hatalmas szemeivel még egy ideig a gyönyörű kutyaszellemet bámulta, aki mellett biztonságban érezte magát. Majd lezárta szemeit, és elaludt. Sesshoumaru mozdulatlanul feküdt, immár lehunyt szemekkel. Gondolatai Hatsuyo körül forogtak. Felidézte maga előtt a félmeztelen szépséget, aki ájultan feküdt előtte.

-„Micsoda test!” –töprengett el. –„Izmos, de nőies. Tökéletes… ilyen nőt még nem láttam… azt akarom, hogy szeressen… hogy az enyém legyen… aztán megölöm… legalább megszűnik a kísértés…” –átadta magát az alvásnak. Álmában, a szobájában feküdt, és egy női alak térdelt le elé. A vaksötétben nem tudta kivenni, hogy ki az, de az illata ismerős volt. Ő csak bámulta az alakot, magatehetlenül. Éles érzékei most valamiért nem működtek.  A nő megszólalt érzéki hangján:

-Sesshoumaru… -suttogta. Ő elkerekedett szemekkel nézte a lányt, kitisztult a látása, és felismerte. Egy égszínkék, csillogó szempár tekintett rá, a nő mosolygott. Most vette csak észre, hogy a lányon, az ágyéka köré tekert törülközőn kívül nincs semmi. Formás, kerek melleire hosszú, kékes-fekete haja omlott rá. Bal karján véres kötés díszelgett. A lány közel hajolt hozzá, orruk összeért. Mellkasára hirtelen csepegni kezdett, valami meleg folyadék. Érezte, hogy vér. A vércseppek lassan folyni kezdtek végig, a kidolgozott mellizmain. Tudta, hogy miért vérzik lány, de ez most nem érdekelte. Át akarta ölelni a nőt, hogy berántsa maga mellé az ágyba, de nem tudott megmozdulni. A lány szájon csókolta, és nyelve már táncba kezdett az ő nyelvével. Hosszú, szenvedélyes csókot váltottak, majd a nő hirtelen felült megszakítva a csókot. Ő még mindig nem tudott mozdulni. A lány már nem mosolygott, kezében egy éles tárgy villant, melyet maga mögül kapott elő. Egy wakazashit (a legkisebb kard, mellyel a seppukut is elkövetik) tartott a kezében. A nő magasra emelte a kardot, hogy lesújtson vele.

-Szajha… -sziszegte tehetetlenül. A nő arca közömbös maradt. Ahogy a fegyvert tartotta, a felkarjából folyó vér, az arcába csepegett.

-Shine (meghalsz), Sesshoumaru… -mondta, szinte gépiesen, és már le is sújtott a fegyverrel a szíve felé. Mielőtt a hegyes kard eltalálta volna, kipattantak a szemei. Felült az ágyban, szétnézett, mintha keresett volna valakit, ám a hortyogó Jakenen kívül senki sem volt a szobában.

-Csak álom volt… -suttogta maga elé. Karmos kezeivel végigsimította jóvágású arcát, majd a mellkasát. Nem volt rajta vér, csak sós izzadság cseppeket törölt le a testéről. Felállt, és kisétált az erkélyre, a friss levegőre. A nap fényes korongja éppen ekkor bukkant elő a messzi dombok mögül, narancssárga fénycsíkokat festve a fák törzsére, és a kastély falaira. Sesshoumaru csak állt a teraszon, és mereven figyelte a csodálatos látványt.

Már éjszaka volt, Hatsuyo derékig álldogált a tavacska kristálytiszta vizében. Miután lemosta magáról az egész napos munka mocskát, bekente formás testét finom illatú olajjal. Már kikészítette azt a kimonót, amelyben a férfit várja. Egy ezüstszínű selyemkimonót vett fel, melyet apró, kék virágok díszítettek mindenütt. A ruhához kékszínű obit kötött. Haját felcsavarta egy hajtű segítségével, ám hajzuhatagának vége így is a derekát súrolta. A hajtűből egy világoskék virágfüzér hullott alá jobboldalt. Hosszú frufruját baloldalt választotta el, és így féloldalasan keretezte bájos arcát. Elsétált ahhoz a fához, melynél tegnap éjjel találkozott a férfival. A fogyó holdból már csak egy vékony sarló tündökölt az égen, ezernyi csillagai közt. A lány elmélázva bámulta az éjjeli eget. Mélyet szippantott a virágok illatából, melyet a szellő fújdogált felé. Ekkor megérzett egy erőteljes aurát közelben. Abba az irányba kapta a fejét, majd megpillantotta a ház mögül kilépő, fehérruhás alakot. Lassú, méltóságteljes léptekkel közeledett feléje. Ezüst haját meglebegtette a szél. Arany szemei ragyogtak a hold és a csillagok fényében. Hatsuyo szíve nagyot dobbant, mint mindig, mikor meglátta ezt a démont. Sesshoumaru odaért a nőhöz. Végigfutatta tekintetét az előtte álló, csodálatos alakon. Nem bírt betelni a látvánnyal, csak szótlanul bámulta, majd az égszínkék, csillogó szempárba nézett. Megállt felettük az idő. Elvesztek egymás szemeiben. Most mindketten félretették baljós gondolataikat. Átadták magukat annak az örömnek, melyet a másik jelenléte okoz, bár mindketten tudták, hogy ez egy olyan álom, melyből fel kell ébredni.

-Sesshoumaru… -suttogta a lány. Sesshoumaru visszacsöppent a valóságba, most már tudta, hogy miért is van itt. A bosszú diktál. Érezte a vérszagot a lány finom illatában, ám látta, hogy a halántékán lévő seb, melyet tegnap éjjel szerzett, már eltűnt.

-Vérzel… -mondta a halkan. –A karod, még nem gyógyult meg… -kíváncsi volt a lány magyarázatára.

-Egy régi seb… -felelte Hatsuyo, hiszen a mai napon átgondolta, hogy mit mond majd a férfinak, ha rákérdez. –Nem akar begyógyulni, mindig felszakad…

-„Persze, hogy felszakad, ha megsebesíted magad!” –gondolta dühösen a szellem. –„Tényleg okos nő vagy te, Hatsuyo…” –majd biccentett a lány válaszára. Hatsuyo leült a selymes fűbe, hátát a fatörzsnek támasztva. Sesshoumaru is követte a példáját.

-Hol élsz? –kérdezte újból a nőt, nagyon érdekelte, hogy erre mit talál majd ki.

-Egy faluban, nem messze innen. –mondta Hatsuyo. –Emberek közt. Csak éjjel jövök ki ide.

-Naze? (miért)

-Azt nem mondhatom meg. Ne próbálj utánam kutatni.

-Ki elől bujkálsz? –Sesshoumaru karmos ujjaival gyengéden megérintette a nő állát, és maga felé fordította.

-„Előled…” –gondolta kétségbeesetten, de megpróbált uralkodni arckifejezésein. Végül megköszörülte a torkát, és így szólt:

-Nem mondhatom meg… -Hatsuyo hangja beleremegett a férfi arany tekintetébe. Könnyebb volt úgy hazudni, hogy közben maga elé bámult. Hirtelen összeszedte magát, és hangja erélyesebbre váltott. –Elégedj meg ennyivel, vagy többet nem látsz.

-„Hazug!” –töprengett a férfi. –„Úgyis tudom, amit akarok, de még nem öllek meg… játszok még veled…” –biccentett, majd átölelte a nőt. Hatsuyo meglepődött ezen a mozdulaton, de készségesen belesimult ellensége karjaiba. Kételkedett benne, hogy a férfi elhitte neki amit mondott, illetve, hogy nem fog utána kérdezősködni, és beéri ennyivel. Úgy gondolta, ha Sesshoumaru megszereti, akkor szép lassan felfedi előtte az igazságot. Ezután kiderül, milyen erős is ez a szerelem. Ám nagyon is félt attól, hogy ebből a kapcsolatból nincs más kiút, csak a halál. Ebben a pillanatban azonban, ez sem érdekelte.  Csak ültek ott egymást átkarolva, mint két igazi szerelmes. Sesshoumaru a legjobb formáját hozta, hogy megkedvelje őt a lány.

Katayama egy nagy fa takarásában figyelte az eseményeket. Sesshoumaru és Hatsuyo nem vették őt észre, mert rajta volt Ryousei köpenye, mely elrejtette erőteljes auráját. Mindent látott, és hallott az elejétől a végéig. Valami megmagyarázhatatlan, furcsa érzés kerítette hatalmába, mikor a fiatal nőre nézett. Most, hogy más férfi karjaiban látta, harag öntötte el a lelkét. Tetszett neki a lány, és már bánta, hogy szólt róla Sesshoumarunak. Talán így ő ölelhetné ezt a szépséges lányt, és nem ölné meg. Ám a látvány azt bizonyítja, hogy Sesshoumaru sem akar végezni a nővel.

-„Kíváncsi vagyok, hogy mi is az igazi célod, Sesshoumaru…” –gondolta magában. –„Netán beleszerettél? Vagy csak játszol vele?” Hamarosan úgyis kiderül…” –hátat fordított a párnak, majd visszament a kastélyba.

Folyt. Köv.