8. fejezet

Az álom véget ért

Sesshoumaru és Hatsuyo minden éjjel találkoztak a tisztáson. A szellem a tökéletes férfi szerepét alakította. Látta régen, hogy bánik apja azzal a halandó nővel, így felvette ő is ezt a viselkedési formát. Undorodva gondolt arra, hogy a Nagy Kutyaszellem mennyire a tenyerén hordozta azt a nőt, és arra, mikor azon a baljóslatú éjjelen utoljára beszélt vele. Inu no Taisho súlyosan megsérült, de meggyógyulhatott volna, ha nem megy azonnal a Setsuna palotába, ahol legyengült állapota miatt a biztos halál várt rá. Ilyen megalázó vége lett egy hatalmas és erős úrnak. Ám ő maga egészen másképp látta a dolgokat, mint apja. Szerinte a nők csak egy dologra valók, és ezt érthetően a tudtukra is adta. Most mégis élvezte a játékot. Hatsuyo megszerette őt, de nem akarta magát odaadni neki. Igaz, még egy csak egyszer utalt a dologra. Az éjszakákat így is rendkívül kellemesnek találta a nő társaságában. Ágyasait hanyagolta, nehogy Hatsuyo megérezze rajta, hogy más nővel is hált. Ez elrontaná a játékot. Egész éjjel csak feküdtek egymás karjaiban és beszélgettek. Hatsuyo rengeteget mesélt neki a kontinensről, ő pedig a Nihonban történt eseményekről. Arra egyikük sem figyelt fel, hogy valaki árgus szemekkel figyeli őket. Katayama minden éjjel kilopózott utánuk, Ryousei köpenyében. Mindent látott, és hallott. Úgy érezte, kell neki ez a nő. Egyre dühösebb lett barátjára, aki neki köszönheti a Nyugat ura címet, noha nem tudott róla. Elege volt már abból, hogy Sesshoumaru mindig a legjobbat kapja. Lehet, hogy Takemaru áruló, de ez a nő nem tehet semmiről. Ezt nagyon jól tudta, hiszen ő készítette a mérget, mellyel Takemaru megölte apját, Setsuna no Joshiakát. Állandóan figyelte a lányt. Nappal a rizsföldeken, míg éjszaka a fák takarásából. Mikor Sesshoumaru megcsókolta Hatsuyot, ökölbe szorult a keze. Arra még mindig nem jött rá, hogy mik Sesshoumaru igazi szándékai.

-„Chikushou!” (fenébe) –gondolta mérgesen. –„Ez a nő az enyém lesz, vagy senkié! Nem válogatok az eszközökben, úgyis elérem a célom, mint mindig!” –ajkait gonosz mosolyra húzta, majd otthagyta a csókolózó párt.

18+!

Sesshoumaru hosszan és szenvedélyesen csókolta mellette fekvő Hatsuyot. Mindketten a selymes, zöldellő fűben feküdtek, a virágos réten, az udvarház közelében. Felettük az égbolton milliónyi csillag szikrázott. A közelben lévő vízesés csobogásán kívül, még az éjjeli bogarak zenéjét lehetett hallani. Sesshoumarun most nem volt vért, csak haorit, és hakamát viselt. Hófehér prémjét a nő feje alá tette. Féloldalasan fordult a nő felé, és úgy csókolta. Már nem bírt feltámadó vágyaival, ezért egyik keze felfedezőútra indult Hatsuyo testén. Tudta, hogy a lány is kívánja őt, de kíváncsi volt, hogy másodszor is elutasítja-e. Hatsuyo a férfi nyakát, és izmos hátát simogatta, míg Sesshoumaru finoman végigcirógatta a lány kulcscsontját, majd széjjelebb húzta a lányon a piros selyemkimonót, és benyúlt a finom anyag alá. Érezte, hogy a lány tiltakozni akar, ezért egyre erősebben csókolta. Egy hirtelen mozdulattal megmarkolta Hatsuyo feszes, kerek mellét, és gyengéden masszírozni kezdte. A lány teste megremegett. Sesshoumaru nem érte be ennyivel, elengedte a lány mellét, és a belsőcombját kezdte el simogatni, félrehúzva az amúgy is szétcsúszott kimonót. Hatsuyo félbeszakította a csókot, és a férfi szemeibe nézett, aki abbahagyta a simogatást.

-Ne tedd ezt… -kérlelte a vágytól fátyolos hangon Hatsuyo a férfit. –Nem akarom… még nem…

-Akkor… -zilálta a szellem. –Mikor… mikor leszel az enyém?

-Annak adom oda magam, aki feleségül vesz. –felelte a nő.

Sesshoumaru meglepődött, nem erre számított.

-„Mik a szándékaid?” –kérdezte magában, már visszacsöppent a valóságba. –„Egy szavad se igaz, amit magadról mondtál, most higgyem el, hogy érintetlen vagy? Értem már… azt hiszed így beléd szeretek… tévedsz.”

Hatsuyo közben kicsúszott a férfi öleléséből, felült, és összehúzta magán a kimonót.

-Sajnálom. –mondta a nő, immár felocsúdva az álomvilágból. –Ha most odaadom magam neked, és elhagysz, senki sem fog feleségül venni. –elfordította arcát a férfitól.

Sesshoumaru is felült, majd megfogta Hatsuyo vállait, és magával szembe fordította a lányt.

-Én igen… -nézett az égszín szempárba. –Feleségül veszlek.

-Nem tudod, miről beszélsz… -ingatta a fejét Hatsuyo. –Nem is ismersz… Neked egy tisztavérű nőt kell elvenned, aki tisztavérű gyermekkel ajándékoz meg…

-Az az én dolgom! –vágta rá Sesshoumaru.

-Most elmegyek. –Hatsuyo lefejtette magáról a szellem kezeit, és felemelkedett a fűről. –Még átgondolom az ajánlatodat.

-Akkor holnap találkozunk. –állt fel Sesshoumaru is.

-Hai. –bólintott a nő, és otthagyta a szellemet.

-„Tehát nem adod magad nekem…” –bámult a démon az eltűnő lány alakja után. –„Hiába ígérgetek… okos nő vagy te, de kezd belőled elegem lenni… lehet, hogy holnap éjjel megöllek… vagy esetleg valami látványosabb bosszú kellene?” –szellemgömbbé változott, és visszatért a kastélyba.

Hatsuyo bement a sötét barlangba, ahol álöltözékét rejtette el. Kicsomagolta batyuját, mikor hirtelen furcsa érzése támadt. Mintha nem lenne egyedül, ám semmilyen aurát nem érzett a közelben. Meggyújtotta a fáklyáját, hogy lásson. A tűz fényénél egy sötét köpenybe burkolózott alakot látott meg, aki a falnak támaszkodva állt. Már kardot is rántott.

-Erre semmi szükség… -szólalt meg egy ismerős férfihang. –Nem akarlak bántani, csak beszélni szeretnék veled.

-Dare wa?(ki vagy?) –kérdezte bizalmatlanul a lány, a kardot még mindig a kezében tartva. Az idegen ellépett a faltól, és lehúzta fejéről a csuklyát.

-Nem ismersz meg? –mosolygott a nőre. Én tudom ki vagy, és kár titkolózni, tudom, hogy álcázod magad. Nappal a rizsföldeken dolgozol, míg éjjel…

-Omae…(te) –kerekedtek el Hatsuyo szemei. –Te kísértél el engem vízért, mikor Jinzából Nyugatra tartottunk, és te mutattad meg, hogy hol fogok lakni…

-Pontosan. –bólintott a vörös hajú szellem. –A nevem Katayama. Örülök, hogy emlékszel rám, mert én figyelemmel kísértem minden lépésedet, egészen Jinzától… Chieko, vagy Naomi… talán Setsuna no Hatsuyo?

-Mit akarsz tőlem? –kérdezte gyanakodva a lány, aki miután meglátta a férfi arcát, tudta, hogy itt már felesleges a színjáték. Mikor a rizsföldeken dolgozott, akkor is állandóan a közelében járkált. –Meg akarsz zsarolni?

-Hogy elmondom Sesshoumarunak a kis titkodat? –nevetett fel a férfi. –Már rég tudja…

-Nani?(mi van?) –döbbent meg Hatsuyo, balsejtelme beigazolódott. –„Akkor miért nem ölt meg?” –tette fel magának a kérdést, amire meg is kapta a választ.

-Csak játszik veled, mielőtt a másvilágra küld… -mondta Katayama, de még maga sem volt biztos abban, hogy valóban ez az igazság. Fejében már összeállt az ördögi terv, de adott egy esélyt a nőnek a menekülésre. –Ha az asszonyom leszel, elszöktetlek Nyugatról, azzal a gyerekkel együtt.

Hatsuyo most még jobban meglepődött. Egy éjszaka alatt két ajánlatot is kapott. Már csak az a kérdés, hogy mit forgat a fejében a két férfi.

-Nos, mit felelsz? –Katayama egészen közel lépett hozzá, és át akarta ölelni, ám a nő arrébb szökkent.

-Nem leszek az asszonyod, holnap éjjel elmondok Sesshoumarunak mindent! –jelentette ki Hatsuyo ellentmondást nem tűrő hangon.

-Ahogy akarod… -bólintott Katayama, és otthagyta a nőt. –„Csak nehogy késő legyen…” –tette hozzá magában. Mivel a nő elutasította, ez még jobban feldühítette. Holnap kideríti, mit is érez Sesshoumaru. Hatsuyo halálát kívánta, és ezt el is akarta valamilyen módon érni. Legalább nem látja többet más férfi karjaiban.

Hatsuyo, miután a férfi eltűnt, lerogyott a barlang nyirkos talajára. Teljesen elkeseredett, nem tudta mitévő legyen. Vajon Katayama igazat mondott? Sesshoumaru tényleg csak játszik vele? Akkor miért mondta, hogy feleségül veszi? Elszökjön, vagy várja meg a holnap éjjelt, és mondjon el mindent Sesshoumarunak? Felpattant, majd hirtelen elhatározásból a szökés mellett döntött. Ám ekkor eszébe jutott a kis Yoko. Ha ő elszökik, a kislányt biztosan megölik, hiszen mindent tudnak róla. Nem akarta, hogy a gyermeknek baja essen, mert ő miatta került ilyen helyzetbe. Igaz, hogy elhozta a szétrombolt a faluból, de ő vitte Jinzába is. Felidézte a romokban heverő falut, és meglepő következtetésre jutott. Mikor ráakadt a halottak közt térdelő Yokora, egy erős szellemi aurát érzett.

-Te voltál… -suttogta halkan, és még jobban elszorult a szíve. –Sesshoumaru… miért nem tűnt fel ez eddig? –gyorsan elkezdett átöltözni, vissza kellett érnie időben a kastélyba. Yoko nagy veszélybe kerül, ha ő eltűnik. Eldöntötte, hogy holnap éjjel a gyerekkel együtt menekül el Nyugatról, olyan gyorsan, ahogy csak lehet. A kezén lévő kanjival most nem foglalkozott, amint felöltözött, elrejtette a haját a borzas paróka alá, és rohant vissza a kastélyba. Épp időben érkezett meg, mert a falról eltűntek az őrök. Visszaosont a kunyhóba, és leült a sarokban lévő gyékényre. Tekintete az alvó kislányra siklott.

-„Szegény gyermek… mekkora bajt hoztam a fejedre…” –gondolta kétségbeesetten. –„Csak sikerüljön holnap éjjel megszökni…”

   A fényes nap a horizont csúcsáról fürdette arany fényben a tájat. Sesshoumaru egy juharfa tövében üldögélt, és elmélyülten szemlélte a kastélykertnek eme eldugott részét. A fa mögött egy patak folydogált, melyen fahíd ívelt át. A színes lepkék boldogan táncoltak a virágok körül. Gondolatai Hatsuyo körül forogtak. Erősen vonzódott a lányhoz, bár cseppet sem szerette. Azon töprengett, hogy mit tegyen ma éjjel. Tegnap olyan ígéretet tett a nőnek, melyet eszébe sincs betartani. Ám, ha nem veszi feleségül, a nő önszántából sosem lesz az övé. Szerezze meg erőszakkal, amit akar? Vagy mondja el Hatsuyonak, hogy mindent tud róla, és ölje meg? Nem is sejtette, hogy hamarosan tudni fogja a választ a kérdéseire. Egy erőteljes aurát érzett meg hirtelen. Tudta ki az. Katayama volt. A vörös hajú férfi letelepedett a zöldellő fűre, vele szembe.

-Beszélni szeretnék veled. –jelentette ki.

-Hallgatlak. –mondta Sesshoumaru.

-Minden éjjel kijársz, hogy találkozz Hatsuyoval, a kastélyban már gyanítják, hogy titkos szeretőd van…

-Az én dolgom. –vágta a rá a nagyúr. –Netán hiányolnak az ágyasaim?

-Kedveled Hatsuyot? –felelt Katayama a kérdésre kérdéssel.

-Baka!(ostoba) –villant meg az arany szempár. –Mutatós a külseje… ennyi… majd megölöm.

-Hatsuyo tudja, hogy én lelepleztem… -kezdte óvatosan a vörös hajú férfi. –Meglátott, mikor utána mentem…

-Mit jelentsen ez? –húzta fel szépen ívelt szemöldökeit Nyugat ura.

-Ma reggel ajánlatot tett nekem…

-Nani?(mi van?) –morgott Sesshoumaru.

-Azt mondta, ha segítek neki megölni téged, akkor az asszonyom lesz…

Sesshoumaru dühbe gurult, bár kívülről csak annyi látszott, hogy összeszűkültek a szemei. Katayama tudta mit jelent ez. Magában már örült a sikerének.

-Hozasd a gyakorlótérre! –parancsolta a kutyaszellem, majd felpattant a helyéről. –Ezt nem ússza meg… -ökölbe szorított kezekkel otthagyta Katayamát. Katayama ajkai gonosz mosolyra húzódtak, majd elindult a rizsföldek irányába.

Hatsuyo szorgosan gyomlálta a rizspalántákat, mikor megérezte, hogy Katayama közeledik. Felegyenesedett, kék szemeit egy pillanatra elvakította a tűző nap. Katayama elé lépett, és eltakarta a fényes égitestet.

-Chieko… -vigyorgott diadalittasan. –A nagyúr látni kíván…

-Engem? –döbbent le a lány. A kis Yoko érdeklődve nézett rájuk.

-Téged. –bólintott mosolyogva a férfi.

-Naze? (miért?)

-Hamarosan megtudod… -Katayama hangja boldogan csengett, ám Hatsuyonak ez felettébb gyanús volt.

-Chieko-sama, ugye nem lesz baj? –kérdezte aggódva a kislány. A nő válaszolni akart, de Katayama megelőzte.

-Minden rendben lesz, gyermekem… -mosolygott biztatóan Yokora, és megsimogatta a gyermek fejét. Hatsuyo nyelt egy nagyot, majd bólintott a gyermek felé.

-Nos, mehetünk, hölgyem? –kérdezte tettetett udvariassággal Katayama.

-Hai. –felelte rekedten a nő.

-Kövess. –mondta a férfi, majd elindult. Hatsuyo pedig követte. Miután kiértek az ösvényre, vagy hat katona fogta körül. Hatsuyo már tudta, hogy nagy baj lesz. A rizsföldeken dolgozó szolgák csodálkozva figyelték a jelenetet. Egyik-másik feltette magában a kérdést: vajon, mit követhetett el ez a csendes, kedves lány?

A rizsföldekhez egy külön hátsó kapu nyílt a földműves negyed felé. Miután ezen átmentek, elindultak egyenesen a kastély gyakorló udvarára, melyet egy fal választott el a földműves negyedtől. A gyakorlótér egy nagy négyzet alakú udvar volt. Míg három oldalt fal vette körül, a negyedik oldalt a kastély egyik szárnya zárta le. Ez volt a katonák edzőterme. Hatsuyo egyre jobban kétségbeesett, mikor meglátta a téren álló rengeteg szamurájt, és Sesshoumarut. Nyugat ura egy selyempárnán ült, körülvéve bizalmasaival. Hatsuyot középre vezették, majd Katayama durván meglökte.

-Letérdelni! –parancsolta. Hatsuyo térdre esett, két kezével támasztotta meg magát. Nem mert Sesshoumaru szemébe nézni, -ilyen helyzetben nem is volt illő,- alázatosan a földig hajolt.

-Tudjátok, ki ez? –dörrent a nagyúr hangja. Mindenki kíváncsian tekintett, hol a földön térdelő nőre, hol a kutyaszellemre. Persze Jaken, Katayama és Ryousei ismerték az igazságot. Sesshoumaru felemelkedett a helyéről, és a lányhoz lépett.

-Felállni! –morgott rá Hatsuyora. A lány remegve felállt, de nem mert a férfi szemeibe nézni. Sesshoumaru letépte Hatsuyo fejéről a borzas parókát. A nő hosszú, kékes-fekete haja leomlott, egészen combközépig. A téren lévő démonokon a meghökkenés moraja futott végig. Hatsuyo szomorúan tekintett az aranyszínű szempárba, amely hidegen és kegyetlenül nézett vissza.

-Ez a nő nem az, akinek vallja magát! –jelentette ki a nagyúr. –Nézzétek! –karmos kezeivel leszakította a lányról a három rétegű ruházatot, mely lehullott Hatsuyo körül a földre. A nő most egy szál yukataban állt, mely tökéletesen látni engedte formás idomait. A férfiak elkerekedett szemekkel bámulták a döbbenten álló szépséget. Sesshoumaru nem érte be ennyivel, lerángatta a lányról baloldalon könyékig a yukatát. Felkarja át volt kötve. A nagyúr egy hirtelen mozdulattal letépte a fehér anyagot, és láthatóvá vált a nő kezén a fekete kanji.

-Látjátok ezt? –kérdezte a nagyúr. –Ez a Setsuna-klán kanjija. Ez a nő az áruló család tagja.

A démonok meglepetten súgtak össze. Mindannyian azt hitték, hogy ez a klán már majd egy évszázada kihalt.

-Mit akar ez itt? –kérdezte a barnahajú Naganouri, aki köztudottan, mindig a nyilvánvaló dolgokra kérdezett rá.

-Bátyja megölte apámat, -magyarázta Sesshoumaru a gyengébb felfogású démonnak, és a többieknek. –Ő azért jött, hogy engem megöljön. Ajánlatott tett Katayamának, hogy ha segít neki megölni engem, akkor az asszonya lesz. Két legyet ütött volna egy csapásra, mivel még nincs utódom, Katayama követne a trónon. Így ez a nő lett volna Nyugat úrnője, és az öt tartományt is visszakapta volna.

A démonok döbbenten ingatták a fejüket, szóhoz sem tudtak jutni. Katayama gúnyos félmosolyra húzta ajkait, ám ezt Hatsuyon kívül senki sem vette észre.

-Ez nem igaz! –szólalt meg a lány. –Hazugság!

-Urusei! (kuss!) –hörögte Sesshoumaru, és úgy állon vágta a nőt, hogy az féloldalasan elterült a földön. Hatsuyo ajkai között a vér kezdett folydogálni. Felkönyökölt, és dühösen nézett a férfira.

-Alighanem ezt úgy hívják, hogy felségárulás, ne? –kérdezte Naganouri ismét a nyilvánvalót.

-Hai. –bólintott a feketehajú Nakamaru.

-A felségárulás büntetése pedig, halál. –jelentette ki hidegen Sesshoumaru. Hol van már az a kedves férfi? Sohasem volt az. Hatsuyoban egy világ omlott össze. Most értette meg Katayama igazi szándékát. Katayama gúnyosan vigyorgott rá. Valahol már látta ezt arcot… Valahol… Valamikor… Nagyon rég…

Folyt. Köv.