Suki no kyoo- A szerelem ereje  好の強

Sesshoumaru to Hatsuyo

By: Kurosawa-sama

9. fejezet

Tatsuro, a nemes lelkű nyugati

A nyugati kastély gyakorló terén szinte tapintani lehetett a feszültséget. A fényes nap méltatlankodva bújt el egy fodros bárányfelhő mögé, mintha elítélné azt, ami odalent történik. Katayama még mindig felsőbbrendűen vigyorgott a lábai előtt fekvő nőre. Sesshoumaru az ítélet kimondása után, közömbösen meredt maga elé. Hatsuyo óvatosan feltérdelt, arccal a nagyúr lábai elé borult. Arcán még mindig ott lüktetett a férfi ütésének a nyoma, ajkai közül vér szivárgott. Yukatája bal ujja könyékig le volt csúszva, így szabadon látszódott a felkarján lévő fekete kanji. Már beletörődött a halálba, tudta, hogy egyszer úgy is utoléri a sors. A szíve rettenetesen fájt, hiszen az küldi őt a halálba, akit szeret. De legalább megismerte a boldogságot, noha csak múló illúzió volt az egész.   Kezeit a forró talajon nyugtatta, majd rekedten megszólalt.

-Sesshoumaru-sama… -kezdte. –Az utolsó szó jogával szeretnék élni…

Sesshoumaru egy szánakozó pillantást vetett az előtte térdelő nőre.

-„Vajon ezek után, hogy megint el akart árulni, mit akar még mondani?” –kérdezte magától, ám törvény volt, hogy ezzel a joggal minden halálraítélt élhet.

-Nem mintha ez rajtad sokat segítene… -mondta végül a férfi. –De nem bánom…

Az udvaron lévő férfiak érdeklődve figyelték a fehér homokban térdelő fiatal lányt.

-A szolgád vagyok, s te a hűbéruram vagy, Sesshoumaru-sama… -mondta lány, hangja semmi érzelmet nem tükrözött. –Mivel szamuráj családból származom, jogom van seppukut (rituális öngyilkosság, a szamurájok joga) elkövetni. Könyörgök, nagyuram, engedélyezd szolgádnak, hogy méltóképpen távozhassak a másvilágba! –felnézett a férfi rideg, aranyszemeibe. –Onegai!(kérlek) –kiáltott fel, majd lehajtotta a fejét egészen a földig. Sesshoumaru majd felforrt a dühtől.

-Felállni! –parancsolta Hatsuyonak, aki engedelmeskedett. A nő most felszegett fejjel állt előtte, akár egy királynő. Sesshoumaru egy hirtelen mozdulattal elkapta Hatsuyo nyakát, és megszorította.- Mit képzelsz magadról, onna?! –hörögte, ám Hatsuyo állta a pillantását, melynek jutalma az lett, hogy a férfi még jobban megszorította a nyakát. –Kérésedet megtagadom! Holnap, a ló órájában, (délelőtt 11 és délután 13 óra közé eső időszak) itt, az udvaron, személyesen vágom le a fejed! –elengedte Hatsuyo nyakát, aki mozdulatlanul állt előtte, még mindig felszegett fejjel. –Vigyétek, és zárjátok be ezt a harmadrangú szajhát! Láncoljátok ki, nehogy kárt tegyen magában!

Hatsuyo érezte, hogy vasmarkok ragadják meg két oldalról, és taszigálni kezdték. Engedelmesen ment az őt lökdöső, és körülvevő katonákkal, tudta, hogy nincs értelme az ellenállásnak. Meg akart halni. Katayama vigyorogva követte a menetet, teljesen le a pincébe, ahol egymástól elkerített cellák sorakoztak. Az udvarról szép lassan eloszlott a tömeg, csak Sesshoumaru állt ott, és üres tekintettel meredt a semmibe. Megalázta, és összetörte Hatsuyot. Ezt akarta. Ám valamiért nem volt boldog. Jaken óriási szemeivel érdeklődve vizslatta a mozdulatlanul álldogáló kutyaszellemet. Jobbnak látta, ha most inkább csendben marad.

Hatsuyot belökték az egyik üresen tátongó cellába, olyan erővel, hogy nem sok kellett ahhoz, hogy elvágódjon a fapadlón. Két férfi a falhoz taszította, és lenyomták térdelő helyzetbe. Egy pillanat múlva már bilincs volt mindkét csuklóján, és a nyakán is. Katayama, aki végignézte az eseményeket, most elé lépett, és kizavart mindenkit a cellából. Egy ideig farkasszemet néztek egymással, majd a vörös hajú férfi leguggolt elé.

-Ostoba nő… -mondta, mély, bariton hangján. –Felkínáltam neked a szabadságot, de te a halált választottad… -karmos kezével végigsimított a lány arcán. Hatsuyo igyekezett félrehúzódni az őt simogató kéz elöl. –Sajnálni fogom, ha ez a bájos fejecske a porba hullik… -kedvesen mosolygott a lányra. –Adok egy utolsó esélyt…

-Mit akarsz még tőlem? –kérdezte halkan Hatsuyo. –Sohasem mondtam neked olyat, hogy Sesshoumaru életére akarok törni, azt pedig végképp nem, hogy az asszo…

-Tekintve a családodat, mondhattad volna, ne? –szakította félbe cinikusan Katayama a lányt. –Mint említettem, kapsz tőlem egy utolsó esélyt… élhetsz… szabadon… -fekete szemeivel végigmérte a lányt. –Légy az enyém, és szabadságot adok neked!

-Soha! –vágta rá Hatsuyo. –Egy féreg vagy, Katayama!

Katayama erre visszakézből arcul vágta Hatsuyot, olyan erővel, hogy a lány teste kifordult, és feje nekicsapódott a falnak. Hatsuyo villámló szemekkel fordult vissza Katayama felé. Ajkai közül vér tört fel, mely végigfolyt az állán, és onnan csöpögött le a padlóra.

-Onore…(te, udvariatlan stílus, inkább káromkodás) –sziszegte Hatsuyo a férfi szemeibe nézve.

-Szajha, akár most a magamévá tehetnélek… -hörögte Katayama, és kezével a lány lába közé nyúlt. Hatsuyo a férfi jóvágású arcába köpte a szájában felgyülemlett vért. Katayama erre nem számított. Odakapta a kezeit, és ujjai végén látta a vért. Agyát elöntötte a düh, és megint arcul csapta a lányt, míg másik kezével a gyomrába vágott. Észre sem vette, hogy valaki megállt az ajtóban. Egy magas, arányosan izmos, rendkívül jóképű férfi figyelte a rácsos ajtó mögül a jelenetet. A férfi díszes szamuráj vértbe volt öltözve, oldalán két katana lógott.

-Most már elég volt, Katayama tábornok. –mondta kissé unott hangon az idegen. –Míg a végén megölöd a rabot, és akkor a nagyúr nem lesz elragadtatva…

Katayama felállt, majd elindult kifelé a cellából. Szúrós szemekkel nézett a belépő katonára. Mikor elmentek egymás mellett, tekintetük találkozott. A szamuráj közömbösen figyelte a tábornokot, aki vörös palástja szegélyével törölgette jóvágású arcáról a vért.

-Tatsuro parancsnok, kicsit túl sokat engedsz meg magadnak… -morogta Katayama, majd elviharzott, hosszú, vörös palástja lebegett utána. Hatsuyo a veréstől kábán, nem sok mindent fogott fel az egészből. Még érezte, hogy Katayama aurája távolodik, és, hogy egy másik személy belép a cellába. Tatsuro a magasan lévő, kicsiny, farácsos ablakhoz sétált, és kifejezéstelen tekintettel bámulta a nap vöröslő sugarait, mellyel alászállt a dombok közé. Magában forrongott, mert rábízták a különleges fogoly őrzését. Pont őrá, aki az elitcsapat egyik századának parancsnoka volt. Éppen a közeli domboknál gyakorlatoztatta embereit, amikor megjelent Yasukazu parancsnok, és gúnyosan közölte vele új feladatát. Yasukazu Katayama rokona volt, és természetre is nagyon hasonlítottak egymásra. Yasukazu közel sem volt jó harcos, és tehetséges hadvezér, mint Tatsuro, -csupán Katayamának köszönhette rangját, -ám állandóan rivalizált vele. Most nyugodtan edzhette volna embereit, erre itt gubbaszthat, addig, míg el nem viszik kivégezni ezt a nőt. Nagyot sóhajtott, majd leült a lánnyal szemben. Hátát a falnak támasztotta, és egyik térdét felhúzta. Alaposan szemügyre vette a kiláncolt rabot, aki eszméletlen állapotban térdelt a falnál. A lány lehajtott fejjel görnyedt előre, arcát eltakarta hosszú, leomló haja. Nőies alakját a rendezetlen yukata tökéletesen látni engedte. Ekkor a lány feje megmozdult, és lassan magához tért. Hatsuyo kinyitotta égszínkék szemeit, és vele szemben ülő férfira tekintett. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem, csak bámulták egymást. Tatsuro amint meglátta a nő arcát, -melyet ilyen elgyötört állapotban is gyönyörűnek talált, -közömbössége tovaszállt, szája csodálkozva nyílt szét. Szempillantás alatt beleszeretett a lányba. Nyelt egy nagyot, majd megkérdezte:

-Mi a neved szépséges lány?

-Hatsuyo… -nyögte a nő, majd köhögés rázta meg a testét, és újabb vérfolyam tört ki ajkai közül. Tatsuro odaugrott mellé, és egy fehér kendőt vett elő a vértjéből, majd avval törölte le a lány álláról és szája szegletéről a vért.

-Tatsuro vagyok. –mondta halkan a jóképű férfi. –Ne félj tőlem, nem bántalak. –hirtelen előhúzta az egyik katanaját, és egy csapással levágta Hatsuyoról az összes láncot. A lány erőtlenül dőlt előre, de Tatsuro elkapta, mielőtt a földre esett volna. Gyengéden lefektette a törékeny testet a padlóra, majd levette vörös palástját, és ráterítette a nőre. Valójában nem hitte el, hogy ez a lány képes lenne Sesshoumaru életére törni. Mivel szemtanúja volt annak, ahogy Katayama ütötte Hatsuyot, már tudta, hogy inkább Katayamának van útban Hatsuyo. És, ha Katayama valakit el akar tenni láb alól…

-Hozok neked egy ocha-t.(tea) Jót fog tenni. –majd kiment a cellából. Ekkor egy alak lépett az ajtó elé. Magas, jóképű férfi, hosszú szürkés haját a feje tetején összefogva hordta, frufruja kétoldalt szabadon lelógott. Szürke szemeivel kíváncsian szemlélte a földön fekvő nőt, majd grimaszt vágott.

-„Tatsuro, te szerencsétlen…” –gondolta. –„Levágtad a nőt a láncokról? Vajon mire készülsz?” –kérdezte magában, majd elbújt egy titkos ajtó mögött, hogy szemmel tartsa a lányt. Katayama küldte. Tatsuro kisvártatva megérkezett egy korsónyi gőzölgő teával, majd visszaült Hatsuyo mellé. Hatsuyo félig eszméletlen állapotban feküdt a padlón, Tatsuro palástjával betakarva. A mai napon történtek testileg és lelkileg is megviselték. Arca nem tükrözött semmit, kék szemei a semmibe meredtek. Mikor eszébe jutott Sesshoumaru, egy könnycsepp gördült le az arcán. Aztán hirtelen egy kedves férfihangot hallott, először egész messziről.

-Hatsuyo! –szólt valaki. –Hatsuyo! Daijabou desu ka?(Jól vagy?) 

Hatsuyo kicsit felemelte a fejét, és megpillantotta a barna hajú férfit, aki aggódva nézett rá.

-Hoztam neked ocha-t… -nyújtotta Tatsuro a nő felé a nagyobb méretű csészét. Hatsuyo nehézkesen felült, majd elvette a férfitól a forró italt.

-Arigatou… -kérdően nézett a férfi kék szemeibe. Nem emlékezett a nevére.

-Tatsuro.

-Arigatou, Tatsuro. –bólintott zavartan Hatsuyo, és belekortyolt a teába. Tatsuro elbűvölten nézte.

-Miért akar megölni a nagyúr? –tette fel a kínos kérdést, melyről ő maga csak annyit tudott, hogy a lány meg akarta ölni Sesshoumarut.

-Tudod, ki vagyok én? –felelt a kérdésre kérdéssel a lány.

-Nem tartózkodtam a kastélyban. –magyarázta Tatsuro. –A közelben gyakorlatoztattam a csapataimat, immár negyedik napja. Nemrég küldtek értem, hogy őrizzelek téged. Csak annyit tudok, hogy a nagyúr életére törtél.

-A nevem Setsuna no Hatsuyo. Mond ez neked valamit?

-Hmmm… -gondolkodott el a férfi. –Setsuna no Joshiaka lánya vagy, akinek bátyja, Takemaru megölte Inu no Taishot… Öt tartomány volt a klán tulajdonában…

-Pontosan. –bólintott szomorúan Hatsuyo, majd letette a csészét a padlóra. –Sesshoumaru azt hiszi, hála Katayamának, hogy azért jöttem, hogy megöljem.

-Ha valóban nem ez a célod, akkor miért jöttél Nyugatra? Nem tudtad, hogyha felfedezik, hogy ki vagy, akkor megölnek?

-Véletlenül kerültem ide… -sóhajtott a lány. –Nem állt szándékomben Nyugatra jönni…

-Mi történt? –kérdezte Tatsuro, aki kezdettől fogva biztos volt abban, hogy a lány ártatlan. –Elmondod?

-Hai. –Hatsuyo lesütötte szemeit, majd ismét a férfira tekintett. –Nekem már úgyis mindegy… ez lesz életem utolsó éjszakája… -Tatsuro együtt érzően a lány kezére tette a kezét, közben leszállt az éj, és elsötétedett a táj. A börtön folyosóin már égtek a fáklyák.

-Sokáig a kontinensen éltem, majd visszatértem Nihonba, -kezdte Hatsuyo a történetét. –Te is tudod, hogy öt tartomány volt a klán birtokában, egyet már azon az éjjelen elvesztett, mikor a Nagy Kutyaszellem, és a bátyám bent égtek a központi palotában. Én elmenekültem Izayoival és Inu no Taisho újszülött fiával. Ezután a nyugatiak elfoglalták az egész tartományt. Izayoi kastélyában húztuk meg magunkat több évtizedig. Ez a palota Hakateda szigetén állt, mely a klán másik tartománya volt. Nem sokkal az után, hogy Izayoi meghalt, egy nyugati sereg támadta meg a szigetet, és foglalta el. Mivel Sesshoumarut nem láttam a csatában, tudtam, hogy nem a fősereg rontott ránk. A harcban leszúrtak, és napokig eszméletlenül feküdtem. Ezután mentem a kontinensre. A klán összes vagyonát elrejtettem. A kontinensen megtanultam a karddal bánni egy híres mestertől. Majd egy évszázadot töltöttem ott, mikor hazajöttem. Szomorúan tapasztaltam, hogy Nyugat elfoglalta a klán régi földjeit. Az utolsó mentsváram Mitsuya volt, ahol hű emberem, Danjurou uralkodott, de mint megtudtam a városban, ezt is elfoglalta Nyugat. Így kerültem Jinzába. Csak szállást kerestünk egy kislánnyal, akire útközben akadtam rá. Ám a várost lerohanták a nyugatiak, még aznap éjjel. Ekkor támadt az ötletem, hogy álcázom magam, mert féltem, hogy Nyugat ura felismer. Ezután Nyugatra hurcoltak, hogy a rizsföldeken dolgozzak.

-Hogy ismert fel a nagyúr?

-Éjjelente kijártam egy elhagyatott udvarházhoz, és itt levettem az álruhámat. Egyik éjjel, egy oni támadott rám, és a harc közben egy fának csapódtam. Egy időre elvesztettem az eszméletemet. Mikor kinyitottam a szemem, Sesshoumaru ott ült mellettem. Nagyon kedves volt velem, és én megkedveltem őt. Minden éjjel találkoztunk.

-Miért nem ölt meg rögtön? –kérdezte Tatsuro, bár elszomorította a tény, hogy a lány kedveli Sesshoumarut.

-Nem mondtam meg neki, hogy ki is vagyok. Egy titokzatos nő voltam, akit csak éjjel láthat. Nézd a kezem! –mutatta meg a férfinak a felkarján lévő kanjit. –Ezt a jelet mindennap kivágtam a karomból, és nem mutattam meg neki.

-Akkor honnan tudta meg az igazat?

-Mindvégig tudta… -felelte szomorúan a lány.

-Nani? (mi van?) –csodálkozott Tatsuro.

-Úgy tett, mintha akkor ismert volna meg… -sóhajtott Hatsuyo. –Tegnap éjjel Katayamával beszéltem, aki elmondta, hogy állandóan figyelt engem. Egyszer megláthatott, és szólt Sesshoumarunak.

-Sesshoumaru csak játszott veled? –Tatsuro agyát elöntötte a düh, amit természetesen nem mutatott ki.

-Hai. –bólintott a lány. –Katayama szerint… Ma éjjel meg akartam szökni a kislánnyal együtt, de Katayama értem jött, és Sesshoumaru megvádolt azzal, hogy az életére törtem… Most pedig itt vagyok…

-Mit akart tőled Katayama?

-Azt mondta, ha az asszonya leszek, megszöktet innen, de én elutasítottam.

-„Ismét Katayama kicsinyes bosszújának lehettem tanúja…” –gondolta mérgesen Tatsuro. –„Visszautasította egy nő, ő pedig bevádolta a nagyúrnál…”

-Így kell meghalnom… -mondta beletörődve Hatsuyo. –Még a seppukut se engedte meg Sesshoumaru…

-Nem! –szakította félbe a férfi. –Nem halhatsz meg! Megvédelek! Őrségváltáskor megszöktetlek.

-Nagy bajba kerülnél miattam… -érzékenyült el Hatsuyo.

-Nem érdekel… -szorította meg a nő kezét Tatsuro. –Ha az életembe is kerül, esküszöm, hogy megmentelek!

Folyt. Köv.