Szösszenet

A buszon nyomorogtam a tömegben, kivörösödve, pihegve, borzalmas hajjal, miután egy újabb fárasztó hétfői napon és tesiórán voltam túl. Szerencsére ma barátnőmmel sétáltam a buszmegállóhoz, és ez mindig azzal járt, hogy kicsit lassabban sétáltunk, hiszen alig látjuk egymást a különböző órák miatt, és alig tudunk beszélgetni. (na igen, a nagy pletykafészkek :P) Az a kevéske idő kellett, mint mindig ahhoz, hogy lekéssem a 182-es buszt. Így várhattam a 82-esre. Közben 2percenként néztem a telómon az időt és számolgattam, hogy a 84-es busz, ha 15:22-kor megy, akkor elérem-e még. Még szép, hogy amikor már a Nemes utcánál dekkoltunk a lámpánál a busszal, akkor kanyarodott be elénk nagy robajjal a 84-es. (Pfh…) Így amikor felszabadult egy üres hely, elfoglaltam és a végállomásig utaztam. Onnan negyed órára, azaz 1,2 km-re lakom. (ha most azt hiszitek, hogy az milyen nagy távolság és szegény én, megsúgom… tévedtek J) További pechem az volt, hogy nem találkoztam senkivel sem, akit magammal rángathattam volna, hogy kísérjen el „hosszú” utamon és ne unatkozzak, amíg sétálok. Bár végül is nem unatkoztam…

Szóval, amikor megyek haza, egy kisebb erdő mellett szoktam elsétálni. Ebben nincs semmi különös, néha ki van téve, hogy „veszettség elleni izébigyókat raktak ki és VIGYÁZAT” + szeméttel (Csak a szemét ember szemetel! – volt biosz tanárom), illetve a sarki (nem, nem fűszeres :D) autószerelőhöz váró kocsikkal. Néhanapján feltűnik egy-két kutya is, akiket miután félve végigmérek, veszek egy nagy levegőt, határozott képet vágok, és amilyen gyorsan csak tudok, befordulok az első utcán jobbra és lehagyom őket.

Miután nekem az az elméletem, hogy „a kedd sohasem lehet jó nap”, lehet, hogy időzavarom volt… mert ugye, 8 óra, ráadásul az uccsó tesi, tömeg a buszon, lekéstem a 84-est, holnap KEDD és még… KUTYÁKKAL is összefutottam. (pfh… pfh… pfh…) Ráadásul 2-vel. Végül is egész aranyosnak tűntek… csak ne lettek volna olyan nagyok. :S

De, most térjünk vissza a történésekhez, és ne álljunk le, hogy kinek melyik a kedvenc kutyafajtája (nekem a Husky ^^) és milyeneket tart otthon (én csak 3 cicát) és miért is olyan édiiiiik és ariiiiik és cukiiiiik (cuki, cuki vagyok sá-lá-lá-lá-lá-lá-lá…) és okosak és az ember legjobb spanjai (barátai).

Az egyik, (a nagyobb) egy szürkés bundájú, fogalmam sincs, hogy milyen fajtájú kutya volt. Amikor egyre többet pislogtam felé, észrevettem, hogy olyan, „Mintha egy farkas lenne… de Magyarországon nem élnek vadon farkasok, így kizárt, hogy ez az legyen” – vertem ki a fejemből a gondolatot. Közben a kisebb, amelyik barna színű volt egyre közelebb kószált hozzám. Már kezdtem idegessé válni mikor… ismételten egy érdekes dolgot vettem észre. A barnának a lába be volt kötve, vagy valami izé volt rajta. Mikor egyre közelebb ért, már jól láttam: fémperecek voltak azok. Majd’ hanyatt estem a döbbenettől. „Karperecek? Barna? Farkas? Ez nem létezik… ez… Ivi te tisztára elmebeteg vagy…” – nyugtatgattam magam, hogy csak képzelődöm – „rosszabb, mint Ashikaga… neee… ilyen tényleg nem létezik… Toboe? Akkor a másik…” – sápadtam el és kikerekedett szemekkel álltam egy helyben. A barna egyre közelebb merészkedett hozzám, mígnem a társa rámorgott. Az meghunyászkodva, füleit lelapítva hátrált tőlem egy kicsit.

-        Nyugi – szóltam félhangosan a szürkére pillantva és közelebb léptem a barnához. Kinyújtottam óvatosan felé a kezem, hogy megérezze a szagomat és lássa is, hogy hozzá akarok érni, és nem bántom és stb. Közben gondolatban erősem szidtam magam: „Én tisztára elmebeteg vagyok… lehet, hogy veszett és én meg akarom simogatni?”

A Kutya kicsit felélénkült és magabiztosabban lépett elém. Leült és értelmes szemeivel rám pillantott.

-        Ki vagy? – mosolyogtam rá, miközben tudtam, hogy úgysem fog válaszolni, bár én ettől függetlenül jól elbeszélgethetek vele. – Ismerek egy farkast, aki olyan, mint te – mondtam tovább a magamét – Vajon mi lehet a neved? Gondolom, ha kitalálnék egyet, kiderülne, mint általában, hogy valami totálisan más nevet aggattak rád a gazdáid. Egyébként azt a farkast Toboenek hívták, egy mesében szerepelt. Vagyis anime volt, de ezt gondolom, úgysem értenéd, ha elkezdeném magyarázni – gondolkodtam el szórakozottan mosolyogva, mikor észrevettem, hogy a szürke eltűnt – nem tudod, hogy hova lett a társad?

A barna is körbenézett, mintha megértett volna és szimatolni kezdett. Aztán az erdő felé nézett.

-        Aha, tehát visszament. Neki is van neve? Ő is hasonlít egy farkasra…

-        Honnan tudod a kölyök nevét? – hallottam egy mély, rideg hangot mögülem, amitől enyhén szólva is halálra rémültem. A hozzá tartozó alak pár pillanat múlva láthatóvá is vált, ahogy befordult az utcába.

Nagyon kevés kellett ahhoz, hogy fel ne sikítsak.

-        Jézusom… - suttogtam elhaló hangon a döbbenettől – te meg… - mértem végig a férfit, akit már annyiszor láttam a monitoron, akiről annyiszor álmodoztam, hogy egyszer milyen lenne, ha élőben is összefuthatnék vele, ha valós személy lenne és erre fel… ITT VAN! Szemeimmel végigfutottam tetőtől-talpig, az őszes haján, ami hátul össze volt fogva, az arany fülbevalóin, a felsőjén, a csatos mellényén, amiből kockás hasa kilátszott, le egészen a csípő bőrnadrágjáig. megakadtak a hatalmas kereszt alakú forradáson, és egyszerűen képtelen voltam levenni tekintetemet róla. – Te? Ez lehetetlen… Tsume? – emeltem fel egyik szemöldökömet, ezzel hatásosabb volt a hitetlenkedő arckifejezésem.

Közben a barna is átváltozhatott, és most egy fiatal barna hajú, vörös inges, keki nadrágot és fekete bakancsot viselő fiú állt mellettem.

-        Honnan tudod a nevünket? – kérdezte most ő, viszont hangja kedvesen, barátságosan csengett.

-        Mondom… - fordultam felé és ismételten alig bírtam hinni a szememnek – egy anime-ben, egy japán rajzfilmben voltatok. (gomen, hogy ilyeneket írok, tudom az anime-nek más a definíciója) Tehát ti vagytok azok… - mondtam magamnak halkan az utolsó mondatot, egy pillanatra lehajtva fejem, hogy megnyugodjak és elmúljon az a forróság, amit az arcomon éreztem. Egy csöppet „sem” voltam zavarban… (mint egy paradicsom…)

Mikor felnéztem csodák csodájára eltűntek. Leesett állal (nem szó szerint) álltam és még mindig alig fogtam fel, hogy most mégis mi van. Gyorsan körbenéztem, hogy merre mehettek, de semmi nyomuk nem volt már.

Ezután még mindig kábultan, sőt! kicsit remegve mentem hazafelé. Az elmúlt percek történéseit idézgettem újra és újra, kerestem az apró figyelmen kívül hagyott részleteket, megpróbáltam azt a két ismerős arcot és hangot örökre az eszembe vésni. „Tsume és Toboe… ez lehetetlen… de mégis, láttam őket, nem álmodtam, nem álmodhattam!” – győzködtem magam.

Óriási szerencsémre senkivel sem találkoztam útközben. Mit gondoltak volna rólam?

Este pedig, ha elmondom ezt másoknak, vajon mit fognak gondolni rólam?

…

Bele sem mertem gondolni…

Vége