Walking on the sun

A cím megfelel, csak a hőmérséklet lehetne mondjuk 10-15 Celsius fokkal több…

Szóval várhattam volna 10 percet a buszra, de én türelmetlen vagyok (nem csak akkor voltam az) és szép is volt az idő.

Leszálltam a 82-esről, megigazítottam a kabátomat, a gombokat ismét begomboltam (asszem végre meg kéne varrnom, hogy ne gombolódjon ki ^^”), hajamat oldalra rendeztem (aztán a szél gyorsan összefújta), kicsit a sálamon is igazítottam és go-ztam haza. A lila sálat húzkodva eszembe jutott barátnőm, aki mindig szólt / or szó nélkül megigazította a sálamat… és akkor még rám mondják, hogy NÉHA olyan anyáskodó vagyok… úgy tűnik nem én vagyok az egyedüli, aki figyel az ilyen részletekre! XD

Kb. 3 hét telhetett el azóta, hogy farkasokkal találkoztam (Fairy, remélem, te nem futottál össze senkivel sem! :D max. az autószerelőkkel), de akárhányszor sétálva mentem haza, mindig bámultam az erdőt, hátha látok valamit vagy valakit (Juhúúúúúú, épp Franz Ferdinand-ot hallgatok *rázza a fejét az ütemre és vigyorog, mint a tejbetök*), de Murphy (???) törvénye, hogy amikor akarod, akkor úgyse valósul meg, és mikor nem számítasz rá, hopp megtörténik… ezt a törvényszerűséget bizonyítom most be nektek! (mint valami fizika vagy matektanár… „és akkor bizonyítsuk be, hogy X és Y bla, bla, bla, bla…”)

Szóval, felvéve a történet fonalát (nem Ariadneét!) épp hazafelé sétáltam, Stereomilket dúdoltam magamban, közben filmszerűen pörögtek az új ficcem jelenetei a fejemben… (csak azt is le kéne írnom!) teljesen elgondolkozva haladtam az úttest jobb szélén (mivel nincs járda) és néztem ki a fejemből. Egy autó húzott el mellettem… kicsit „lejjebb”, szal’ már az úttest mellett mentem… GYŰLÖLÖM EZT! Mindig olyan érzésem van ilyenkor, hogy tutira elütnek. De ha ez nem lett volna elég, szemből is jött egy autó… egy bazi nagy teherautó! (és még csodálkozok, hogy-hogy nem kátyús az utca???) Egyre közeledett és közeledett…

Így ismételten lehúzódtam az útról és farkasszemet néztem az autólámpákkal, amik felém villogtak… még mindig… és még mindig…

„Vigyázz!” hallottam egy hangot és a következő pillanatban (a másodpercek töredéke alatt történt mindez) nyomást éreztem a karomon, az oldalamon és nekivágódtam valaminek… ami felszisszent, ahogy az utcasarki ház drótkerítéséhez nyomtam (közben a teherautó szépen elhúzott…)

Mit ne  mondjak, kellett némi idő, hogy felfogjam mi történik. Még mindig kábultan álltam, mikor valaki megmozdított és megkérdezte, hogy:

-         Jól vagy?

-         Mi? – léptem arrébb és hátrafordultam… ennyi sokk-élményt egy napra igazából nem reméltem – Tsume? Te meg mit keresel itt? Ez… lehetetlen, tényleg te vagy az?

-         Igen – hangzott a kicsit mogorva, tömör válasz.

-         Ez… ez – pislogtam – ez annyira abszurd. Toboe hol van?

-         Valahol az erdőben, de EZ miért abszurd?

-         Mert – vettem egy nagy levegőt, felkészülve, hogy úgy le leszek oltva, mint még soha – te… nem létezel. Csak egy anime-hős vagy… és… izé… bocsi, de te kérdezted – vörösödtem el.

-         Nem létezek? – nézett végig magán – tévedsz, itt állok – állapította meg tárgyilagosan, ami következtében még hülyébben éreztem magam.

De ez akkor sem létezik! Nagykedvenc anime-pasim itt áll mellettem én megzakkantam… mint Zakkant. (ha-ha, szóvicc :P) megpróbáltam kikergetni a baromságokat a fejemből és elfogadni a tényt, hogy nem kezelhetem úgy, mint egy rossz viccet…

-         Aham – bólintottam és a világ minden kincséért sem (na jó, azért talán) néztem rá. Helyette a kabátomat fürkésztem és észrevettem, hogy lyukas az ujja. – Ez meg? – pánikoltam – anyuék ki fognak nyírni! Te voltál? – szegeztem neki a kérdést – elfeledve előző fogadalmam – az arcába nézve. (Oh, azok a szemek! *pirul*)

-         Bocs, másképp nem tudtalak volna megmenteni.

-         Megmenteni? Tényleg… az autó… Jézusom – suttogtam – majdnem elütöttek!

-         Majdnem – sóhajtotta lemondó pillantással nézve engem – de most már jól vagy, nem?

-         A sokk és a szívroham után persze… simán – csattantam fel – de a kabátom… hogy lehet ez? Miért pont én? – váltam hisztérikussá, aztán észbekaptam, hogy nem lehetek valami bizalomgerjesztő látvány, így egy újabb nagylevegő után kiböktem az első értelmes kérdésem – és te jól vagy?

-         Igen – nézett a kerítésre helyettem. (direkt kerülte a szemkontaktust XD ezek a szavak…)

-         Ki kéne tisztítani és elmenni tetanuszért… vérmérgezés lehet a vége – jegyeztem meg a karján lévő vágásra pillantva.

-         Túl fogom élni, nem kell orvos – felelte szokásos büszke, mély hangján.

-         A berozsdásodott szögesdrót veszélyes és egyébéknt is, mire mész a büszkeségeddel, ha már halott leszel? … Hjaj, túlságosan ismerlek. Gyere! – indultam el.

-         Hova?

-         Te tényleg nem tudod, hogy hova megyünk? A történetek többségében ilyenkor a csaj felajánlja, hogy majd ő meggyógyítja a csávót. Aztán lesz ami lesz… - vontam vállat a fantáziájára bízva a mondat befejezését.

-         Mondtam, nincs szükségem segítségre – próbált hidegnek és nagyon machos, kemény férfinek látszani (sikerült neki J)

-         A temetésedre majd hívj meg! – intettem egy „pá”-t, hátra sem nézve és közben erőteljesen szidtam magam, hogy miért hagyom elúszni a lehetőséget.

De könyörgöm… a kezdetek óta tudom, hogy ami a vásznon tetszik, azt a valóságban lehet, hogy képtelen lennék elviselni. PL.: na jó, hagyjuk ezt, túl sok van…

A kapu előtt a táskámban kotorásztam a kulcscsomóm után, mivel senki sem volt otthon. Amikor meghallottam a cipőkopogást diadalittasan elvigyorodtam…. Úúúúúúúúúúúúúgy tudtam, hogy utánam fog jönni. (Yeah! *a levegőbe bokszol”) Alig bírtam ki, hogy ne kezdjek el dumálni… szal’ csendben beengedtem, lecuccoltam, elvégeztem a fontos teendőimet (cicóóóók =^.^=) és előkerestem a fertőtlenítő folyadékot.. a Betadine-t (jól írtam? ^^”) és elolvastam a használati utasítást. Közben Tsume kényelmesen helyet foglalt a nappaliban. Egy pohár narancslevet nyomtam a kezébe.

-         Tej vagy víz van még… - tettem hozzá és visszamentem a konyhába elkészíteni az oldatot a leírás szerint.

-         Kössz – itta meg egy húzásra.

-         Nincsmit – hoztam egy vattadarabot és leültem mellé. – Mutasd a karod!

A vattát belemártottam a barna lébe és aztán a sebet kezdtem el törölgetni. Próbáltam nem gondolni semmire, főleg nem ara, hogy pillanatokon belül paradicsomszínű lesz az arcom, ha akarom, ha nem. (most ugrok, mert gondolom, nem vagytok kíváncsiak a csöpögős kommentárjaimra)

Miután végeztem be is kötöztem a sebet (tisztára, mint valami nővérke XD … pedig sohasem akartam orvosi pályára menni)

-         Kész is, de tetanusz sem ártana…

-         Ez elég lesz, kössz. – nézte a kötést, majd visszahúzta a felsője ujját.

-         Nincsmit, kvittek vagyunk. Te is megmentettél, én is… mondtam már, hogy köszönöm? – nevettem zavartan.

-         Lehet – vonta meg vállait – most megyek. Szia – állt fel és indult a kijárat felé.

-         Várj már! Szeretnék kérni valamit… - tudtam, hogy egy újabb „legyünk_barátok”-szálat nyiszálok szét, ha folytatom a mondókámat.

Kérdőn nézett rám.

-         Szóval – vettem nagylevegőt és végül folytattam – nem kaphatok tőled valami emléket? Hogy ez nem álom, hogy be tudjam bizonyítani, hogy valós személy vagy?

-         Mire gondolsz?

-         Mittudomén. Valami apróságra.

Gondolkozott picit, majd közelebb lépett és…

Aki tudni akarja, hogy mi lett a vége, annak talán elmesélem… talán.

A nap további részében semmi „érdekes” nem történt (a délutánt azt semmivel sem lehetett volna überelni). Más nincs, így búcsúzkodom.

Sayonara!

u.i.: a párbeszédeket nem pontos idézések alapján írtam le! ^^”