Tom’s Dinner… azaz Wolf’s Dinner

Nah, régen firkáltam, pedig ígértem, hogy folytatom a fejleményekkel…

Lassan 1 hete keressük Bluet és Higet, de eddig semmi nyomuk :(

Neten utánanéztem a közeli menhelyeknek, hátha bevitték őket. Ezt kb. 3 nap alatt rendeztük le. Jújj… voltak érdekes esetek a menhelyeken. XD Meg persze előtte is…

Ugyebár (jajj, egyik kedvenc szavam :D) Kiba megígérte, hogy nem kell egyedül előkerítenem a 2 társukat, minden napra be volt osztva, hogy ki segít nekem keresni, ki jön be velem a városba, a menhelyekre, a közeli erdőkbe, tanyákra, gyümölcsösökbe, raktárakba, telephelyekre. Csak szegény farkaskáim eléggé feltűnően öltöznek… (na jó, Kiba nem) Emiatt egyik nap, mikor korán értem haza a suliból áthívtam őket. Senki sem volt rajtam kívül otthon, így nyugisan (khm…) elkezdtünk agyalni, hogy mihez is kezdjünk…

Én már készültem előre és vettem némi „normális” ruhát a fiúknak. :) Toboe kapott egy fekete pólót és egy hosszabb, vörös-kockás inget. A khaki (ejtsd: keki :P) nadrágját és barna bakancsát nem bántottam :) Tsume már keményebb dió volt, hogy sikerül-e rávennem, hogy váljon meg szuper-szexuális *nagyon röhög* felsőjétől. Itt az egyik álmomra hagyatkoztam, meg a józan eszemre, s beújítottam egy szürke trikót (úgyis itt a jó idő), és egy jól lealkudott, vékony, fekete bőrkabátot neki. (és amit vettem mindegyik jó méret volt!!!!! :D)

-         Próbáljátok fel, hogy jó-e egyáltalán! – nyomtam a kezükbe a ruhadarabokat, mikor kivittem azokat a nappaliba, ahol a többiek voltak.

-         Jó – mosolygott Toboe, és elkezdte kicipzározni a felsőjét.

-         Itt akarjátok átvenni? – szinte lesápadtam, majd egyre kezdtem zavarba jönni.

-         Talán nem lehet? – kérdezte megállva.

-         Hááát… végül is lehet – vontam meg a vállamat, majd direkt úgy ültem le, hogy ne lássam őket. (jóvanna, nem azért csináltam mert olllyan prűd vagyok, de a végén még irigyek lesztek, hogy én miket láthatok :P)

Mindketten átöltöztek, majd Toboe elém állt.

-         Na, milyen? – kérdezte.

-         Jól áll – mosolyogtam – a tükörben megnézed magad?

-         Megnézhetem, de úgyis csak a farkas alakomat fogom látni benne – mondta egyáltalán NEM lekezelően.

-         Ja… bocs – mosolyogtam kínosan – elfelejtettem…

-         Ez milyen? – állt elém Tsume is, és a bőrkabátját fogdosta, mintha denevérszárnyak lennének. Úgy tűnt, új neki, hogy hosszabb cuccokat kell viselnie.

-         Jól áll – néztem rajta végig, próbálva nem csöpögtetni a nyálamat… (LOL)

-         Ha ezen túl vagyunk, akkor megbeszélhetjük a tervet? – kérdezte Kiba, aki eddig csendben nézelődött az egyik fotelben ülve.

-         Aham – álltam fel és az ebédlőbe mentem, hogy oda üljünk le, és agyaljunk ki valamit.

Miközben tervezgettünk, én összedobtam pár szendvicset. (A tanulság ebből, hogyha farkasokat látsz vendégül, mindig legalább 3x annyi kaja legyen otthon, mint amennyi elég lenne bőven 5-6 embernek… kiürítették a hűtőt ˇˇ” és akkor Hige még nem is volt itt…) Szerencsémre Cheza csak annyit kért, hogy húzzam feljebb a redőnyt (napfény), nyissam ki a teraszajtót és hozzak neki vizet. Uzsonna közben pedig eljutottunk arra a pontra, amit már a blog elején említettem… minden nap valaki más keresi velem Higet és Bluet.

Egy méretes listát állítottam össze a közeli menhelyek címével és megközelíthetőségükkel, másnap Toboeval mentem el 5-6 helyre. Szerencsére úgy volt megszervezve, hogy könnyen és gyorsan jussunk el egyik helyről a másikra, ne kelljen mindig valami nagyobb végállomásra elmennünk. Tök jól éreztem magam, sok érdekeset mesélt, és olyan dolgokat is megtudtam a múltjáról, amiket nem láthatott a „nagyközönség” az anime-ben. *dicsekszik* A délután gyorsan elment, eredménye nem sok volt, össz-vissz annyi, hogy az összes menhelyen a kutyák mintha megkergültek volna. Vagy szűkölve meghúzták magukat, vagy pedig hangosan ugattak Toboe miatt… Én közben a menhelyen dolgozókat faggattam, hogy hoztak-e be mostanság nagyobb kutyákat. Pechünkre nem volt ilyen eset, de nem is altattak el ilyen kutyusokat, és nem is adoptáltak.

Köv. nap Kibaval mentem újabb 7-8 menhelyre, mert aznap hamarabb végeztem. Cheza nem tartott velünk, mert ő túl feltűnő lett volna, ráadásul a virágillatától még jobban becsavarodtak volna a menhelyen lévők. ;)

Egy kicsit féltem ettől a délutántól. Mert én nem kedvelem annyira Kibat, és azt hittem, hogy majd nagy, kínos csendben megyünk egymás mellett az utcán, és én néha-néha benyögök valamit, hogy oldjam a helyzetet. De ettől még meg fog maradni köztünk az a bizonyos tartózkodó távolság, az az űr… hogy nem vagyok képes laza, lökött csajsziként, nyíltan viselkedni vele, mert tudom, hogy milyen… Hogy milyen büszke, meg milyen elvei vannak, amivel engem nem lehet levenni a lábamról, mert egyszerűen nem tudom magam beleélni ezekbe. Nem tudom átérezni ezt a lelkesedést… na meg ahogy előadja… O.o (Már bocs, de ezt muszáj volt leírnom… gomen, akit ezzel jól szíven döfködtem)

DE! Hosszabb távon milyen jófej volt! *.* vagyis… tök sokat mosolygott, látszódott, hogy azért ő is próbál hozzám idomulni, hogy ne érezzem magam olyan kellemetlenül. Mesélt érdekes sztorikat ő is (Asszem ezeknek a délutánoknak ez volt a legeslegjobb része), hogy milyen volt az indiánokkal, mesélt a Paradicsom legendáról, kicsit vitatkoztunk is ezen. :) ja, és elárult pár kulisszatitkot a falka „mindennapjairól”, illetve arról, hogyan is keveredtek ide… (ez most bonyolult, majd egyszer, talán lekörmölöm :P) De azok a pici, short story-k… isszonyú poénok voltak. XD Nem is néztem volna ki belőlük, hogy mikre képesek ezek… bár… végül is pasiból vannak… Szegény Toboe, Hige hányszor szívatta… őt meg Tsume… *kárörvendő vigyor* Bár, mióta Blue csatlakozott hozzájuk, kevesebb ilyen oltogatás van, mert Blue próbálja csitítani őket, ha nem is mindig jön össze neki. :)

Aztán uccsó menhelyes napomon Tsumeval róttuk a várost, és a különböző menhelyeket… olyan csöndben volt minden kutya, mint a sír… a menhelyeseknek ez fel is tűnt. :D

Aznap pont péntek volt, emiatt azt mondtam anyunak, hogy barátnőmmel megyek vásárolni, majd késődélután jövök. A menhelyekkel viszonylag hamar végeztünk, volt pár, amit csak felhívtam, nem is mentünk el oda. Így kitaláltam, hogy menjünk le a Duna-partra, megmutatom neki a belvárost. Természetesen nem volt elragadtatva, legalábbis ezt mondta. Végül „elrángattam”, és kiültünk a pesti oldalra, a Váci utcától nem messze. (szal’ ha leszálltok a Deák téren a metróról, akkor ugye a Duna felé van a Váci utca.. Na, mi azon a környéken voltunk. :D) Időközben kapott még egy rocker-láncot (gyógyszöveg: nadrágra akasztott fémlánc) is, hogy hatásosabb legyen a bőrszerelése. ^^ Miközben ültünk, én fagyit ettem, ő pedig a napszemüvegén keresztül nézte a vizet, meg a Citadellát, meg éppen azt, amit mondtam. Jajj… tök jó, tök jó, tök jóóóóó volt. :D (főleg, miután megszabadult a bőrkabáttól *fütyörészik*)

Őt is elég rendesen faggattam, és a végére lassan kezdte magát megadni… huhh… szinte folyton jártattam a számat, mindig kérdeztem valamit, aztán még valamit… meg cukkoltam is… de az elején szinte semmisem volt. Mikor már a Duna-parton voltunk kezdett ellazulni, és beszélgettünk!!! Annyira nem volt nagy lelkizés. Inkább ilyen mindennapos dolgok… Megállapítottam: a múltjáról továbbra sem beszél szívesen. -.-”

Hétvégén a közeli erdőket, gyümölcsösöket kutattuk át, teljesen szétment a lábam, estére alig tudtam menni. :S Akkor sem találtunk semmit, de olyan jó volt látni őket, ahogy lelkesen, bizakodva keresik a barátaikat. Volt, hogy csak Cheza és én maradtunk együtt, mert a többiek elmentek átkutatni a környéket. Chezaval nem beszéltem, inkább csak ültünk egymás mellett. Kellemes, megnyugtató érzés volt. Bár unalmamban már mindenfélét dúdolgattam, s végül megkért, hogy tanítsak meg neki egy-két ilyen rövidke dallamot. :) (Ha éjszakánként Sirenia-t, Hiperkarma-t vagy esetleg Kovács András Péter humorista zseniális „slágerét” halljátok, akkor biztosak lehettek benne… a Viráglány és a farkasai a közelben táboroznak. :D)

Hétfőn megpurcanás volt, akkor nem csináltam délután semmit, csak kedden.

Hopsza… bocsi, de most sürgősen rohannom kell tovább… fülest kaptam… *bambulja a barackfán kalimpáló, és mosolygó Toboet* Asszem jó hír… na, majd folytatom, pás gyerekek, Sayonara!