A végső harc és a folytatás

By: Sasuke

Chapter4:

Kohaku visszatér

Inuyasha és csapata végre fellélegezhetett. Naraku semmivé lett. Inuyasha szeméből csak úgy záporoztak a könnyek. Kagome vigasztalta, de legbelül azért érzett egy kis megkönnyebbülést, bár ezt még önmagának sem merte bevallani… A szomorkodás közben azért megpróbálták ellátni egymás kisebb-nagyobb sérüléseit. Kanna nem élte túl a harcot, és már Sesshoumaru sem tudott rajta segíteni a Tensuaigával. Későn értek oda, az alvilág szolgái már elvitték a lelkét… Eltemették. Még egy gonosz lénynek is jár a végtisztesség… Bár igazából ő csak egy báb volt Naraku kezébe. Sokszor nem is szabad akaratából cselekedett. Kagura nagy nehezen felült, nekitámaszkodott egy fának. Lüktetést érzett… Belül, a testében…Végre megszabadult zsarnok gazdájától.

-         Megmondtam: Én vagyok a szél, és egyszer szabad leszek! Most már szabad vagyok!- suttogta maga elé.

Kagome sietett oda hozzá. Bekötözte a sebeit, majd segített neki felállni.

-         Naraku nincs többé. Remélem, nem akarsz minket megtámadni…

-         Nem. Örülök, hogy nem kell már a parancsait teljesítenem. Szabad lettem, és nekem nem kell ez ékkő. Csak hagyjatok békében távozni.

-         Mi sem akarunk bántani téged. Remélem, hogy boldog leszel. Kagome bátorítóan rámosolygott, majd odasétált a többiekhez. Egyszer csak megnyikordult a palota kapuja, és Kohaku botorkált ki rajta. Emlékezett, érzett és újra ő uralta a testét… Odarohant Sangohoz és együtt zokogtak fájdalmukban-örömükben. Mindenki boldog volt, még Sesshoumaru is megengedett magának egy halvány mosolyt. Kagura vágyakozva nézett utána, amikor elindult három útitársával.

-         Hé! Sesshoumaru! Hová mész? Mi lesz a csatánkkal?

-         Öcsém! Nem fáradtál még bele az örökös harcba? Élvezd inkább az életet. Ott vannak a barátaid, és persze Kagome… Remélem boldogok lesztek! Még biztosan fogunk találkozni.

Lassan eltűntek az erdő sűrűjében Yakennel, Rhinnel és Aunnal.

Ez a nap úgy látszik mindenkinek kedvezett… Ayame mindig Kouga felé pillantott…A farkas végre megértette, hogy Kagome soha nem lehet az övé és arra is rájött, hogy egyáltalán nem közömbös számára a farkas lány. A csata helyszínétől vándorolva már kézen fogva búcsúztak a többiektől. Egyetlen probléma maradt csupán: A Kohaku testében lévő szilánkokra még szükségük volt ahhoz, hogy újra teljes legyen a Shikon no Tama.

-         Én vállalom a halált. Nagyon sok szörnyűséget tettem. Megöltem a családomat és a népemet is miattam irtották ki. Majdnem sikerült végeznem a saját nővéremmel is… Csak fájdalmat okoztam mindenkinek.

-         Várjatok egy kicsit! Mindjárt visszajövök. – kérte őket Inuyasha.

Egy kis idő elteltével visszatért Sesshoumaruval az oldalán…

-         Tudtam, hogy még szükség lesz rám… Ezért nem is mentünk olyan gyorsan, hogy ez az ütődött utolérhessen minket… Azért elég lassú felfogásod van, hogy ez csak most jutott eszedbe.

A csapat értetlenül bámult rájuk. Kagura magában mosolygott. Kagome volt az, akinek beugrott a megoldás:

- Hát persze! Kivesszük a szilánkokat!

- De… akkor az… öcsém meghal! – kiabálta Sango.

- Ezért van itt Sesshoumaru. – mondta Inuyasha.

- ???

- Még mindig nem érted Sango? Sesshoumaru a Tensuaigával utána vissza tudja hozni az élők közé!

- Tényleg…

- Én nem akarok visszatérni! Meg akarok halni! Nem akarok ilyen szörnyű emlékekkel élni!

- Ezen könnyen segíthetek… - szólt halkan Kagura.

- Rendben. Ha kitörlöd a rossz emlékeket, akkor szeretnék visszatérni.

A Szent Ékkő erejével kivették a maradék szilánkokat. Kohaku teste elernyedt. Sesshoumaru lekaszabolta az alvilág szolgáit és Kohaku újra életre kelt. Kagura pedig törölte a nem kívánatos emlékeket, majd Sesshoumaruhoz fordult:

- Veled tarthatok? – kérdezte.

- Én is ezt szeretném. – felelte csendesen a nagyúr, és most már ténylegesen búcsút vettek. Az aranyló naplemente csodálatos volt.

Sangoék csak álltak és nézték, nézték ezt a gyönyörűséget…

Folytatása következik!