16. fejezet



Emlékek



Sesshoumaru szemei sarkából figyelte Hatsuyot, akinek egyetlen arcizma sem rándult a bejelentésre. No igen, ennél azért többet várt a lány részéről. Vagy tényleg teljesen közömbös iránta, vagy nagyon jól tudja takargatni az érzéseit. Vagy egy hazug csaló, vagy pedig rengeteg tartás van benne, ami tiszteletre méltó. Ezt még mindig nem tudta megfejteni. Az, hogy érintetlen volt, az utóbbira utal, de a múltja, és amiket mondott neki azon az éjjelen, a bemutatkozást el ne felejtsük, azt igazolják, hogy hazug, áruló. A minap Naganouri tábornok azt mondta, hogy Hatsuyo rágalmazással vádolta előtte Katayamát. Persze elzavarta a tábornokot, azzal, hogy törődjön a saját dolgával. Ám mindenképpen elgondolkodott a Naganouri szavain. Amiket Katayama mesélt neki Hatsuyoról, és amit Hatsuyo a „rendes” férjről, Katayamát igazolják. De, mi van, ha Katayama tényleg megrágalmazta Hatsuyot? Miért tette volna? Hiszen nem is ismeri a lányt. Katayamát még nem kapta sohasem gyanús dolgokon, pedig nyitva tartotta a szemét. Hatsuyo viszont elég szégyenteljes családi háttérrel rendelkezik, és már rögtön az első pillanatokban hazudott. És most itt áll nem messze tőle közömbös arccal… majd elhúzza a tolóajtót, és csendben távozik…



Hatsuyonak beigazolódtak a megérzései a Sesshoumaru mellett ülő nővel kapcsolatban. Egy világ omlott össze benne. Hát persze, hogy gondolhatta volna, hogy majd a nagy Sesshoumaru feleségül veszi őt? Most már megkapta, amit akart. Ő magának is ideje lenne tovább lépnie… Karma… Sesshoumarunak az a sorsa, hogy továbbra is Nyugat élén legyen, és egyszer talán uralma alá hajtja egész Nihont, egy tisztavérű nővel az oldalán. De neki mi lesz a sorsa? Egy félig szellem nőnek, aki egyik fajhoz sem tartozik… Ráadásul az elárult szövetséges fiának a szolgája, akinek minden oka megvan a bosszúra…
-„Bemutatom leendő feleségemet: Fujikage no Aozorát…” –agyában visszhangzottak Sesshoumaru hideg szavai. Torka összeszorult… Legszívesebben sírt volna, de nem lehet. Senki sem láthatja… Ezt az örömet nem adja meg senkinek… Még Sesshoumarunak sem… Mégis úgy érezte, hogy már nem tudja tartani a közömbösség álarcát. Jobbnak látta mihamarabb távozni… Óvatosan elhúzta a tolóajtót, és halkan visszahúzta maga mögött. A nagyteremhez vezető folyosón szolgálók járkáltak, tálcákat cipelve, de ő ügyet sem vetett rájuk. Egyenesen Sesshoumaru lakosztályába ment, maga sem tudta, hogy miért. Mintha nem is ő irányította volna a testét. Mikor a szoba közepén állt, akkor döbbent rá, hogy hol is van valójában. Pillantása a jobb oldalon lévő tavaszi tájképes tolóajtóra esett. A kép két szerteágazó, virágzó cseresznyefát ábrázolt. Az ajtóhoz lépett, és elhúzta. Szemei elé tárult Inu no Taisho oltára és fegyverzetének másolata. Hatsuyo letérdelt az oltár elé, és meggyújtott három füstölőt. Égszínkék szemeit a Nagy Kutyaszellem képére emelte.
-Inu no Taisho… -suttogta maga elé. –Hát ezt a sorsot szántad nekem, mikor megmentettél? Távol hazámtól, üldöztetve, vagy fiad utolsó rongyaként? Tudod, hogy nekem kellett volna megküzdenem Takemaruval… De te nem engedted… Naze? Naze… Mily sajnálatos, hogy egy ilyen nagyszerű férfi, mint te, eltávozott közülünk… Minden más lenne, ha élnél…


Sesshoumaru rideg bólogatással, míg Aozora kedvesen mosolyogva fogadta a vendégek jókívánságait, akik az emelvény elé járultak. Aozora rendkívül boldog volt, szép arcán elégedett mosoly terült el. Végre elérte a célját. Nemsokára ő lesz Nyugat úrnője, Sesshoumaru oldalán. Azonban tudta nagyon jól, hogy hűségre semmiképpen sem számíthat a férfitól, de mivel gyermekkoruktól ismerik egymást, egy kis megbecsülésre igen. Sesshoumaru eddigi nőismerősei közül eddig vele bánt a legkedvesebben, a többieket semmibe vette. Hálás volt Katayamának, aki elintézte ezt a házasságot. Az a kis Setsuna ivadék, elmehet a pokolba. Többé nem tekintette ellenfélnek. Pedig ez nagy figyelmetlenség volt részéről.

Sesshoumaru unottan fogadta a vendégek jókívánságait. Ezen is túl esni. Gondolatai még mindig Hatsuyo körül forogtak. Majd lopva Aozorára tekintett. Itt ül mellette a vidék leggyönyörűbb asszonya, aki jobban párnázik, mint bármelyik kurtizán, és már gyerekkorától ismeri. Talán ezért is nézi többe, mint a többi nőt, és ezért is bólintott rá Katayama ajánlatára. Talán Aozorával elfelejti végre ezt a nevetséges és megalázó érzést Hatsuyo iránt. Neki egy igazi nő kell, nem egy szűz szajha. Bár Aozora még csak most tért vissza a kastélyba, nem tudhatta mennyit változott a lány, mióta nem látta, de majd rajta tartja a szemét. Visszaemlékezett, mikor majd kétszáz éve a nő először bújt az ágyába. Micsoda éjszaka volt! Akkor megfogadta, hogy feleségül veszi a lányt. Ám a sors nem így akarta. A viszálykodás közte és apja közt egyre jobban felszínre került. Mindenki tudta, hogy apa és fia nem szereti egymást, csupán kölcsönös tisztelet van köztük. Megvetette apját, mert az, mindenféle alsóbbrendű lényekkel barátkozott, és segített nekik. Aozora és Katayama voltak az egyetlen támaszai. A lány kedves volt és alázatos, ezenkívül szerelemmel halmozta el. Katayama ugyanazokat a nézeteket vallotta, mint ő. Néha együtt mészároltak le falvakat, melyekért apjával nem kis összetűzésekbe keveredett. Aztán Inu no Taisho szövetséget kötött Setsuna no Joshiakával, aki három tartomány ura volt ekkor, míg Nyugat csak hat tartományból állott. A szövetséget a nagy erejű Dazai klán ellen kötötték meg, akiknek tíz tartományuk volt. Állandó jelleggel háborgatták Nyugatot, és a Setsunákkal kerestek szövetséget Nyugat ellen. Ám Joshiaka tudta, hogy kinek a szavára adhat, ezért Inu no Taishoval állapodott meg, majd az összevont seregekkel elsöpörték és kiirtották a Dazai klánt. A háborúban természetesen ő maga is részt vett apja oldalán. Mikor a végső győzelmet ünnepelték a Setsuna kastélyban, Inu no Taisho örök-barátsági szerződést írt alá Joshiakával, aki megkapta Hakateda szigetét és Mitsuyát, mely a Dazai kláné volt. Persze ő nem nézte jó szemmel, ahogy apja viselkedik Joshiakával. Már a háború alatt eldöntötték Katayamával, hogy amint megsemmisítették a Dazai klánt, a Setsunák következnek. Ám apja keresztülhúzta a számításaikat, főleg, mikor az estélyen megismerte Joshiaka sógornőjét, Izayoi úrnőt. Undorodva nézte az estélyen, ahogy apja szemei szerelmesen csillognak, ahogy arra a nőre tekint, ám az sem kerülte el a figyelmét, ahogy Setsuna no Takemaru gyűlölködve a Nagy Kutyaszellemre pillantott, mikor a szövetségre koccintottak sakeval. Másnap alaposan összeveszett Inu no Taishoval. Kíséretével berontott apja szobájába, ahol az inuyoukai békésen fogyasztotta a reggelijét testőreivel körülvéve. Az étel felszolgálását Izayoi felügyelte, miközben kedvesen társalgott a kutyaszellemmel. A szobában megfagyott a levegő, amikor ő kicsapta a shoujit, és bevonult Katayamával és az embereivel az oldalán. Apja mérgesen nézett rá.
-„Hogy mersz így betörni ide, Sesshoumaru?” –morgott dühösen a Nagy Kutyaszellem. A mögötte ülő szamurájok kezei katanájuk markolatán pihentek, és feszülten nézték a villámló szemű ifjút. A szolgálólányok és Izayoi ijedten húzódtak félre az egyik sarokba.
-„Örökbarátság! Ezekkel?” –sziszegte Sesshoumaru. –„Követelem, hogy azonnal bontsd fel a szerződést ezzel az alsórendű csőcselékkel, és a tartományaikat csatold Nyugathoz!”
-„Nani?” (mi?) –Inu no Taisho szemei összeszűkültek a dühtől, bár tudta, hogy fia és Katayama próbálkozni fognak. –„Elment az eszed, fiam?”
-„A te eszed ment el már régóta, apám!” –az utolsó szót megnyomta. –„Lándzsára tűzve akarom látni ennek a korcs család tagjainak a fejét, különösen azét a szajháét a sarokban!” –a hatás kedvéért megropogtatta karmos ujjait. A szobában egy pillanatig dermedt csend lett úrrá. Sesshoumaru érezte, ahogy Izayoi megremeg a célzásra, és gúnyosan nézett a nőre.
-„Azt már nem!” –törte meg a csendet Inu no Taisho, és felpattant a helyéről. Az alacsony asztal felborult, a rajta lévő ételek és sake a tatamira ömlöttek. –„A szavamat adtam, mikor szövetséget kötöttem velük, és tartom is azt!”
-„Engem nem érdekel!” –mondta fagyosan Sesshoumaru. –„A szerződést semmisnek tekintem, és annak a halandó szukának fogom a vérével eltörölni!” –és már lendült is Izayoi felé, ha egy kard nem feszül a torkának. A Sounga volt az. A szobában lévő szamurájok egyszerre rántottak kardot. Sesshoumaru farkasszemet nézett apja dühös tekintetével.
-„Erre semmi szükség! Mindenki tegye el a kardot! Ez a kettőnk dolga!” –mondta a Nagy Kutyaszellem. Testőrei engedelmeskedtek. –„És most, fiam…” –Inu no Taisho mozdulatlanul szegezte fia torkához a Soungát, -„Te is mondd meg embereidnek, hogy tegyék el a fegyvert!”
-„Tegyétek, amit mond!” –szólt hátra Katayamának és embereinek. Egy pillanatig még feszülten néztek egymásra apjával, majd Sesshoumaru az öklével elütötte nyaka mellől a kardot. Kezéből piros vér kezdett csepegni a tatamira, de nem foglalkozott vele. Ujjai vége máris zöld fényben derengett, és vérfagyasztó tekintettel nézett Izayoira.
-„Azonnal takarodj innen, Sesshoumaru!” –morgott Inu no Taisho kivont karddal.
-„Ahogy kívánod…” –mosolygott gúnyosan. –„De előbb megölöm azt a kis férget!” –és megint lendült a nő felé. Apja azonban elkapta a kezét, és olyan földöntúli erővel szorította össze az ujjait, és tekerte hátra a kezét, hogy Sesshoumaru fogcsikorgatva térdre rogyott. Aranyszemei vörös színben villantak fel.
-„Azt mondtam, takarodj innen, Sesshoumaru! Wakarimasu, ka? (érted?) –sziszegte az apja higgadt arccal, majd elengedte. A szorítás abbamaradt, Sesshoumaru lihegve nézte sajgó karját. Inu no Taisho eltette a kardját, és már nyugodt szemekkel tekintett mérges fiára. Sesshoumaru méltóságteljesen felemelkedett, és dacosan hátat fordított az apjának.
-„Ikuso!” (menjünk) –adta ki embereinek a parancsot, akik félrehúzódtak utat engedve neki. A shoujinál megtorpant és ezt mondta:
-„Chichiue… ezt még meg fogod bánni” –hangja immár nyugodt volt. Nem tudni, hogy fenyegetés, vagy inkább aggodalom bujkált a mondat értelmében, bár Sesshoumaru tudta, hogy aggódik. Még hallotta apja hangját a folyosón:
-„Tudom, mit teszek…”
Embereivel még aznap visszatért a Nyugati kastélyba. Nem foglalkozott többet az apja szeszélyeivel, inkább Aozorával. Remekül érezte magát a nővel, míg apja egyre inkább kötődött a Setsuna klánhoz. Eljegyezte Izayoit, aki már a közös gyermeküket várta. Ám az esküvő késlekedett a folyamatos határon kívüli háborúk miatt, amikben természetesen ő nem vett részt. Majd hirtelen meghalt a Setsuna klán feje, Joshiaka. A hatalmat, félszellem fia, Takemaru vette át. Bár neki semmi köze nem volt a dolgok alakulásához, a sors mégis az ő malmára hajtotta a vizet a Setsunákkal kapcsolatban. A klán tartományaiban folyamatosak lettek a lázadások és kivégzések. Apja, pedig Ryuukoutsusei, az óriássárkány nyomában járt, mert az, zaklatta a falvakat. Aztán egyik éjjel, mikor Aozorával pihentek a szobájában, a testőrei hírül adták, hogy apja megküzdött Ryuukoutsuseivel, és súlyosan megsebesült, ráadásul Takemaru túszul ejtette Izayoit a központi kastélyban. Az asszony már vajúdik Inu no Taisho gyermekével. Azonnal elindult megkeresni apját. A tengerparton találkozott vele. Kémei nem hazudtak, a Nagy Kutyaszellem súlyosan megsérült, és a Setsunák központi kastélyába tartott, hogy megmentse asszonyát. Őt ez már nem érdekelte. Apja kardjait akarta, a Tetsusaigát és a Soungát. Mikor majdnem rátámadt a vérző inuyoukaira, az rögtön átváltozott. Egy hatalmas hófehér kutya lett belőle, és beleüvöltött az éjszakába, majd elrohant. Sesshoumaru csak állt ott egyedül a tengerparton, ezüstös tincseivel a jeges szél játszadozott. Nagyon rossz érzése támadt. Tudta, hogyha az apja most besétál a Setsunák központi kastélyába, azt nem éli túl. Mégsem tett semmit. Apja magának kereste a bajt, hogy összeállt ezzel a klánnal, pedig figyelmeztette őt. Üveges szemekkel meredt előre, és lassú léptekkel elhagyta a partot. Hajnalban meg is érkeztek az új hírek. Inu no Taisho és Setsuna no Takemaru benn égtek a központi kastélyban, Izayoi elmenekült. Ekkor ő elindult Katayamával, Naganourival, Nakamaruval, Ryouseivel és Tatsuroval, hogy kiirtsák a Setsuna klánt, és földjeiket elfoglalják. Közben átvette a Nagy Kutyaszellem hagyatékát, a Tensaigát. Cseppet sem örült neki. Avval a karddal ugyanis nem lehetett ölni. A háborúk több évtizedig elhúzódtak, közben Nyugaton is lázongások törtek ki, mert a lakók már hozzászoktak Inu no Taisho békés uralkodásához. Sokan ellene fordultak az örökös háborúzás, magas adók, és a folyamatos mészárlások és kivégzések miatt. Rengeteg időbe telt, mire úrrá tudott lenni a helyzeten, és elismerték őt Nyugat trónjára. Így a házasságot el is felejthette. Amúgy is jobban érdekelte már a hódítás, mint Aozora. Persze továbbra is ő volt az egyetlen nő, akit megbecsült. Hálás volt neki, mert a nehéz időkben mindig mellette volt. Később Aozora férjhez ment egy daimjohoz, aki kölcsönt adott az apjának. Elkerült a kastélyból Nyugat egy külső tartományába. Karma. Gondolta akkor. Aztán továbbra is a háborúzásra koncentrált, és arra, hogy mindenki rettegjen, ha elhangzik az a név, hogy: Sesshoumaru. Közben felkutatta a Setsunákat és csatlósaikat, természetesen egyik sem élte túl, kivéve egyet. Joshiaka lánya… Neki sosem bukkant a nyomára. Sokféle beszéd járta vidéket. Annyi biztos, hogy Hakateda szigeti háborúban látták, hogy súlyos sebet kapott, és meghalt. Ekkor abbahagyta a keresést, folytatta a tartományok Nyugathoz csatolását. Így telt el majd két évszázad. Pusztítás és szenvedés járt nyomában ott, ahová betette a lábát. És ez tetszett neki. Majd megjelent a semmiből Hatsuyo, és teljesen felborította a belső harmóniáját. Mikor meglátta azt a nőt… Teljesen elöntötte a vágy, és onnantól már nem ura saját érzéseinek. Hiába próbál küzdeni ellene… Egy csapással elintézhetné a lányt, de nem tudja megtenni. Talán Aozora megint segít neki, mint régen…
-Sesshoumaru! –hirtelen egy kellemesen csilingelő hangra lett figyelmes. Aozora volt az, kezében a sakes korsóval.
-Hm? –fordult a nő felé.
-Saket parancsolsz? –mosolygott az asszony.
-Hai. –bólintott. Megvárta, míg Aozora kitöltötte neki a meleg bort, és a vendégekkel együtt ittak a jegyességre, és Tatsuro kinevezésére.


Katayama mosolyogva ült ágyasa, Haruko mellett, és emelte csészéjét az újdonsült párra. Örült Aozora szerencséjének, és annak, hogy talán a nő végképp eltereli Sesshoumaru figyelmét Hatsuyoról. És akkor végre az övé lesz. Ha kell szép szóval, ha kell erőszakkal, de akkor is megszerzi magának Hatsuyot. Lopva ágyasára tekintett. Már nagyon unta örökös kérdéseit, és túláradó érzelmeit. Ráadásul ma az o-furo-ban, éppen Aozora illatát igyekezett eltűntetni magáról, amikor benyitott ágyasa, és megérezte. Igaz, semmi köze hozzá, mert a férfi azt tesz, amit akar, de Haruko kétségbe vonta a szerelmét, és kezdi sejteni, hogy ő csakis egy terv részeként szerepel az életében. Haruko rögtön szóvá tette, hogy Aozora illatát érzi rajta, ami veszélyes rá nézve. Haruko ostoba. Mindig kimondja a gondolatait. És ha magára haragítja, képes elmesélni mindent Sesshoumarunak. Harukonak vesznie kell… Már tudta is, hogy milyen módon…

Folyt. Köv.