17. fejezet

Remény egy jobb jövőre

A növekvő hold fénye ezüstösen ragyogta be a nyugati kastély ízlésesen elrendezett kertjét. Egy mesterségesen kialakított tó partján Hatsuyo üldögélt a selymes fűben. Elmélyülten nézett bele a fülledt éjszakába. Nem tudott aludni, annyira letört volt Sesshoumaru bejelentése miatt. Tudta nagyon jól, hogy mi fog történni, ha a szellem eléri a célját, de a karmáját senki sem kerülheti el. Azt is tudta, hogy ők sosem lehetnek együtt. Túl nagy a szakadék kettejük között. Mégis, titokban mindig szeretni fogja. Egyszer talán szabad lesz, és minél messzebbre kerülhet Nyugatról. De addig el kell viselnie valahogy ezt a kegyetlen sorsot, és azt, hogy a múltja mindig üldözni fogja, noha ő nem tehet semmiről. A kastély nagyterméből egyre jobban kihallatszott a vendégsereg zajongása. Nyílván a sok megivott sake volt az oka. A samisen hangját kellemesen sodorta a langyos szellő az éjszakában. A dallam elbűvölte Hatsuyot. Az udvarháznál töltött idők jutottak eszébe. Mintha az egész csak egy álom lett volna. De megtörtént. Akárhogy is haragudott most Sesshoumarura, mégis szívesen emlékezett vissza azokra az estékre. Már akkor sejtette, hogy ez a szerelem halálra van ítélve, mégsem futamodott meg. Gondolatait egy erőteljes aura közeledése zavarta meg. Hatsuyo felkapta a fejét. A közelben lévő bonsai mögül egy díszes vértezetbe öltözött férfi lépett ki. Hosszú, vörös palástját meglebegtette a szellő.

-Tatsuro-sama? –szólalt meg vékony hangon Hatsuyo.

-Gyönyörű az éjszaka, ne? –Tatsuro odasétált a tó pereméhez, és a vízben úszkáló lótuszokat figyelte.

-Valóban… -bólintott a lány. –Nagyon örülök a szerencsédnek, Tatsuro-sama. Mától Nyugat egyik tábornoka vagy. –tette hozzá őszintén. 

-Köszönöm. –felelte a férfi. –Ám sajnos a szerencse nem mindenkinek adatik meg. Méltósággal viseled a sors csapásait, és ezt tisztelem benned.

-A karma, az karma. Nincs mit tenni ellene… -sóhajtott fel Hatsuyo, és lassan felemelkedett a helyéről. Odament ő is a tó pereméhez. Egy ideig némán álltak egymás mellett, és élvezték az éjszaka és a kert harmóniáját. A csendet Tatsuro törte meg.

-Nézd azt a virágot, melyet a nádas rejt! A legszebb mind közül.

Az alig észrevehető virágocska csak a szentjánosbogarak fényében látszódott. A nádas jól elrejtette a holdfény elöl.

-A legszebb virág nem mindig az orrunk előtt van, azt ugyanis meg kell keresni, és megküzdeni érte. Egyszer talán ő is rájön erre… -mondta a tábornok. 

Hatsuyo halványan elmosolyodott.

-„Iie… Rosszul látod, tábornok… Neki egy másik virág kell…”

-Menj és keresd meg az elrabolt hercegnőt! –adta ki a parancsot egy nó-maszkos, díszes öltözetű férfi. Hosszú, kék haja a derekáig ért.

-Na de, nagyuram, a shogun eltűnt! –mentegetőzött a szürke hajú szamuráj, aki szintén maszkot viselt. –Hogy menjek el csak így?

-Tedd, amit mondtam! –visszhangzott a férfi kemény hangja.

-Hai. –a szamuráj meghajolt és távozott. 

A háttérben a színészek érdeklődve figyelték a játékot, csakúgy, mint a vendégsereg.

A szamuráj ekkor találkozott az onival, akit egy köpcös hivatalnok alakított, és szintén maszkot hordott, és szőrös palást fedte a testét. 

-Ki vagy te, emberi féreg?! –ordított fel torz hangon az oni. –Hogy mered zavarni a területemet?!

-Engedd el a hercegnőt, és akkor nem öllek meg! –kiáltotta elszántan a szamuráj, és már ki is húzta az övéből a kardként szolgáló bokent. (fából készült, gyakorlókard)

-Azt várhatod! –hörgött az oni, majd karmait meresztve a szamuráj felé kezdett szaladni. A szamuráj se volt rest, elkezdte püfölni az onit a bokennel, mire az fájdalmasan jajgatni kezdett. A vendégek hangos nevetésben törtek ki.

-Üsd-vágd, ne sajnáld! –kiabált be valaki a nézők közül, mire a többiek is bíztatni kezdték a szamurájt.

-Tasukette! (segítség) –jajgatott az oni, miközben összegömbölyödve feküdt a földön. –Vidd a hercegnőt, csak ne ölj meg!

A szamuráj eltette a bokent, és magára hagyta a szörnyet, aki négykézláb menekült a helyszínről, a nézők további derültségére.

-Hime! Hime! Merre vagy? –nézelődött a szamuráj. Megpillantott egy barlangot. A barlangot két ajtókeret szimbolizálta, melyet barna függönnyel takartak el elöl és hátul, hogy a nézők ne lássák, hogy ki van bent. Csupán oldalról lehetett látni egy színes kimonóba öltözött maszkos alakot, aki a sarkain ül a földön. A szamuráj elhúzta a függönyt, majd így szólt:

-Hime-sama! Végre megtaláltalak! –mondta örömteljes hangon a szamuráj.

Ekkor a hime felemelkedett, és egy hirtelen mozdulattal letépte magáról a kimonót. A kimonó alatt díszes férfi páncélt viselt. A szamuráj úgy megijedt, hogy hátra esett. A vendégek hangos nevetésben törtek ki.

-Sho.. sho… shogun… -hebegte a szamuráj. –Mit keresel itt?

-Bebizonyítottad, hogy méltó hős vagy! Most már semmi sem választhat el minket!

A szamuráj ijedten ugrott fel és hátrálni kezdett.

-De én… én nem kedvelem a férfiakat!

-Ugyan! –felelte nevetve a shogun. –A kamik egymásnak rendeltek minket, ne?

A nézők most már a hasukat fogták a nevetéstől. A szamuráj jajgatva futásnak eredt, a shogun utána vetette magát.

-Vigyázz a hátsó feledre, hős szamuráj! –kiabált be megint valaki, a terem visszhangzott a kacagástól és az éljenzéstől.

Miután ily módon szaladtak egy kört a játéknak kijelölt helyen, a négy szereplő rendben megállt egymás mellett, és levéve a maszkjukat, meghajoltak. Ryousei tábornok volt a nagyúr, Yasukazu parancsnok a szamuráj, egy Hideki nevű hivatalnok alakította az onit, és Katayama a shogunt. A nagy éljenzések közepette visszaültek a helyükre, majd újból a geishák kezdtek el táncolni az egybegyűltek gyönyörködésére. Később megint a színészek és mutatványosok vették át főszerepet, a játékokba sok ittas vendég is bekapcsolódott. Az egyik sarokban szerencsejátékot játszottak kockákkal. A „szerencsevadászok” egy asztalt ültek körbe, és mindig valaki felfedte a kockákat, melyek egy henger alakú fapohárban voltak. Arra kellett fogadni, hogy páros vagy páratlan szám jön-e ki, miután a poharat felemelték a kockákról. Aozora rosszallóan figyelte egyre részegedő apját a kockák körül.

-Mizuki! –intette oda az egyik szolgálólányát. –Amint apám kidőlt, vigyétek a szobájába, és fektessétek le! 

-Hai, Aozora-sama! –a lány meghajolt és távozott.

Haruko mosolyogva ült Katayama mellett. A saketól egy kissé kipirult az arca. Kívülről boldognak tűnt, ám belül nagyon gondterhelt volt. Állandóan Katayama járt a fejében. Tudta, hogy nem várhat el semmit tőle, hiszen csak az ágyasa, de akkor miért mondta, hogy neki, hogy kedveli? És, miért kérte, hogy az ágyasa legyen? Hiszen mindig elutasította. Ezzel pedig megszégyeníti. A mai nap, Aozora szagát érezte rajta, aki nem az ágyasa, de még egy egyszerű cseléd sem, akit bármikor igénybe lehet venni. Aztán hirtelen megjelent előtte az a látvány, ami akkor fogadta, amikor véletlenül benyitott Hatsuyo szobájába. Mindketten ziláltak voltak, Hatsuyo alig győzte eltakarni magát, míg Katayama szemei villámokat szórtak a dühtől. Haruko gyorsan felhajtott még egy saket. Rájött, hogy akkor Katayama volt a hibás, és nem Hatsuyo kínálta fel magát. Persze ő minden szavát elhitte a férfinak, és semmit sem látott a boldogságtól, mikor megtudta, hogy Katayama ágyasának akarja. Már nagyon bánta, ahogy Hatsuyoval viselkedett, és azokat, amiket Sesshoumarunak mondott róla, teljesen elvakította a féltékenység. Eldöntötte, hogy ha holnapra kitisztul a feje, jóváteszi a hibáját, és mindent elmond Sesshoumarunak, amit Katayamáról tud. Gyűlölte a férfit, mert eltaszította magától, és csak számításból vette magához, ám, mégis, ahogy ránézett a mellette ülő démonra, furcsa bizsergés járta át az egész testét.

A felkelő nap aranysárga fénye lassan kúszott fel a fák törzsien, és az épületek falain. A vendégsereg immáron nyugovóra tért. A kastélyban csak a szolgák szorgoskodtak, akik a mulatozók után tettek rendet. Katayama dülöngélve próbált megszabadulni díszes vértjétől, ebben Haruko segített neki. Miután Haruko lefektette az ittas tábornokot, mellé bújt.

-Ma itt alszom veled, Katayama-chan… -suttogta a férfi fülébe.

-Hai… -sóhajtotta Katayama. –Hatsuyo…

Haruko azt hitte, hogy rosszul hall. De nem… Valóban Hatsuyo nevét mondta. Ott akarta hagyni a férfit, de az maga mellé rántotta, és erősen átkarolta.

Már késő délutánra járt az idő, mikor Hatsuyo a kertben sétálgatott. A mai nap nem sok munkája akadt, így besegített kitakarítani a palota nagytermét. Mivel Sesshoumaru egész eddig nem jött ki a szobájából, így ott sem volt sok tennivaló. Yoko a többi gyerekkel játszott, így ő nyugodtan gondolkodhatott magányosan. Azon tűnődött, hogyan tudna megszabadulni a rabságból. A szökésről szó sem lehetett, mert az Yoko életébe kerülne, aki az ő figyelmetlensége miatt került ide. A kislánnyal biztosan nem jutna messzire. A saját élete már nem számított, de akkor sem sodorhatja Yokot még nagyobb bajba. Egyetlen esélye, ha maga Sesshoumaru engedné el, de az sosem fog megtörténni. A férfi ugyanis megesküdött neki, hogy tönkreteszi az életét. Szomorúan sóhajtott egyet, miközben faágon ülő turbékoló galambpárt figyelte. Lassan arrébbsétált, majd megpillantotta Naganouri tábornokot, aki néhány szamurája körében teát iszogatott az egyik ligetben. Körülöttük két szolgálólány térdelt, hogy újratöltsék a kiürült csészéket. Hatsuyo meghajolt, majd hangosan köszönt:

-Konnichiwa! (Jó napot)

-Hatsuyo! –bólintott a tábornok. –Gyere, igyál velem egy chát!

-Hai, Naganouri-sama! –bólintott Hatsuyo.

-Most menjetek! –Naganouri hallótávolságon kívülre küldte testőreit, és a szolgákat. Azok meghajoltak, és engedelmeskedtek. Hatsuyo leült a tábornokkal szemben, és kiöntötte a teát, majd a férfinak nyújtotta.

-Domou. (köszönöm, férfiak mondják) –Naganouri átvette a csészét, és Hatsuyo töltött saját magának is.

-Nagyon jól esik ez tea ilyenkor! –mondta elégedetten a tábornok. –Az este rengeteg saket ittam, most érzem is, hogy nem vagyok jól…

-Azt mondják, ilyen esetekben egy forró fürdő az onsenben és egy masszázs csodákat tesz.

-Ugyan! –legyintett Naganouri. –Ez volt az első dolgom, amint felébredtem, de még mindig rosszul vagyok. De nem ezért hívtalak ide. –váltott témát a férfi.

-Segíthetek valamiben? –kérdezte udvariasan a nő.

-Ellenkezőleg. –Naganouri belekortyolt a teájába, úgy érezte, hogy teljesen kiszáradt a torka, pedig az előbb ivott. –Mivel nem tűnsz elvetemült merénylő gyilkosnak, ezért megpróbáltam beszélni Sesshoumaruval.

-Arigatou gozaimashita. –Hatsuyo hálás volt a férfinak, de látta a tábornok nézésén, hogy kevés eredményt ért el ez ügyben.

-Sesshoumaru azt mondta, hogy törődjek a magam dolgával.

-Kérlek, Naganouri-sama, már így is rengeteget segítettél. -sóhajtott fel Hatsuyo. –Nem akarom, hogy bajba kerülj miattam. Katayama nagyon veszélyes.

-Katayama maga a gonosz. –Naganouri ezt nagyon halkan mondta, félt, hogy valaki mégis meghallhatja. –Nem sokkal, mielőtt megérkeztél ide, felkeresett egy jó ismerősöm, egy hanyou. Egész életét arra tette fel, hogy megtudja mi történt emberi nagyapjával. A szálak ide vezetnek, ezért is kérte a segítségemet. –a férfi csészéje kiürült.

-Megengedi, hogy töltsek? –kérdezte Hatsuyo. Naganouri bólintott, majd folytatta.

-Ez a férfi hosszú évek alatt kinyomozta, hogy egy sötét köpenyes alak munkát kínált a falu férfi lakosainak a betakarítások után. Fejenkét száz koku fizetséget ígért! –a tábornok ismét kortyolt a csészéből. –Természetesen minden erős férfi követte az idegent, és sosem tértek haza!

-Miért mondod ezt el nekem? –csodálkozott a lány.

-Nem szeretem, ha ok nélkül pusztulnak el ártatlanok. –magyarázta a férfi. –Mára már megundorodtam az öldökléstől. Persze a hadjáratokban részt vettem, mivel tábornok vagyok. Az embereimnek szükségük van rám.

-Mi a célod, Naganouri-sama?

-Úgy gondolom, hogy Katayama áll minden rossz dolog mögött. Szeretném visszahozni Inu no Taishou korát. Ezt mi ketten, és Tatsuro-san el tudjuk érni.

-Úgy gondolod, hogy Katayama megölette azokat a szerencsétleneket, ahelyett, hogy fizetett volna nekik? És, hogy kívánod elérni, hogy Katayama fizessen a tetteiért, mikor Nyugaton természetesek az ilyen esetek…

-Inu no Taishou évei alatt nem így volt.

-Hai. –bólintott a nő. –Ha kiderül, hogy Katayama mit művelt azokkal az emberekkel, Sesshoumaru nem fog tenni semmit. Esetleg magad akarsz kiállni Katayama ellen?

-Azt kell elérni, hogy Sesshoumaru büntesse meg őt. –magyarázta a férfi. –Ehhez jó ürügy, ha felnyitjuk a szemét. Katayama megrágalmazott téged, és ha ezt bebizonyítjuk, Sesshoumaru éktelen haragra gerjed.

-Tévedsz, Naganouri-sama. Sesshoumarunak én nem számítok, minden ami történt, csak a személyes bosszúja része.

-Iie… -Naganouri ismét kortyolt a forró italból. –Ha nem számítanál neki, megszégyenülve haltál volna meg, egész Nyugat szeme láttára. A tested a kutyáknak vetette volna, hogy azok tépjenek szét, még a temetést sem engedte volna.

Hatsuyot elfogta a rosszullét, idegesen kortyolt a teába. 

-Úgy bizony! –mondta tovább a férfi. –Ez a legnagyobb szégyen, amit egy szamurájjal történhet, ne?

-Hai. –felelte a nő. –Ám, Sesshoumaru meg akar nősülni.

-Ugyan! –rázta a fejét a férfi. –Ez csak szeszély, majd elmúlik. Ha megtudja, hogy mit művelt Katayama, és megöli, akkor már szabad az út számodra.

-Nani? (tessék?)

-És te eléred, hogy Sesshoumaru megváltozzon…

-Ennyire bízol bennem?

-Katayama neked is sokat ártott. Azt mondtad, Sesshoumaru tudta, hogy ki vagy, és nem bántott. –Naganouri elhajtott egy kellemetlenkedő rovart a legyezőjével. –Ez kivételes eset. Ismerem Sesshoumarut, kegyetlensége határtalan, de téged mégsem tudna bántani. Te vagy az egyetlen, aki közel férkőzhet hozzá.

-És Aozora?

-Aozora helyett a hódítást választotta. A te esetedben talán más lesz. Ám, amíg Katayama szabadon garázdálkodik, addig Sesshoumaru sem fog változni.

-Mégis, mit tegyek?

-Egyelőre figyeljük Katayamát, megpróbálom kideríteni, milyen munkát ajánlott azoknak az embereknek.

-Hai. –bólintott a lány. –Most mennem kell, Aozorát érzem a közelben. Nem lenne jó, ha felfigyelne ránk. –Hatsuyo felemelkedett a helyéről, és meghajolt. 

-Rendben, menj. –Naganouri egyszerre felhajtotta csésze tartalmát, és hosszasan nézett a távolodó nő után. –„Inu no Taishou, békét teremtünk a birodalmadban…”

Folyt. Köv.