18. fejezet


Sayounara, Haruko!


Eltelt pár nap az ominózus vacsora óta, amikor Sesshoumaru bejelentette nősülési szándékát a nyugatiaknak. Ez az idő többnyire eseménytelenül telt, leszámítva Katayama és Haruko egyre jobban eldurvuló kapcsolatát. Hatsuyo és Sesshoumaru nem találkoztak, mert a démon elhagyta a szobáját, mire Hatsuyo megérkezett takarítani. Lényegében, mindkettő kerülte a másikat. Aozorától viszont nap, mint nap beseperhette a diadalittas, vagy éppen lenéző pillantásokat, ám még a köszönését sem fogadta Hatsuyonak, amit megkövetelt volna az illem. Naganouri nem jutott előrébb a Katayama ügyben, egyelőre. És ez éppen elég volt egy újabb gyilkosság bekövetkezéséhez.


A nap szikrázóan sütött le a nyugati kastély kertjére, a virágok illatát enyhe nyári szellő vitte mindenfelé. Hatsuyo dolga végeztével minden egyes nap lejött ide. Itt mindig béke és harmónia fogadta. Ez kellett most háborgó lelkének. Átsétált egy nagyobb tavon átívelő fahídon, és egy eldugott ligetbe érkezett, melyben cseresznye, - és juharfák állottak. A pillangók táncolva repkedtek egyik színes virágról a másikra. Hirtelen megérezte Sesshoumaru és Aozora jelenlétét. Kitekintett egy vastagabb fatörzs mögül, és látta, ahogy a kutyaszellem némán üldögél hátát egy juharfa törzsének támasztva. Mellette Aozora volt, aki elmélyülten legyezgette magát a forró melegben. Szívfacsaró élmény volt látni így őket, ám ők is észrevették a hívatlan vendéget. Aozora diadalmas pillantást küldött feléje, és fejét a démon vállára hajtotta. Sesshoumaru hidegen és érzéketlenül mérte végig a lányt, de egy szót sem szólt, bár felzaklatta belső harmóniáját Hatsuyo váratlan felbukkanása. Nem mintha eddig olyan nyugodt lett volna. Egyfolytában rá gondolt, hiába volt mellette régi kedvese. Azzal nyugtatta magát, hogy majd idővel elfelejti Hatsuyot, ha végképp nem megy, majd a másvilágra küldi. Hatsuyo nem engedte, hogy arcára kiüljenek érzései, kurtán fejet hajtott, miközben egy bocsánatkérést suttogott, majd sietve otthagyta őket. Még hallotta szavaikat.
-Hatsuyo, nincs más dolgod? –szólt utána gúnyosan a másik nő. –Fogd inkább a rongyot, és menj takarítani!
-Hagyd. –mondta ridegen Sesshoumaru, mire Aozora meglepetten nézett rá, de ezt már Hatsuyo nem láthatta.
Igyekezett minél messzebb kerülni tőlük. Mikor kellő távolságra ért, leült egy másik kisebb tó partjára. A kristálytiszta vízben megpillantotta saját tükörképét. Egy szomorú arc tekintett vissza rá. Valami elmosta ekkor a képet, és egyre nagyobbodó körök jelentek meg a tükörkép helyén. Egy könnycsepp volt.



Haruko idegesen üldögélt a szobájában az asztala előtt. A helyiségben füstölők illata keringett, a kert felöli shouji el volt húzva, hogy becsalogassa a kellemes szellőt. A lány remegő kézzel hajtogatta össze a rizspapírt, melyen függőlegesen írt kanák ékeskedtek. Katayamával fokozatosan romlott a kapcsolata. Gyűlölte a férfit, azért amiket tett, de legfőképpen azért, mert nem viszonozta az érzelmeit, ám kapna tőle egy kis kedvességet, megbocsátana neki. Sesshoumaruval az utóbbi napokban nem tudott találkozni. Mintha Aozora szándékosan nem engedte volna a férfi elé, mindig volt valami kifogása. Ezért úgy döntött, hogy levelet ír a démonnak, és majd Hatsuyo valahogy odaadja neki. Arra is felkészültek, hogy Sesshoumaru nem fogja elfogadni a lánytól a levelet, ezért, mivel Haruko hozzá tudott férni Katayama pecsétjéhez, majd azt nyomja rá. Haruko bevallotta Hatsuyonak, hogy hazudott Sesshoumarunak azt illetően, hogy lány felkínálkozott-e Katayamának, ám a mérgezésről nem beszélt. Félt, hogy emiatt őt is felelősségre vonják. Azt akarta, hogy Katayama ellen lépjen fel Sesshoumaru, és ha ez az ügy megoldódik, akkor Hatsuyo is tisztázódhat a démon előtt, és fény derülhet Katayama rágalmaira, amit szintén beleírt a levélbe. Hatsuyo ugyanis elmesélte, hogy mit mondott neki Katayama azon az éjszakán, és hogyan sározta őt be Sesshoumaru előtt. Haruko őszintén megrendült a nő balsorsán, és bár Katayama miatt féltékeny volt rá, átértékelte a kapcsolatát a férfival. Eldöntötte, hogy segít Hatsuyon, és akárhogy is fáj, de félreállítja Katayamát. Ezért Sesshoumaru biztosan megöli Katayamát. Éppen a pecsétet nyomta rá az összehajtott papírosra, mikor a folyosó felöli shouji elhúzódott, és belépett Katayama. Haruko gyorsan bedobta a levelet az alacsony asztalka fiókjába, és már csak üres papírok és versike maradt kint.
-Mit írsz, Haruko? –lépett mögé a tábornok, és gyengéden a nő vállaira tette a kezét. Nagyon is jól tudta, hogy mire készül ágyasa, hiszen az utóbbi napokban kérdőre vonta, hogy miért szólította őt Hatsuyonak azon az éjjelen. Megkérte Aozorát, hogy Harukot semmiképpen se engedje Sesshoumaru közelébe, amíg meg nem oldja az ügyet.
-Egy verset írtam… -felelte idegesen a nő.
-Megnézném. –mosolygott kedvesen Katayama és leült a lány mellé, és kezébe vette a papírt. –„Érzed a virágok illatát? Csak addig, míg tart a nyár…”
-Tetszik? –kérdezte érdeklődve Haruko, aki leplezni próbálta izgatottságát.
-Csodálatos, mint ahogy te is… -felelte a férfi, majd szelíden megsimogatta ágyasa arcát.
-Oh, ne mondj ilyeneket… - mosolygott Haruko, és hirtelen boldogság öntötte el.
-Dehogynem… Te vagy legszebb nő, akit valaha láttam, és nagyon bánom, amit veled tettem. –mondta Katayama, és egy csókot lehelt a nő ajkaira. –Szeretném, ha ma este rendezhetnék egy cha no you-t, csakis neked. (privát, szűk körű teaszertartás)
-A fellegekben járok, annyira boldoggá tettél, Katayama-chan! –örvendezett a nő.
-A ma este az én ajándékom számodra, Haruko. –Katayama magához ölelte a lányt.
-Arigatou gozaimashita, Katayama-chan… - Haruko máris megbocsátott a férfinak, és mindent elfelejtett maga körül. Örömmel simult bele az erős férfikarokba.
-Szeretném, ha megtennél nekem valamit előtte.
-Amit, csak akarsz.
-Kieszeltem egy új tervet, hogy Sesshoumaru eltávolítsa végre Hatsuyot. –magyarázta Katayama, miközben a lány barna tincseivel játszott ujjaival.
-Hogy akarod elérni? –nézett Haruko az éjfekete szempárba, amik most szerelmesen csillogtak. Haruko döntött. Katayama mellé áll, hiszen megbánta tetteit. –De nem szeretném, ha Hatsuyo meghalna.
-„Szóval így állunk…” –gondolta Katayama, majd így szólt: -Rendben. Csak eltávolítjuk innen, és ő újra szabad lehet. Visszamehetne a kontinensre.
-Így jó lesz. –felelte a nő, úgy gondolta, hogy ha Hatsuyo elmegy innen örökre, akkor megszűnik a kísértés Katayamának, de a halálát nem kívánta. –Mit tegyek?
-Csak egy levelet kell írnod Tatsuronak, Hatsuyo nevében.
-Mégis, mit írjak?
-Csak kérj tőle egy találkozót a patkány órájában (este 11 és éjjel 1 óra közti időszak) a kertbe, és írd le, hogy mennyire kedveled.
-Ahogy kívánod. –bólintott a lány.
-Mondom, mit írj. –Katayama felemelkedett a helyéről, és az erkélyhez sétált. Közben Haruko belemártotta a fekete tintába az ecsetet.
-„Tatsuro-san!
Már régebben él kellett volna mondanom, hogy amióta megláttalak, kedvellek. Kérlek, találkozz velem a patkány órájában, a nagy cseresznyefánál.” –Katayama a nő háta mögé lépdelt, és figyelte, hogy mindent leírt-e.
-Így jó lesz? –kérdezte a lány.
-Remek! –mosolygott a tábornok, miközben kezeivel Haruko vállait simogatta. –Már csak az aláírás hiányzik. Írd rá a neved!
-Nani? (tessék?) –Haruko elkerekedett szemekkel fordult hátra. Katayama durván megmarkolta a lány hosszú, barna haját, és közelebb hajolt hozzá, úgy, hogy arcul majdnem összeért.
-Írd rá a neved! –sziszegte a férfi, miközben hátrahúzta Haruko haját.
-Naze… Naze, (miért) Katayama-chan…-Haruko tudta, hogy csapdába esett. Végzetes csapdába. Kezdett rajta úrrá lenni a félelem, ahogy a hideg, fekete szempárba tekintett.
-Nem hallottad? –Katayama hangja fenyegetővé vált. –Írd rá a neved, vagy megöllek.
Haruko szemeiből kövér könnycseppek hullottak alá, miközben remegő kézzel aláírta a levelet. A férfi elengedte a haját, és vigyorogva kezébe vette a papírt.
-Nagyon elégedett vagyok veled, Haruko-chan! –nézett gúnyosan a könnyező nőre. –Ezzel alá is írtad a halálos ítéleted.
-Katayama-chan… -suttogta ijedten Haruko.
-Tudod, mi jár annak az asszonynak, aki megcsalja az urát? –mosolygott kegyetlenül a férfi, miközben kihúzta az övéből a wakazashit. Haruko felállt a helyéről, és hátrálni kezdett, ám a fal megállította. Katayama vészesen közeledett felé.
-Ugyan, Haruko… -vigyorgott ördögien Katayama. –Azt hitted, hogy fontos vagy nekem? –odalépett a riadt nő elé, és az ujjain lévő vaskarmokkal megérintette a könnyekben ázó arcot. Haruko megborzongott a fém hideg érintésétől.
-Katayama-chan… -kérlelte a lány. –Onegai… (kérlek)
-Te tényleg azt hitted? –Katayama egy szánakozó pillantást vetett ágyasára, majd egy hirtelen mozdulattal beledöfte a wakazashit a nő hasába. Haruko nyöszörögve dőlt bele a férfi karjaiba, és érezte, ahogy az éles penge még mélyebbre hatol a testébe. Katayama egyik kezével megtámasztotta a lányt, aki egyre lejjebb csúszott előtte. –Te kis buta… -suttogta a lánynak, majd egy mozdulattal kihúzta belőle a kardot. Haruko térdre rogyott, kezeit a hasára szorította, és úgy nézett a férfi rideg tekintetébe. Színes kimonóját átáztatta piros vére.
-El akartál árulni, ne? -Kérdezte a férfi, de mielőtt Haruko válaszolhatott volna, Katayama átmetszette a torkát. Haruko úgy dőlt el, mint egy zsák, de még élt. Egyre homályosabban látta már csak Katayamát, és tüdejéből sípolva távozott a levegő a nyakán át. Teste még meg-megvonaglott, aztán csak sötétség… Teljes sötétség…
A tömény vérszagra Yasukazu és Katayama többi embere berontott a szobába, de már csak azt látták, hogy Katayama némán áll ágyasa holtteste felett, akit egyre nagyobb vértócsa vesz körül.
-Doshita, (mi történt) Katayama? –tette fel a kérdést a meghökkent Yasukazu.
Katayama Yasukazu elé dobta a Haruko által írt levelet, és ennyit mondott:
-Ebből a levélből minden kiderül. Távozzatok!
Mikor mindenki elhagyta a szobát, Katayama elmélyülten nézegette a véres kardot, és lassan, élvezettel végignyalta.
-Mmmm… Nagyon finom véred van…
Majd beletörölte a wakazashit a halott lány ruhájába, ily módon megtisztítva a maradék vértől.
Ezután az asztalhoz ment, és kihúzta a fiókot. Megtalálta benne a saját pecsétjével ellátott, gondosan összehajtogatott levelet. Feltörte a pecsétet, és elolvasta.

„Sesshoumaru-sama!

Kérlek, bocsáss meg, de muszáj elmondanom, ami régóta nyomja lelkemet. Úgy érzem, én is felelős vagyok a történtekért. Tartsd nyitva a szemed, Uram, mert Katayama nem az, akinek mondja magát. Már régóta kedveli Hatsuyo-sant, és mivel érzelmei nem találtak viszonzásra, ezért megrágalmazta őt előtted. Azon napon, mikor elmondtam, hogy együtt láttam Hatsuyo-sant Katayama tábornokkal, hazudtam. Valójában Katayama tábornok volt a hibás, mint ahogy minden rágalomért, ami Hatsuyo-sant érintette. Kérlek, Uram, gondold át jól, hogy mit teszel, mert aki igazán kedvel téged, az nem más, mint Hatsuyo-san. Katayama tábornok elárulta a barátságotokat, és mindenre képes céljai elérése érdekében.
Alázattal: hű szolgád, Haruko”

Katayama majdnem felnevetett. Összegyűrte a levelet, majd lángra lobbantotta tenyerében. Majd tekintete a versikére tévedt.
-„ Érzed a virágok illatát? Csak addig, míg tart a nyár…” –leült az asztalhoz, belemártotta az ecsetet a tintába, majd kanákat kezdett rajzolni. Mikor evvel elkészült, felolvasta a vers folytatását:
-„ Lehullnak a levelek, beköszönt a tél, hamvaid viszi a jeges szél…” –elégedetten vigyorgott. –Ez jó lesz. Sayounara Haruko!



Hatsuyot megdöbbentette Haruko halála. Az ünnepség óta a lány barátságosan közeledett felé, és felajánlotta, hogy tisztára mossa Sesshoumaru előtt, ha elmondja neki, hogy mit tett vele Katayama. Nem tudta elhinni, hogy Haruko meg akarta csalni Katayamát, mert szerette a férfit, és nagyon fájtak neki, amiket megtudott a tábornokról. Katayama kiszagolhatta, hogy mire készül Haruko, és ezért ölte meg. A levelet már biztosan megsemmisítette Katayama, pedig reménykedett benne, hogy ezek után Sesshoumaru hisz majd neki, és meghallgatja majd. Akkor talán megvédené őt a közelgő veszélytől. Mert bizony nagy veszély közeledett. Ma semmiképpen sem találkozhat Katayamával, ám valahol legbelül érezte, hogy a férfi hamarosan megkeresi őt. Gondterhelten bámult ki a szobája ablakán, és szomorúan állapította, hogy nap vészesen közeledik lenyugodni, és aranysárga fénye lassan vörössé válik. A kard ma éjjelre semmilyen védelmet nem fog nyújtani. Csak egy közönséges katana feladatát képes ellátni. Ami a legnagyobb baj volt, hogy Naganouri és Tatsuro nincsenek a kastélyban. Adóbeszedő körútra mentek. Tatsuro azt mondta, hogy azért vállalták el ezt a munkát, hogy minél kevesebb ártatlan falusi haljon meg. Titokban saját vagyonukból egészítették ki a hiányzó részeket. Így ő teljesen egyedül maradt. Yokot most hamarabb aludni küldte, hogy legyen ideje gondolkozni. A kislány amúgy is nagyon fáradt volt az egész napos futkározás után. Már a vacsoránál majd leragadtak a szemei, és hatalmasokat ásított. Ahogy a nap ereszkedett lefelé, ő úgy érezte, hogy ereje egyre jobban fogy. Utolsó mentsvára Sesshoumaru. Le kell küzdenie a büszkeségét, és segítséget kell kérnie a férfitól. Bele sem mert gondolni, hogy mi történik, ha Katayama így meglátja. Mélyet sóhajtott, és hátat fordított az ablaknak. Katanáját elrejtette a futon alá, és elhagyta a szobát. Egyenesen Sesshoumaru lakosztálya felé tartott. Megszaporázta a lépteit, és idegesen tekintett körbe a folyosókon lévők között. Szerencsére Katayama nem volt a közelben. Sesshoumaru szobája előtt megkönnyebbülve érezte, hogy a férfi bent van, méghozzá egyedül. Halkan megkocogtatta a shoujit.

Sesshoumaru az erkélyen állva figyelte a csodálatos naplementét. Nagyon tetszett neki a látvány, de arcán közömbösség ült. Hatsuyon gondolkodott, mint mindig. Mikor még az udvarházhoz járt ki, még magának sem vallotta be, de alig várta a naplementéket. Tudta, hogy akkor újra láthatja őt, aki teljesen felborította a belső harmóniáját. Bár Aozorával jól érezte magát, mégis hiányzott neki Hatsuyo. Azt hitte, ha kerüli, akkor könnyebb lesz. Hiányoztak azok az éjszakák. Dühösen összeráncolta szemöldökeit. Hatsuyonak ő nem is kell. Kezdetektől fogva színészkedett, majd a szemébe mondta, hogy gyűlöli. Csak azt kapja majd tőle, amit megérdemel! Na és persze a családja… Gondolatait egy kellemes illat közeledése szakította félbe. Ám az illat most valahogy más volt. Valaki megkocogtatta a shoujit.
-Mit akarsz? –vetette oda ridegen.
A tolóajtó elhúzódott, és belépett rajta Hatsuyo. Sesshoumaru el sem tudta képzelni, hogy mit akarhat tőle ilyenkor a nő. Talán egy újabb csel…
-Nem hívattalak. –jegyezte meg a démon, és arany tekintetével végigmérte a lányt.
-Tudom. –mondta csendesen a nő, egyenesen Sesshoumaru arcába nézett.
-Akkor?
-Szeretnék itt maradni éjszakára. –jelentette ki Hatsuyo.
Sesshoumaru teljesen ledöbbent, ám nem mutatta ki.
-Ne légy nevetséges… -ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. –Nem szándékozom az éjszakát veled tölteni, onna…
-Nem arról van szó… -mondta a lány szomorúan. –Csak itt szeretnék maradni, mert…
-Nem érdekelnek a személyes problémáid. –Sesshoumaru hangja rideg, ellentmondást nem tűrő volt. –Hordd el magad innen!
-Hai. –bólintott Hatsuyo, ennél jobban nem akart megalázkodni a férfi előtt, ezért elhagyta a lakosztályát. Visszasietett a saját szobájába.
-„Mit gondoltam én?” –kérdezte magától mérgesen. –„Talán majd tárt karokkal fogad?”
Úgy döntött, hogy ma éjjel elhagyja a kastélyt. Gyorsan levette magáról a halványsárga kimonót, és egy barna hakamát, és sötétkék haorit öltött fel. Hosszú, kékes-fekete haját a feje tetején copfba kötötte, és magához vette a kardját. A nap már vészesen közeledett a látóhatár felé. Egy barna, csuklyás köpenyt terített magára, majd sietős léptekkel elhagyta a szobáját. A városkapuba érve szerencsére nem állította meg senki. Kiosont a vándorkereskedők tömegében bujkálva. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy milyen simán ment a kijutás, és, hogy talán Yokoval el tudna innen szökni. Aztán elvetette az ötletet. Sesshoumaru úgyis beérné, és nem akarta kockára tenni a gyerek életét. Egy darabig együtt ment a kereskedőkkel, majd hirtelen letért az útról, és mikor biztos volt benne, hogy nem látják, futásnak eredt. Közben a nap eltűnt a dombok közt, vöröses fénysávot hagyva maga után. Hatsuyo érezte, hogy nagyon fárad, megállt, és kifújta magát egy fánál. Egy kósza hajtincs az arcába omlott. Fekete volt. Már nem érzett semmit. Sem szagokat, sem bármiféle jelenlétet. Emberré vált. Megint futni kezdett, és csak futott, minél messzebb a kastélytól... Katayamától…