Új kaland, új erő, nagyobb szerelem III. Az idő- és szellemharcosok
I. fejezet
(Majdnem) Boldog élet

-Hol van már Kagome?!-mérgelődött egy ezüsthajú, kutyafülű alak, aki egy rozoga kutat kémlelt, lábát pedig másodpercről másodpercre a fölhöz verte idegesen.
-Ahogy hallom, már jön is!-szólt egy lila kimonójú alak, bottal a kezében.
-Sziasztok!-köszönt egy nő, amint kimászott a kútból.-Bocs a késésért!
-Már három órája itt kellett volna lenned!
-Ugyan már, Inuyasha, ne mérgelődj! Inkább segíts kipakolni! (Így hívták a kutyafülűt.)
-Miért hoztál ilyen sok cuccot, Kagome? (Így meg a nőt.)
-Mert egy ideig nem megyek vissza.
-Tényleg?-lágyult meg a hanyou (félszellem) hangja.

Miroku lassan elszédelgett, mert valahogy sejtette, hogy kettesben akarnak maradni. (Mivel ez volt a neve a lilakimonósnak.)
-Tényleg. Örülsz, ugye?

-Igen.-közelebb ment hozzá, átkarolta a derekát, és lágyan megcsókolta.
-Látod? Nem kell mindig mérgelődnöd!
-Rendben! Máskor megpróbálom türtőztetni magam!
-Hogy én ezt már hányszor hallottam!-nevetett.
-Gúnyt űzöl a szavaimból?!
-Igen, kutyuskám!
-Várj csak!
Mint a kisgyerekek, elkezdtek futkosni a kút körül. Kagome hagyta, hogy Inuyasha elkapja. A fiú felemelte, és megpörgette a levegőben.
-Engedj el! Engedj el, vagy te is repülni fogsz!

-Úgy sem mered megcsinálni!
-Biztos vagy te abban?
Kezeit maga elé nyújtott, és Inuyasha lába már emelkedett is a talajtól. De aztán meggondolta magát, és letette.
-Mi lenne, ha most csak ketten uzsonnáznánk? Elég ételt hoztam.
-Benne vagyok!

Leültek, a kút szélének támasztották hátukat, és egymást etették. Végignevették az egész délutánt, és az este is eljött. Lassan vissza kellett volna indulniuk.
-Gyere, menjünk, Mirokuék már várnak!
-Muszáj?-kérdezte a hanyou.
-Igen, mert Nashizot is látni szeretném!
-Mi lenne, ha nekünk is lenne egy gyerekünk?
-Mi?-fejében felütötték magukat az emlékek, ahogy első gyermekük meghalt.
-Tudom, mire gondolsz, de 100%-osan megvédenélek titeket.
-Nem is tudom… Nagyon jó lenne, de ha megint az történik…
-Nem fog.-közelebb húzta magához, és kezdetét vette az, ami ilyenkor lenni szokott.
Bip-bip. Bip-bip. Erre a hangra ébredtek mindketten. Kagome egyik telefonja csörgött. Inuyasha mellkasán feküdve, kábán kikereste a táskájából a készüléket, és felvette.
-Itt Lara Lovejoy, fogja rövidre. Egy felkérés… színésznőként? Nagyon csábító, de nem fogadhatom el, szabadságon vagyok.-letette.
Ez volt a lány amerikai neve. A félszellem is felébredt.
-Mi az?-kérdezte.
-Semmi, ne is törődj vele!-megcsókolta.
Megint megcsörrent egy, de most nem ugyan az. Ezt a „zavarót” is lepattintotta. Aztán még egy.
-Ezt nem hiszem el! Miért nem tudnak békén hagyni? Te vagy az Mary? Értem… mond meg nekik, hogy szabadságon vagyok, vagy hogy nyaralok, nem tudom, találj ki valamit! Nem… Azt nem mondhatom el, hol vagyok! Hogy meddig leszek távol? Nem tudom… pár hónap. Tudom, hogy sok idő. Igen, mindenképpen visszamegyek még, ne aggódj! Tarts egy sajtótájékoztató, és mond meg azoknak a dögöknek, hogy ne zaklassanak! És leköteleznél, ha csak vészhelyzetben keresnél! Hogy mit csinálok? Mondjuk úgy, hogy az elő-nászutamat töltöm! Apámnak meg mond meg, hogy ne aggódjon! Oké, szia!
-Na, ez mi volt?-vonta kérdőre Inuyasha.
-Mary, a menedzserem, és azt mondta, hogy odahaza mindenki értem aggódik, mert csak úgy eltűntem.
-Nem lenne jobb visszamenned, elintézni a dolgokat?
-Először te, csak aztán a karrier!-de megint megszólalt az egyik.-Nem érdekel, nem veszem fel!
-Gyere, látogassuk meg Sangoékat!
-Menjünk!
Felöltöztek, és elindultak.