Egy emlékezetes szilveszteri éjszaka – by: Kagome-Lara

Odakint esett a hó. A lány hazafelé tartott bevásárló körútja után. Roskadásig tele volt táskákkal. Éppen ezért veszélyes volt így felmennie a házukhoz vezető meredek lépcsőn. De hát mit tehetett volna? Megpróbált minél óvatosabban lépkedni fokról-fokra, közben egyensúlyozott a sok teherrel. Olyan 15 éves forma lehetett. Fekete, hosszú haja szálegyenesen simult arcához, valószínűleg a hajvasaló hatása. Fru-fru-ja oldalra fésülve, bár pár hajszál mindig rakoncátlanul kiszabadult. Arcát mintha angyalok faragták volna. Orra kicsit pisze volt, szeme acélkék színű, bár ezt csak az állapíthatta meg, aki nagyon közelről nézett beléjük. Szempillái feketén, szépen ívelten keretezték gyönyörű szemét. Ajka csókra csábító, telt, rajta egy kis csillogó szájfénnyel. Nem vetette meg a sminket, de nem is vitte túlzásba. Alkata se nem kövér, se nem sovány, de törékeny. Járása kecses volt, talán táncol. Ruhája divatos: csőszárú, fekete nadrág, kicsit magas sarkú csizma, kabátja nagy gallérját feltűrte, amely megint csak a legsötétebb színt viselte. Fején nem volt sapka a csípős szél ellenére - nem szereti. Nagy nehezen felért a lépcső tetejére. Becsengetett, igaz ő is itt lakik, de nem tudta kinyitni az ajtót, minden keze foglalt volt. Végül ajtót nyitottak neki.
-Jaj, nővérkém, már megint nem tudtad fékezni a vásárlási vágyadat? – vette át tőle a csomagok felét egy 10 év körüli kisfiú.
-Igazságtalan vagy! Csak a legszükségesebbeket vettem meg! – vetette ellen.
-Hát persze, mint mindig.
De hamarosan rájött, hogy igazságtalan volt nővérével. A csomagok mind ételt tartalmaztak, tehát az egyik tokyoi közértben volt vásárolni, nem pedig egy plázában. Csak egy táskában voltak különböző ruhák, nem többen - mint általában lenni szokott.
-Bocs, csak azt hittem… - szabadkozott, miközben a táskák tartalmát pakolták ki a szögletes konyhaasztalra.
-Tudom, mit hittél. – vágott a szavába sértődötten. – De nem vagyok megszállott vásárló.
Ezzel otthagyta öccsét, és felakasztotta kabátját a fogasra. Majd felment a benti lépcsősoron a szobájába – de anyjával találkozott össze útközben.
-Megjöttél, Kagome? Mindent megvettél?
-Igen, Souta most pakolja ki.
-Nincs nálad a mobilod?
-Miért? – és benyúlt jobb elülső nadrágzsebébe, ahol mindig is tartani szokta az említett tárgyat, majd kihúzta. – De, itt van.
-Csak mert kerestelek.
-Ja, tényleg. Bocs, le volt halkítva. Mi kellett volna?
-Nagyapádnak altató.
-Jaj, később lefutok érte a gyógyszertárba, oké?
-Rendben.
Most már tényleg megszabadult mindenkitől – gondolta, mikor belépett szobájába. Itt már senki sem zavarhatja. Majd a zárban ráfordította a kulcsot. Megigazította magán kötött pulóverét, és kimerülten esett az ágyába. Ránézett a kisszekrényén lévő órára, ami a dátumot is mutatta: 2007. 12. 30. 16:⁰¹. Holnap szilveszter.
”Három lehetőségem van – gondolta - : 1-otthon tespedek a tévé előtt csipszet zabálva
                                                                2-anya először életemben elenged discoba
                                                                3-valamelyik ismerősöm házibulit szervez”
Ezek közül a legelsőt tartotta esélyesnek, mivel már 30-adika van, és épeszű ember már előbb szólt volna, ha meg akar valakit hívni a házibulijába. Erre a gondolatra megsemmisülten sóhajtott. Nyögdécselve felkelt. Tudta, hogy fel kell frissítenie magát, amire csak egy mód van. Bekapcsolta számítógépét, és odasétált gardróbjához. Onnan egy feszes topp, és egy testre simuló nadrág került elő, vékony balettcipővel. Átöltözött, és már szólt is a hangfalból a zene. Önkéntelenül is elmosolyodott. A zene mindig magával ragadja. Ilyenkor nincsenek külső hatások. Mintha egy másik világban lenne, ahol csak ő van, a tánc és a zene. A sejtés valósnak bizonyult. Tényleg jó ideje táncol. Pontosabban 9 éve. Most éppen egy lassú szám ment, ami a Dirty Dancing című filmből vált ismertté. Mozgása olyan kecses volt, hogy öröm volt nézni. Haja kiszabadult az időközben megcsinált copfból, és vadul himbálózott a mozgás hatására. Mosolygott. A tánc egy olyan életérzés, amelyet soha nem lehet elfojtani, mindig csak növekszik, mint egy egézséges csecsemő. Úgy gondolta ilyen téren fog majd megélni, de még nem ment biztosra. Most egy normál középiskolát végez a belvárosban. Kb. egy óra múlva immár teljesen vidáman átöltözött. (Mivel el kellett mennie a városba.) Ugyanazt a csizmát és nadrágot húzta fel, ami nem rég volt rajta, csak most egy hajókivágású fehér pulcsit, rá halálfejes nyakkendőt lezseren megkötve, és fekete motoros kesztyűt. Nem volt lázadó típus – habár olyan olaszos természete van. Meglepő – de megenyhült az idő, így csak egy fehér, szőrös nyakú mellényt öltött magára. Egyik kezét a mellény magasított zsebébe dugta, másik lazán lógott teste mellett. Felkapta tatyóját, zsebre vágta mobilját, és elindult.
Kiérve a házból szippantott egy nagyot a levegőből, mintha eddig légszomja lett volna. Már indult is a lépcső felé, amikor észrevette, hogy a házuk mellett lévő szentélyből fény szűrődik ki. Ez a kis viskó úgynevezett családi örökség volt, nemzedékről nemzedékre szállt. Családjából csak nagyapja gondozta, ő neki nincs rá ideje – de ha lenne is, nem foglalkozna ilyen dolgokkal. Szórakozottan odasétált, fülében még mindig a zene visszhangzott. Elhúzta az ősrégi ajtót, és benézett. Jól látta az előbb – tényleg fény jött ki. Méghozzá egy ősrégi kútból.
”Milyen furcsa. Már 15 éve élek itt, de egyszer sem voltam itt lent.” – gondolta.
Kíváncsi tekintettel – immár közelebbről – méregette a különös tákolmányt. Igazából nem tudta, miért tartja különösnek, hiszen olyan, mint mindegyik más kút. Fölé hajolt, de nem akarta elhinni, amit tapasztalt – egy óriási százlábú hánykolódott benne, emberarccal. Nem tudta elképzelni, ez hogyan lehetséges, de a tömör fényben úszott. Hirtelen megmozdult, és elkapta a nyakát. A lány minden erejével próbálkozott kiszabadulni a karmos ujjak szorításából, de sehogy sem sikerült neki. És egyszer csak berántotta a kútba. Még ott is lila fénnyel körülvéve menekülni próbált. Mintha lebegne. Sikítozva kinyújtotta jobb kezét, és a százlábú emberarcára tapasztotta. Nem tudta se megmagyarázni, sem elhinni, de most az ő kezéből tört ki kék fény. Mikor felocsúdott rémültségéből, előreúszott a fényben, és az egy idő után abbamaradt, majd talajt érzett maga alatt. Úgy látszott most a kút „igazi” belsejében van. Napfény sütött be, így meglátta a felfelé vezető létrát. Gyorsan felkapaszkodott rá, mintha az emberarcú százlábú még mindig követné. Kiérve óriási meglepetés fogadta. Egy tisztáson állt, ledöbbenve, kicsit távolabb magas fák vették körül. Akárhol is volt, nyár volt éppen. Gondolatai csak úgy cikáztak fejében:
”Mi a fene ez?! Hová kerültem? A Százholdas Pagonyba???”
Dög meleg volt, lehúzta mellényét, és a kútra terítette. Fürkésző tekintettel elindult a hosszúra nőtt fűben. Ha arra kerül a sor, meg tudja védeni magát. Nem sokat kellett gyalogolnia, egy óriási fát pillantott meg, ágai az ég felé meredeztek. Volt vagy ötven méteres. Egy piros pontot fedezett fel a növény törzsén, odasétált, és – megint csak – nem hitt a szemének.
”Miket tartogat még ez a nap nekem? Először az a gyilkos ipse a százlábú jelmezbe, most meg ez a pirosba öltözött krapek! Mi tagadás, elég cuki…”
Majd alsó ajkába harapott, mint mindig, amikor tetszett neki valamelyik fiú. De a magány sokszor elragadta. Egy éve, hogy szakított, és egyfolytában azon töpreng, hogy miért nincs neki senkije. Ha csókolózó párt lát a parkban, a sírhatnék kerülgette. Miért? Talán benne van a hiba? De gyorsan félretette ezeket a gondolatokat, hiszen most sokkal fontosabb dolga van. Mihez fog most kezdeni? Ki ez itt a fán odaszögezve egy nyíllal? És a legnagyobb kérdés (egyelőre): Hogyan megy haza?
Felmászott az egyik vastag, kiálló gyökérre, és közelebbről is szemügyre vette a srácot: kutyafülei voltak!
”Az meg hogy került oda?” – töprengett, és megtapogatta.
De abban a pillanatban neszt hallott a bokrok mögül. Meglepődött, de nem mutatta ki. Csak ridegen ennyit kérdezett:
-Mit akartok?
-Ördög és Pokol! Boszorkány! - kiáltották a bujdosók.
-Hogy mi van?! – na ezt már nem hagyhatta szó nélkül, hirtelen megpördült.
És ekkor látta, hogy repülnek a balták, kések, de főleg nyilak – felé. Felsikoltott, újra megfordult, és belekapaszkodott a piros ruhásba, megpróbált minél kisebbre zsugorodni. Mikor abbamaradt a dobálózás, forrt benne a düh, és odakiáltott nekik:
-Ti meg mit képzeltek magatokról?! Majd én megtanítalak titeket az illedelmes viselkedésre!!! - leugrott a fáról, és lassan, fenyegetően közelített a bokrokhoz.

De még mielőtt odaért volna, azok előugrottak rejtekhelyeikről, és megtámadták. Nem érte felkészületlenül a dolog, így gyorsan felvette támadópozícióját, hogy megmutassa, kivel is kezdtek ezek ki. De nem volt rá szükség. Az egyik fa mögül egy ló vágtatott elé, és lovasa ráordított a támadókra:
-Megálljatok! Ne bántsátok!
A fehér-szürkés lovon egy öreg néni ült, szegény félszemű volt, ráncos. Kagoméhoz fordult.
-Mit keresel itt, Kikyo?
-Kikyo? Az meg ki?
-Micsoda? Te vagy Kikyo.
-Én ugyan nem, öreganyó!
-Vigyázz a szádra Kikyo!

-Mi az, megsüketült? Az előbb mondtam, hogy én nem vagyok Kikyo!
-Akkor ki?
-Az én nevem Kagome. Higurashi Kagome.
-Akkor te…
-Mi?
-Értem már.
Erre nagyon pipa lett, és önmagából kikelve kiabálni kezdett:
-Én meg egyre inkább nem! Hogy kerültem ide? Kik maguk? Miért akart megölni az a százlábú? Mit keres ott a fán az a srác? Hogy jutok haza? Meg tudja magyarázni nekem ezeket a kérdéseket?
-Ez egy nagyon bonyolult történet…
-Magyarázza csak el, nem vagyok hülye! 4.6-os átlagom van!
-Rendben, te akartad! Kikyo – akivel összetévesztettünk – egy papnő, aki a Szent Ékkövet őrizte.
-Mi? Mégis csak létezik a Szent Ékkő?
-Látom, hallottál már róla.
-Igen. A nagyapámtól. De ehhez nekem mi közöm?
-Te Kikyo reinkarnációja vagy.
Meglepett, de inkább dühös és értetlen képet vágott. Pár másodpercnyi hatásszünet után megkérdezte:
-Hogy mi van?! – de most a hangja sokkal halkabb volt.
-Jól hallottad. Az Ékkő most benned van. A testedben.
-De hát…
-Így van, akárhogy is kételkedsz ebben.
-De honnan tudja biztosan, hogy én ennek a nőnek a reinkarnációja vagyok?
-Ez nagyon egyszerű, gyermekem. Eléggé hasonlítasz rá. Legalábbis kívülről. Mivel ő sokkal nyugodtabb természetű.
-Hát, már többen is mondták, hogy nagyon olaszos vérmérsékletű vagyok… Magamtól is tudom.
-És az a piros ruhás fiú Inuyasha. Valamikor szerelmesek voltak egymásba, de egy gonosz ember megtévesztette őket, és így a másik ellen fordultak. Inuyasha megölte Kikyot, Kikyo pedig mély álomba sújtotta Inuyashát. Ennek már több, mint ötven éve. – és kezével a fára mutatott.
Ő is megfordult. Most már egyáltalán nem háborgott a lelke, csak rengeteg kérdése volt még. És nem tudta, ki válaszolhatná meg őket…
-De… Hogyha igazán szerették volna egymást, akkor nem ölték volna meg a másikat. – lehajtotta fejét, és szeme könnybe lábadt, kezét ökölbe szorította, de nem mutatta ki elkeseredettségét. – Én sose tennék ilyet a szerelmemmel…
-Pedig megtetted, Kikyo!
Ez a mondat szíven ütötte Kagomét, és hirtelen megfordult. Egyenesen a fiú szemébe nézett, aki most már élettel teli méregette őt. Ekkor arcát egy forró könnycsepp szántotta végig.
-Nem.

-De igen! – válaszolta az.
-Nem vagyok Kikyo! – most már ellentmondást nem tűrő hangon beszélt. – Miért hasonlít mindenki egy olyan nőhöz, aki megölte, vagy legalábbis ötven évnyi szenvedést okozott a pasijának?!
A srác meredten bámulta. Jobban megnézte magának a lányt. Ruházata furcsa volt, mintha nem is idevalósi lenne. Hosszú, szög egyenes haja keretezte formás arcát. Az acélkék szemek lenyűgözték. Kár, hogy könny csordogál belőlük. Hosszú keze – lába volt, de nem olyan langaléta alkat. Körme hosszú, formás. Ajka telt, csillogó. Járása kecses.
De most már a lány is jól szemügyre vette Inuyashát. Piros ruhája nem nagyon illett hozzá. Lebegő fehér haja öregemberre emlékeztetett, de fiatal arca, alkata lenyűgöző volt. Aranysárga – borostyán színű szemei megigézők. És azokkal a kutyafülekkel olyan cuki…  Már - már azt hitte, beleszeretett. Végülis el tudja magáról képzelni…
-Haha! – nevetett fel Kagome. – Ha láttad volna, milyen értetlen képet vágtál az előbb!
”Ő nem lehet Kikyo. Ő sokkal… hidegebb. Ez a lány pedig gyönyörű, komoly, de egyben vidám. Ugyan már Inuyasha! Nem szerethetsz belé! De Kikyo meghalt. Tehát szabad az út…”
-Hé! – szólt rá idegesen. – Te nem lehetsz Kikyo!
-De jó, hogy végre rájöttél! – mosolyodott el, és csak úgy ragyogott az arca.
Egymás szemébe néztek. Jó hosszan. Aztán mikor észbe kaptak, gyorsan elkapták tekintetüket, és elpirultak.

-Akkor ki vagy? – szólalt meg Inuyasha.
-Kagome. Te pedig Inuyasha. – mosolygott szüntelenül. – De miért nem jössz már le onnan?
-Ha le tudnék jönni, már rég megtettem volna!
-Ugyan már, ne légy olyan harapós!
De a jókedv mindenkiből elpárolgott, megkeményedtek az arcok, mikor a kútból előtört a százlábú.
-Sosem szabadulok meg tőle?! – kiáltott fel a lány.
-Hé!
De ő már futott is a szellem elől.
-Kagome, csak te tudod kihúzni Inuyashából a nyilat! Rajta gyermekem! – kiabált az öregasszony.
Meghallotta, és olyat fékezett, hogy körülötte minden por felszállt. Majd tett egy gyors hátraarcot, és a fa felé futott.
”Áldom Tako tanárnőt, hogy nem hagyott lustálkodni a tesiórákon!” – gondolkodott.
Lihegve odaért, és egy óriási ugrással, máris a nagy gyökéren termett. De nem tudta magát időben lefékezni, és nekipuffant a fiúnak. Mielőtt még akár a kezét is rátehette volna a nyílra, a százlábú óriási testével körbecsavarta a fát. Annyira szorította őket, hogy már alig kapott levegőt. Egy hirtelen ostromnál felsikoltott, és rávasalódott a fiú mellkasára. Ezentúl egy hangot sem adott ki magából, már lassan lecsukta a szemét, amikor Inuyasha hangját meghallotta:
-Nehogy elaludj itt nekem! Húzd ki a nyilat!

Felnézett azokba az aranysárga szemekbe, és egy kis remény átszállt a fiúból belé. Lassan, nehezen kihúzta jobb kezét a szorításból, és megragadta. Majd kék fény kíséretében kihúzta Inuyasha testéből.
-Nem is rossz! – mondta, majd ügyet sem vetve a szuszkiszorító szorításra, átkarolta a derekát, és felugrott a levegőbe.
-Mit csinálsz? – kérdezte megrökönyödve.
-Megmentelek, te ostoba!
-Tudod ám, ki az ostoba!
-Ahelyett, hogy hátráltatsz, inkább megköszönhetnéd!
Már épp válaszolni akart, amikor földet értek, és - egy kicsit talán erősen - letette a lányt a földre, és a szellem után eredt. Pár perc múlva kicsúszott a karmai közül. És megint felé szaladt.
-Ezt már nem hiszem el! – kiáltotta amaz.
De megbotlott egy nagy kőbe. Majdnem elhasalt, amikor a szellem valahogy alányúlt, és felrepítette. Reptében az egyik agyarával – mivel az is volt neki – erősen eltalálta, mire ő felsikoltott, és már csak azt látta, hogy valami fényes, kerek szakad ki belőle – majd az esést érezte. Mikor magához tért, kétségbeesve tapasztalta, hogy egy egész vértócsa gyűlt már össze alatta, a kerek tárgy pedig a kezébe volt, Inuyasha meg karnyújtásnyira előtte próbálja visszatartani a szellemet. Kezét a sebre szorította, és nagy nehezen felállt.
-Jól vagy? – kérdezte sután.
-Én igen. De te?
-Remekül. – nyögte, de abban a pillanatban térdre rogyott.

Inuyasha végképp erőt vett magán, és felkaszabolta a szellemet. Az öregasszony odalovagolt hozzájuk.
-Nagyon fáj? – kérdezte Kagométól.
-Piszkosul. – vallotta be végre.

Felemelte a kezét, hogy belepillantson, mit is tartogat már negyed órája a tenyerében.
-Ez csak nem a… - kérdezte Inuyasha.
-A Szent Ékkő. – fejezte be az anyó.
-Ez bennem volt?
-Most ne ezzel foglalkozz. Előbb el kell látnunk a sebedet. Inuyasha! A kunyhómhoz!
Erre felkapta Kagomét, és már száguldottak is. Lassan kezdte elveszíteni az eszméletét. Még mielőtt elájult volna a félszellem karjaiban, halkan ennyit mondott neki:
-Sajnálom, hogy bajt okoztam…
-Ostoba! – morogta. – Nem a te hibád volt!
-És hogy összevéreztem a ruhádat… - majd csend lett.

Kagome a telefonjára ébredt. Mindenki értetlenül bámult, nem tudták, honnan jön a hang. Kinyitotta szemeit, fel akart ülni, de élesen beléhasított a fájdalom. Oldalára nézett, és látta, hogy pulcsija fel van tűrve, és fehér gézzel át van kötve.
Mégiscsak sikerült valahogy felülnie, és kikotorászta a mobilját nadrágzsebéből.
-Mondjad! – szólt bele.
-Kagome! Hol a csudában vagy? Arról volt szó, hogy csak elmész altatót venni, és már 31-edike van! Halálra aggódtam magam miattad! Hol vagy? Jól vagy?
-Anya! Nyugodj meg, jól vagyok!
-Hát a hangodból nem ezt állapítom meg!
-Csak az oldalam fáj.
-De hol vagy? Mi történt?
-Hosszú történet. Majd elmagyarázom.
-Mikor jössz haza?
-Remélem, még ma. Anya, bízz bennem! Nem voltam semmiféle buliba, nem is narkóztam, se nem ittam magam részegre! Majd még hívlak! – meg sem várva a választ, letette.
-Ez mi volt, gyermekem?
-Hát… Egy telefon. Tudja, kommunikációs tárgy.
-Még soha életemben nem láttam ilyet.

Óriási döbbenet ült ki az arcára. Már kezdett mindent sejteni…
-Mondja, milyen évet írunk?
-1800-at, kedvesem.
-Hogy mennyit?!
Felállt, felkapta a táskáját, és elfutott. A sebe iszonyatosan fájt. De nem foglalkozott ezzel. Most haza kell jutnia. Bármi áron. Már sejtette, hogyan, és a régi kút felé vette az irányt. Tíz percnyi futás után odaért, fölé hajolt, majd töprengeni kezdett:
”Ha a kútból kimászva jutottam ide, akkor talán ha beleugrok, visszamegyek.”
De valami – illetve valaki eszébe jutott. Inuyasha. Felnézett arra a nagy fára, ahol először látta. És akkor megpillantotta őt. A félszellem is a lányt figyelte, és most leugrott a fáról. Kagome is odament.
-Mond csak, honnan jöttél te egyáltalán? – a hangja meglepően lágy volt, nem morgós.
-Az én világomban 2007-et írnak. – felnevetett. – Vagyis mindjárt 2008-at, mivel ma van újév napja.
És arca immár ragyogott.
-Örülök, hogy találkoztunk. – rámosolygott.
-Az Ékkő nálad van?
-Igen.
-Értem. – pár percnyi kínos csend. – Akkor… Most elmész?
-Ha sikerül épen átjutnom a kúton, akkor igen.
-Hát akkor… Viszlát!

-Igen… Viszlát!
Kicsit többet várt. Igaz, csak egy napja ismerik egymást, de észrevette a fiún, hogy kedveli. És ő is. Amikor nincs morgós kedvében, igazán kedves tud lenni. És jóképű is…
Megfordult, és indult visszafelé, amikor egy kezet érzett a csuklóján. Meglepetten hátrapillantott, de ekkor a másik kéz átkarolta, magához húzta, és… Inuyasha megcsókolta. Hosszan. Nagyon hosszan. Nem ellenkezett, kezeivel átkarolta nyakát, és átadta magát a csók örömének. Mikor végre elszakadtak egymástól, mélyen a másik szemébe néztek. Inuyasha olyat mondott, amit soha az életbe nem tett eddig…
-Szeretlek! – suttogta Kagome fülébe.
-Micsoda? – rökönyödött meg az.
-Jó hallottad.

-Nem, Inuyasha, te nem szeretsz. – és szeméből könnyek csordultak. – Tudom, hogy Kikyot szereted, és őt látod bennem. Te őt szereted, nem engem.
-De…

-Pszt! – ujját puha ajkaira tette. – Ne mondj semmit! Élj tovább boldogan!
Majd kiszakította magát az ölelő karok fogsásából, és villámgyorsan beleugrott a kútba. Inuyasha utána szaladt, de már túl késő volt. Kétségbeesetten kiabált.
-Kagome!

A lány kiérve rettenetesen fáradtnak érezte magát. Bevánszorgott házukba, és ott anyjával találkozott össze, aki aggódva futott oda lányához, és szorosan átölelte.
-Jaj, kislányom, hol voltál?
-Messze innen, anya. – sírta.
-Hogy kerültél oda?
-Igazából én sem tudom. – zokogta, de felnyögött.

-Mi az?
Lánya oldalára pillantott, és látta, hogy fehér felsője vérrel volt átitatott.
-Azt hiszem, felszakadt a sebem…

-De hát mi történt? – fektette le óvatosan az ágyra. – Megtámadtak?
-Valahogy úgy… - sziszegte.
-Mindjárt jövök, hozom a gézt, és kicserélem a kötésedet!

Így a lány pár percre magára maradt minden fájdalmával. Mind lelki, mind testi. Még mindig sírt, mivel a szerelmi seb is felszakadt a szívén…

Éjszaka ébredt fel. A saját ágyában volt, a saját csipkés hálóingében, lefürödve, illatozva – sebbel az oldalán. Megint rájött a sírhatnék. Mivel most nem mozoghatott, így nem is táncolhatott. Nem tudta, mivel foglalja le magát, így hát elkezdett olvasni, hogy elterelje gondolatait Inuyasha felől. Aludni nem bírt, de nem is akart, úgyis a fiúról álmodna. Fél óra múlva huzatot érzett – az ablaka kinyitódott. Felállt és becsukta, de akkor valaki hátulról átkarolta, előtte termett és megcsókolta. Nagyon jól tudta, ki volt az a valaki.
-Inuyasha… - lihegte levegő után kapkodva a csók miatt. – Te meg mit keresel itt, és hogyan… - de a félszellem nem engedte, hogy befejezze mondatát.

-Mielőtt még bármit is mondanál, tudnod kell, hogy én egyáltalán nem Kikyot látom benned. Csak külsőre hasonlítasz rá, belülről nagyon más vagy. És én ezt a lányt szeretem. Téged.
-Ó, Inuyasha! – lágyult meg, most már tudta az igazat. – Én is téged! – majd újra megcsókolták egymást.
Majd több lett belőle. Lassan elterültek az ágyon, és óvatosan hámozták le egymásról a ruhákat. Inuyasha különösen odafigyelt szerelmére, nehogy fájdalmat okozzon neki a sebe miatt. És ez így ment tovább…
Reggel egymáson ébredtek. Kagome Inuyashán feküdt, aki szorosan ölelte. Mire a lány felébredt, a fiú már fent volt.
-Boldog új évet!

A félszellem kicsit megszeppent, de viszonozta a jó kívánságot.

-Neked is! – csók következett.
-Ilyen csodálatos szilveszteri éjszakám még soha életemben nem volt. – mondta a lány.
-Nekem sem. – újabb csók.

És olyan szorosan ölelték egymást, fogták egymás kezét, mintha nem akarnának elválni soha többé.
Azon a napon egy meghamisítatlan, örök szerelem éledt.