VI. fejezet

A nagy visszatérés estéje

A helyszínen most volt a legnagyobb forgolódás. Egyes emberek már szinte futva közlekedtek. Ki ruhával, ki papírokkal a kezében. A színpad mögött volt a legkritikusabb a helyzet. Technikusok és látványtervezők hangosan utasítgatták a kellékeseket, vagy éppen a többi népséget. Az egyik kiépített, ideiglenes szobában az egyik fiatal nő körül volt nagy a nyüzsi. Sminkesek, öltöztetők voltak körülötte. Ő közben szorgalmasan beszélt egy mellette álló (szintén) fiatalnak látszó férfihoz.
-Figyelj, Inuyasha! A koncertnek két felvonása lesz: az elsőben a lassú számaimat fogom énekelni, a másodikban az ütősebbeket.
-Értem.-felelte, miközben a sürgölődő embereket nézegette.-Kagome, nem túlzás ez egy kicsit?
-Szerintem nem. Elvégre lehet, hogy utoljára lépek fel.
Felállt, majd elindult egy kis kialakított öltözőféleségbe. Pár perc múlva kijött, és hirtelen minden ember abbahagyta, amit csinált, vagy letette a kezéből elfoglaltságának értelmét. Kagome gyönyörű volt. A lány egy fehér, hosszú, felül „v” alakban kivágott selyemruhában jött ki. Odament a megrökönyödött hanyouhoz.
-Na? Milyen?
-Csodálatos!-felelte amaz, és megcsókolta.-Tudod, csodállak, hogy eddig eljutottál egyedül.
-Köszönöm, de ráérsz majd akkor gratulálni, majd ha minden sikerült! Különben kaptam segítséget, nem egyedül csináltam mindent!
-Például?
-Például apám segített, ő tartotta bennem a lelket, amíg távol voltál.
-És mikor találkozhatok vele?
-Nem tudom.
-Elnézést, hogy megzavartalak titeket, de a sminkesek csak rád várnak, Kagome!-termett ott a semmiből Mary.
-Ó… Persze, megyek már! Bocsáss meg!-szólt és egy puszit nyomott a fiú ajkaira.

-Menj csak!-engedte el kedvesen.
Odakint már több száz ember összegyűlt – állapította meg Inuyasha, mikor kinézett a kis szoba ablakán -, és egyfolytában csak jöttek, nem fogytak el. A hanyouban az őszinte elismerés, és büszkeség ütötte fel fejét. Büszke volt a lányra, mert egy ilyen tiszteletreméltó nő a kedvese. Elismerte munkáját, hogy ilyen messzire eljutott egymaga. Szelíden mosolyogva nézte őt, ahogy még most is ő tartja kezében az irányítást: mérsékelten utasítja a rajta és az érte dolgozókat. Fél óra múlva immáron készen, gyönyörű arccal odament a hanyouhoz. Szeme körül fehér festék volt, szempillái ívesen karolták át egymást.
-Itt az idő! Szurkolj nekem!-szorította meg kezét.
-Rendben. Gyönyörű vagy!
-Köszönöm!-pirult el.
A hanyou finoman felemelte állát, és csókot lehelt ajkaira.
-Ügyes legyél!
-Megígérem!-felelte már nevetve.
Elindultak. Egy hosszú, üres folyosón kellett áthaladniuk. Míg Inuyasha léptei halkan dobogtak, addig Kagomeé hangosan kopogtak a néptelen folyosón. A színpad szélénél kinézve mindketten majdnem dobtak egy hátast. Hosszúságra, és szélességre kb. két kilométeres sor állt.
-Kagome!
-Mi…?-eszmélt fel.-Mi az?
-Meg kell erősíteni a hangtechnikát, mert nagyon sokan jöttek el, és félő, hogy akik hátul vannak, azok már nem fognak tisztán hallani!-lihegte az egyik technikus.

-Rendben…-azzal elrohant.
-Kagome…
-Nem, én ezt nem tudom végigcsinálni!-pánikolt.
-Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj!
-De ennyi ember előtt?! Nem vagyok lámpalázas, de ez már nekem is sok!
-Ugyan már! Sokkal nagyobb dolgokat is átéltünk már! Hová tűnt az a Kagome, aki ilyenkor a sarkára állt, és azért is megcsinálta?
-Nem tudom!
-Az én kedvemért!
-Azt hittem, te nem akarod, hogy itt sikeres legyek!
-Dehogynem! Honnan szedted ezeket a butaságokat?-ölelte magához.
-Én azt hittem… De ne sirass meg, mert elmosódik a sminkem!
-Bocsi!-engedte el.-Gondolj azokra az esetekre, amikor legyőzted saját magadat!
-Köszönöm, hogy mindig mellettem állsz!
-Nincs mit megköszönnöd! Ezért vagyok most itt!
-Akkor is köszönöm!-gyengéden megcsókolta.
-Hékás! Nincs smaci, mert lejön a sminked!-kiáltotta oda nekik Mary.
-Bocsi!
A félszellem csak mordult egyet, aztán a lány így szólt:
-Most mennem kell… Kérlek, szurkolj nekem!
-Rendben.-szemével a miko menedzserét fürkészte, és mikor az megfordult, gyorsan nyomott egy puszit a szájára.-Mindent bele!
Ezzel elindult. A fények kihunytak, a tömeg eszeveszetten kiabálni, és sikítani kezdett. Egy lassú zene dallama hallatszott most. Aztán a sötétség helyét lassan átvette a fény. Kagome alakja kezdett kirajzolódni. A nézők még jobban sikítoztak. Énekszó hallatszott:
-„Búcsúzni jöttem kedves! Fogd meg a kezem!
 A búcsú szavai szorítják a szívem!
Hiába nyílik a szám, hangra nincs remény!
Könnycsepp gördül némán, minden véget ér!”
Ez volt a nyitószám. Ez a hanyout az akkori elválásukra emlékeztette.
-„Majdnem jó volt, csak félig rontottuk el,
 Rajtunk múlott, hogy szerelem legyen,
Én is féltem, végül te ijedtél meg,
Mert a boldogság ára nem lehet félelem!”
A hanyou szemei bogárméretűre nőttek a szöveg hallatán. Szájáról lehervadt a mosoly. Ez a dal róluk szól… Arról, ami akkor történt velük…
-„Tudtam, hogy el fogsz hagyni,
 Mint ahogy elment a nyár is!
Tudtam, hogy hazug a csókod,
Hazug az ígéreted!
Mégis olyan jó volt hinni,
Elhinni, hogy: Szeretsz!”
És ez is… Elképesztő… Ezt érezte Kagome…?
-„Sötétben némán fekszem az ágyamon,
 Csendben folyik a könny az arcomon.
Becsukom a szemem, bár aludni nem tudok,
Mert szüntelenül csak Rád gondolok!”
-„Szeretsz? Mond, hogy szeretsz!
 S megnyugszik a szívem!
Mond, hogy nekem rendelt az ég, s nem éltem hiába!
Mond, hogy mindkettőnk szíve egymásért dobban,
S nem szeretsz senki mást én nálam jobban!
Csak egy szót mondj, többet nem kérek,
Mond, hogy nem képzelődés, mit magamban érzek!
Mond, hogy a szerelem téged is minden percben éltet,
S nem hasztalan az éretd érzett érzelem!

…De nem mondod…”
Ez az utolsó sor szíven ütötte Inuyashát.
-„Néha rám gondolsz, s tudod, hogy messze vagyok,
 Csak bízz bennem, mert én is rád gondolok,
Utam bármerre vezet,
Az én szívem mindig csak téged szeret!”
Erre már kicsit megkönnyebbült, habár mindig is tudta és tudja, hogy Kagome őt szereti. De a bűntudat mégis a szívében volt…
-„Csak sok hamis szó amit tőled kaphattam,
 Én bezzeg a szerelmemet nyújtottam.
Fáj, amit elkövettél,
Te csak a szerelem ördöge lehettél.”
-Folyóparton sétál az esti félhomályban,
Egy megtört szívű lány, búsan, egymagában.
Némán, tűnődve jár, arcán könny folyik,
Csillagfényes égbolt alatt, egy fiúról álmodik.
Egy fiú gondol, ki egykor őt szerette,
A hosszú útra mégis más kísérte.
A női szív csak e fiúért dobogott,
Mégis ő lett, kit a férfiszív megcsalt, eldobott.
Folyóparton sétál egy lány s szerelmét siratja,
Bús, csendes éjszakán könnyeit hullatja,
Emlékeket idéz a lágy tavaszi szél,
Egy fiú emlékét, ki most is a lány szívében él.”
-„Távol vagy tőlem, szomorú a szívem.
 Megígérted nekem, titkon szeretsz engem.
Senki sincs, senki sem, hogy vigyázzon rám.
Mikor itt voltál, szívemet, lelkemet, mindenemet megigézted,
Mint dobog a szívem belül, mint olvadok mindenfelől.
Kedvesem, én szenvedek, ha te jársz az eszemben,
Érted szomorú a szívem.
Keserves így élni.
Ha velem lennél, könnyeimet letörölnéd, nem sírnék.”
-„Minden éjjel azt álmodom, hogy mellettem állsz,
 Szerelmes szavamra forró csókkal reagálsz.
Simogató pillantásod érzem arcomon,
Olyan, mint a valóság kár, hogy csak álmodom.
És a sötét éjjel, az édes álom tovaszáll,
Felébredek, s a szívem vadul kalapál.
Kispárnámat szorongatom, könnyes a szemem,
Szeretném, ha mindig velem lennél kedvesem!”
-„Hiába imádlak, hiába szeretlek,
 Ha más őrzi tüzét ragyogó szívednek.
Elűzöm álmom, mert másé az ajkad,
Tiéd volt a szívem, de te nem akartad.”
-„Fáj, hogy már nem lehetsz velem,
 Fáj, hogy már nem fogod kezem.
Messze távolból nem hallhatom a hangodat,
És már nem vagy, hogy simogassalak.
Ugye még látlak? Ugye még csókolhatom szád?
Csak a magány jut nekem, és szívemben a vágy?
Gondolj rám néha, hisz én is azt teszem,
Nélküled az élet üres, minden színtelen.”
-Nem rég még boldog voltam,
 Akkor még karjaidban csókjaidat kaptam.
Amióta nem látlak, csak hozzád vágyom,
Hozzád száll minden boldogságom.”
-„Amikor életem része voltál,
 Boldogságban telt az életem.
Boldogok voltunk,
Gyönyörtől lángolt a szívünk.
De ez mind elveszett.
Kérdem én: Nem szeretsz? Vége lett?
Ez volt neked a nagy szerelem?
Szerelmed volt az életem.
Te voltál a mindenem.
Emlékszem:
Szívem lángolt,
S szerelmed mámorított.
Te voltál a szívemben,
Az igazi szerelmem,
Hevesen vert érted a szívem.
A boldog óráknak vége lett. Tudnod kell:
Te jelentetted nekem az életet.
…És mégis… Még mindig szeretlek…”
-„Napok múlnak, s te nem jössz már.
 Elmentél, s könnyedén itt hagytál.
Jött egy másik, ki elrabolt tőlem,
Nem érdekelt téged, hogy megsebzed a szívem.
Te éled életed, és én fájdalomban élek.”
-„Csendes folyóparton leszállott az este,
 Egy fekete hajú lánynak nincsen vidám kedve.
Egy fekete hajú lánynak hull, pereg a könnye,
Szíve boldogsága odavan örökre.
Mert akit szeretett, imádott,
Mégis mást vitt a hosszú útra.
Csendes folyóparton éjfélt üt az óra,
Egy csalódott lány tűnt el az éjszakában.”
-„Ha tudnád, hányszor gondolok rád,
 Hányszor töltöm ébren az éjszakát.
Hányszor szökik könny a szemembe érted,
S ez mind azért van, mert szeretlek téged.
Elválaszt minket egy messzi táj,
Távol lenni tőled nagyon fáj.
De te távolról már nem tudsz szeretni,
Ígérem, én azért sosem foglak feledni.”
-„Hidd el, hogy annyira félek én!
 Nem tudom, van e még remény.
Hogy egyszer majd engem úgy szeretsz,
Ahogyan kit sosem feledsz.

Nézem, ahogy alszol az ágyamon,
Ébren vagyok, és álmodom.
Hogy egyszer majd végre véget ér,
Minden könnyem aludni tér.

Ha mondanám, nem hinnéd el,
A fájdalomtól sírni kell.
Ha mondanám, te csak jót nevetsz,
Ahogy gúnyolódik az értelem.
Pedig rég tudjuk már, hogy bolond aki sír,
De sokszor a szavad a szívembe véres tőrrel ír.

Várom, hogy hulljon rám az éj,
Senki nincs, csak a szél mesél.
Egy világról, ami tőled szép,
Bárcsak a szívedbe maradnék.

Nézném, ahogy alszol az ágyamon,
Hiányzol, mégis jó nagyon,
Hogy hiszem még, és érzem még,
Álom, de veled lehetnék!”
-„Olvad az idő, mint a halvány jégvirág,
 És a tűnő boldogság majd véget ér.
Ott állsz egyedül, falevél apró tetőd,
Álmos holdfény rád köszönt,
S elfúj a szél.

Addig van remény, minden perc ünnepel,
Hisz mindig van remény,
Hinni kell, ó, hit hátán!

Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld!
Mert a legapróbb hibád,
Megbosszulja önmagát.

Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár!
Most örülj, hogy van ki vár!
És a két karjába zár!
Téged.”
A koncert lassan a végéhez közeledett. Ám ekkor Kagome hirtelen elhallgatott, és zavarodottan forgatta a fejét jobbra, balra. Inuyasha fülei is rángatózásba kezdtek. A zene is elhallgatott. Inuyasha gyorsan kifutott a színpadra, és egy ugrással a földre taszította Kagomét saját magával együtt. Épp abban a pillanatban, amikor egy hangos dörrenés hallatszott. Nagy nehezen felálltak, és a hang irányába vetették magukat. A félszellem egy óriási ugrással, épp ahogy Kagome. Mintha begyakorolták volna a mozdulatot, egyszerre érkeztek a földre, másodpercre pontosan. A támadók menekültek. Azt hitték, észrevétlenül beosonhatnak egy nagy fa mögé, de az istennő észrevette őket, és ezt kedvesével is tudatta:
-Inuyasha! A fára célozz!-mutatott a helyes irányba.
Ugyanekkor ő is felemelte a kezét, ami most rózsaszínben pompázott. A tömeg sikítozva, kiabálva, egymást taposva próbált menekülni a helyszínről, és Kagoméék közeléből. Tenyeréből rózsaszín gömböcskéket lövellt ki. (A nézők még nagyobb megrökönyödésére.) A támadók hátráltak, így Inuyasháéknak is így kellett tenniük, míg végül megint a színpadra nem kényszerültek menni. A tömeg háromnegyede még a menekülésről is megfeledkezett a történtek láttán. A hanyou karmaival támadott, mivel a Tetsuaiga nem volt nála. Hirtelen egy nagyobb dörrenés hallatszott, ami a félszellem felé közeledett. Kagome elételeportálta magát, és… A fehér ruhán egy jókora vörös seb keletkezett, amiből szintén olyan színű folyadék szivárgott, hogy vörös cseppecskék képében a földre hulljon. Vér… Kagome térdre rogyott, majd elfeküdt „álmai színpadán”. Szeme előtt összefolytak a képek, a hangokat nagyon távolinak és halknak hallotta. Egy mégis a fejében üvöltött. Lassan kezdte megérteni, mit mondanak neki, de már érezte: lassan, de biztosan elragadja a Halál. Összeszedte a maradék erejét, kinyitotta szemeit, csakis kizárólag az üvöltő hangra összpontosított, ami ezt kiabálta:
-Kagome!!! Kagome!!! Szólalj meg!!!
Lassan eljutott a tudatáig a mondatok értelme, és a válaszok is felötlöttek fejében. Még azt is érezte, hogy két izmos kéz tartja.
-Inu… yasha…
-Végre!-szólt az.
A lány szinte gondolkodás nélkül mondta, ami a fejében járt.
-Sajnálom... hogy elhoztalak… ide…
-Hiszen én akartam eljönni!
-Akkor… is… az én hibám…
-Nem, nem az!-mondta a hanyou már a könnyeivel küszködve, amiket végül már nem tudott visszafojtani magába.
-Ne sírj…-emelte fel kezét, letörölve a könnycseppeket kedvese arcáról, de abban a pillanatban a sajátjai is vándorútra indultak gyönyörű arcán.
-Ne félj… Odafent… mindig… megtalálsz!
-Ne… ne mondj ilyeneket! Itt maradsz velem, mert… Szeretlek!
Ezt hallva Kagome még egyszer utoljára elmosolyodott.
-Tudom… Én is téged!
Mondta gombóccal a torkában, de abban a pillanatban érezte, hogy hangja elhalkul, szeme pedig örökre lecsukódik. Keze, ami szerelme arcén pihent, most élettelenül hullott a földre.
-KAGOME!!!-hangzott egy kétségbeesett férfihang kiáltása.