12. Fejezet

XII. fejezet

Egy másik világtól való búcsúzás

-Kagome…
-Inuyasha!-futott oda kedveséhez, és a karjaiba vetette magát.
-Nyugodj meg, semmi baj!

-Kérlek, ne mond, hogy semmi baj! Most veszítettem el a másik életemet!
-Neked melyik a fontosabb? Ez az élet ahol velem lehetsz, vagy a másik, ahol csak a fotósok és a riporterek kergetnek?
-Hogy kérdezhetsz ilyet? Persze, hogy az, ahol együtt vagyunk! De…
-Mi az?
-Tudod, olyan nehéz elszakadni a rivaldafénytől…
-Tényleg?
-Igen… Tudod, most már minden hiába volt. Az orvosi egyetem, az énekesnői pályafutás, az színésznősködés, a technikuskodás, a táncolás, és még az a rengeteg minden, amit megtanultam és véghezvittem. Még a világot is körbeutaztam…
-Mi? Ez igaz? Úgy látszik, nagyon sok olyan dologból kimaradtam ami az elmúlt egy, talán másfél éve történt az életedben.
-Igen, de ez mostantól nem lesz így…

Máshol…
-Szóval visszajött! Gondolhattam volna. Elég könnyű volt megölni, ami azt illeti. Ez most jól keresztbetett nekünk, de nem baj! Mindenre van megfelelő megoldás! Csak ki kell találni…
-Van még valami, uram!
-Á, mi lenne az?
-Ahogy kémeink elintézték, kicserélődött a lelkük.
-Tessék?
-Így van, uram.
-De hisz ez nagyszerű! Ezek szerint most egymás erejét birtokolják! Az a félkegyelmű hanyou biztos nem tudja majd irányítani azt a félelmetes erőt, ami abban az istennőben lakozik! Meg is van a megoldás! Most kell cselekednünk, amíg vissza nem fordítják a varázslatot! Menj, fújj riadót! Hívasd össze a Sötéteket! Öt perc múlva eligazítás!
-Értettem, uram!-és a katona sietve távozott.

Máshol…
Inuyasha és Kagome még mindig egymás karjaiban kerestek menedéket a történtek elől. Nagyon kényelmetlenül érezték magukat, mivel nem a saját testükben volt a lelkük. Na nem mintha nem szerették volna egymást, de ez azért mégis más.
A csendet bokrok zörgése törte meg. Mindketten felkapták fejüket. Majd egy szempillantás alatt feketeruhás embereket láttak maguk körül. Felpattantak. Körbe voltak véve.
-Kik vagytok?-kérdezte Kagome.
-Tudjuk, hogy lélekcsere áldozatai vagytok.-szól az egyik ember a sok közül.
Majd – teljesen váratlanul – egy jégsugarat lövellt ki feléjük. Félreugrottak, de éppen hogy nem értek bele a támadásba.
-Nem ezt kérdeztem! Kik vagytok?-szólt dühösen az istennő.
Majd kinyújtotta jobb kezét, kinyitotta ujjait… de semmi. Néma csend, mozdulatlanság.
-Ezt nem hiszem el…-suttogta, majd megpróbálta még egyszer.-Ezt nem hiszem el!-most már kiabálta.
-Mi van?
-Nem tudom használni az erőmet!
-Akkor én jövök! Vasromboló-lélekrabló!-suhintott kezeivel.
De neki sem sikerült.
-Na? Rájöttetek?-kérdezte a másik ismeretlen.

Majd fény keletkezett, és a „támadó” helyén ott állt Kaede anyó.
-Alakváltó?
-Igen. És ahogy felveszem más külsejét, úgy az ereje is a kezembe kerül.-és most Sesshomaru lett belőle.
-Honnan jöttetek?
-A te világodból.
Újabb szótlanság. Ez volt a legnagyobb meglepetés.
-Most bizonyára azt kérdezitek, hogyan engedhetett át a kút. Egyszerű: magától. És hogy honnan tudunk róla? Egyrészt a mondákból, és a régi feljegyzésekből.
-Mit akartok tőlünk?
-Egyrészt a Tetsuaigát, másrészt megölni titeket.
Ezek után támadásokat indítottak ellenük. Mindenkinek volt különleges képessége: volt, aki egyszerűen csak óriási fizikai erővel bírt, és volt olyan is, aki teljesen átváltozott, mint például az egyik, aki madárember lett szárnyakkal, és színes tollakkal. Miközben kerülgették a támadásokat, amit mindenki egyszerre zúdított rájuk, Kagome tudta, hogy Inuyasha hallja a gondolatait, ezért ezt gondolta:
”Figyelj, Inuyasha! Tudom, hogy hallasz! Ahogy a lelkünk, az erőnk is átköltözött! Én megpróbálok a Tetsuaigával támadni, te meg kelts tornádót!”
”De hogyan?”
”Koncentrálj!”
Ezzel előhúzta hüvelyéből a Tetsuaigát, és támadott, igaz, kicsit ügyetlenül. Inuyasha is próbálkozott, de neki sem sikerült, úgy, ahogy Kagoménak sikerülni szokott. Ez teljesen érthető. Még csak most alkalmazták egymás erejét először. Nem tudták kezelni maximálisan. És a csata folytatódott…