I. Fejezet
Kagome-Lara 2008.03.22. 20:17
A lány, aki új életre és szerelemre vágyott
By: Kagome-Lara
I. fejezet
Gondolatok
Hello mindenkinek! Hadd mutatkozzak be nektek. A nevem Hóbor Laura. És most merüljetek el a történetemben, remélem tetszeni fog, szóval mindenkinek jó szórakozást!
Az életem mostanában nem alakul a legrózsásabban. Na jó, elvégeztem az animátor-képzést, így hivatalosan is számítok „valakinek”, már ha lehet ilyet mondani ebben a kegyetlen világban, és letettem az emelt szintű (felsőfokú) angol és japán nyelvvizsgát, na meg van táncművészeti diplomám is. 20 éves vagyok, szóval mindenki hihetné, hogy mivel nagykorú lettem, szabad vagyok, ennél fogva nem mondhatja meg senki és semmi, hogy mit tegyek, és azt hogyan csináljam. Ez így is van. Csak hogy az én akaratom nem okoz éppen mindenkinek jókedvet. Mert egy régi – nagyon régi – álmomat készülök most éppen valóra váltani: Japánba költözöm. Csak hogy ez nem tetszik mindenkinek. Óriási bátorság kellett ahhoz, hogy ezt egyáltalán meg tudjam mondani a családomnak, de ami ezután jött, nem az volt, amire számítottam. Semmi „Rendben kislányom, ez az álmod, teljesítsd!”. Anya és Apa inkább vissza akartak tartani, de én nem engedek nekik, nem gondolom meg magam. Így most nem mondom, hogy rosszba vagyunk, vagy hogy haragudnak rám, de nem olyan a helyzet, mint azelőtt, szóval nem annyira happy. Mikor bejelentettem a barátaimnak, tőlük a maximális elvárást kaptam. Mindenki támogatott. Hálát adok az égnek, hogy ilyen sok igaz baráttal áldott meg. Szépen lassan intézgetem a dolgaimat, ami nagy szó, hiszen több millió kilométer választ el az elkövetkezendő életem letöltési helyétől, Tokyotól. Az évek alatt összekuporgatott pénzem elég lesz ahhoz, hogy kifizessem a lakásom kezdőrészletét, és hogy addig ellegyek vele, amíg nem találok magamnak munkát. Néha még magam sem tudom, mit is várok ettől a nyamvadt országtól/várostól. De annyit tudok, hogy ezt egyszerűen meg kell tennem. Csak kell, és kész. Úgy érzem, a sok ismerős, és egyhangú arcok között nem lehetek önmagam. Már nem történik velem semmi említésre méltó, és én nem fogok élet unottan meghalni, egy kórházi ágyban feküdni, miközben a pap megáld az utolsó kegyelettel. Nem! A kezembe veszem a sorsom, és nem fogok meghátrálni soha többé! Soha! Talán ez késztetett a legjobban a változtatásra, erre az óriási lépésre.
És most egy kicsit a külsőmről:
1, 75 magas vagyok, alkatom megfelelő, se nem dagi, se nem gizda. Hosszú, fekete hajam van, amit néha vagy szálka egyenesen hordok, vagy óriási göndör fürtökben. Szintén hosszú lábaim, kezeim vannak. Kicsit hasonlítok Yukarira a Paradise Kiss-ből. Szemem színe megállapíthatatlan. Kék, fekete, zöld, barna van benne. Orrom megfelelő, arcom kicsit hosszúkás, ugyanakkor kerek. Ajkaim teltek, de nem olyanok, mint Kelemen Annának. Habár sokan megvádoltak már azzal, hogy tele van pumpálva kollagénnel. De mondanom sem kell, a vádak mindig alaptalanok ezzel kapcsolatban. A melleimre is mondták már ezt. De mindenkinek most kihangsúlyozom : még soha életemben nem feküdtem kés alá! És nem is fogok. Meg vagyok elégedve a külsőmmel, ami nagy szó egy nőnél. A vádlim és a combom nagy és kemény a sok-sokévnyi tánctól (szerintem mástól nem lehet, mert ha megtehetném, egész nap az ágyamban feküdnék ölelgetve a Barimat – plüssbárány -). De ez jól jön, ha ki kell tölteni pl. egy térdig érő csizmát, nem mint az unokatesómnak, akinek még 25 hosszúszárú zoknit kell felhúznia, hogy kinézzen benne valahogy a lába.
Most a belső tulajdonságaim:
Nagyon forróvérű vagyok. Ugyanakkor néha olyan hidegvérű is, mint egy hüllő. Óriási szám van. És nem a fizikai értelemben. Meg tudom magam védeni, és néha olyan megjegyzéseket odavágok, hogy utána megérem dicsérgetni magamat érte. A barátaim szerint igazi szívdoki vagyok. Általában minden ilyen dologban jó tippeket szoktam adni. Szintén a haverok véleménye, hogy nálam mindig biztonságban van a titkuk, és hogy megértő vagyok. Türelmesen végig szoktam hallgatni gondjukat, bajukat, és utána megpróbálok segíteni rajtuk. Néha ez már túl sok is, mert a legtöbben az én vállamon szokták kisírni magukat. De viszont ha nekem vannak problémáim, azokat inkább megtartom magamnak. Hiányozni fognak. Mármint a barátaim. Nagyon. Legtöbbször komoly vagyok, de amikor rám jön, akkor nagyon jót tudok mulatni, és olyankor én vagyok a társaság középpontjában. Társasági ember vagyok.
Ennyit rólam, és most a történések jöjjenek:
Jézusom! Mintha egy turistacsoport lennénk! Annyian kikísértek Ferihegyre, hogy el sem tudtam volna képzelni. Család, barátok, rokonok. A váróban vártuk, hogy a nőcike bemondja ott az irodában, hogy megkezdhetjük a beszállást, és bla-bla-bla. A vidéki rokonok jöttek oda először búcsúzkodni. A szokásos „Vigyázz magadra, és írj nekünk!”-eket kaptam. Aztán a barátaim, akik közül kiemelném legjobb haveromat, illetve barátnőmet. Bálintot és Zsófit.
-Nagyon fogsz hiányozni! – kezdte Bálint. – Írjál ám msn-en, hogy mi van, és időnként gyere haza, de ha jössz, szólj előre, és eléd megyünk, aztán összehívjuk a bandát, majd bulizunk együtt! Jaj, annyira fogsz hiányozni! – és eközben végig ölelgetett.
-Hé, mi van veled? Te nem szoktál ilyen lenni! Általában komoly és reális vagy. Csak nem ittál valamit?
-Nem, csak… Jaj, Laura! Igazából nagyon zavarban vagyok.
-Most úgy beszélsz, mint egy buzi. Szedd már össze magad, nem most találkozunk utoljára! – nevettem, persze, hogy nem gondoltam komolyan.
-Te viszont semmit sem változtál! – sóhajtott, majd elmosolyodott. – Ugye tudod, hogy örökre az adósod maradok?
-Na és aztán miért?
-Mert a te közreműködésed miatt kaptam meg a világ legjobb nőjét! – itt természetesen Rékára gondolt, az ex-osztálytársamra.
-Felejtsd már el! Nem tartozol semmivel, elvégre, ezért vannak a barátok, nem igaz?
-Kérlek, csak legalább ezt fogadd el, mindannyiunk nevében! – majd felém nyújtott egy színes fotóalbumot, olyan vastagot, mint a combom, aminek az elejére az volt írva, hogy „Mindörökké barátok!”.
Ha volt olyan pont, ahol elérzékenyültem, az az volt, amikor kinyitottam. A legelső kép 13 éves korunkban készült, a farsangi bulin. És utána minden emlékezetes dolog, amin együtt voltunk, nem csak én és Bálint, hanem mindenki a baráti körömből.
-Köszi! – karoltam át a nyakát a sírás határán.
Végezetül megpusziltuk egymást, és sok sikert kívántunk. Aztán jött Zsófi, oldalán a pasijával, Tomival.
Mivel ő alacsonyabb volt nálam, ezért nyújtózkodnia kellett, hogy át tudja karolni a nyakamat, és így szólt szipogva:
-Emlékszel, amikor először mondtad nekem, hogy egyszer majd úgyis kiköltözöl Japánba? Akkor azt mondtam, hogy hála az égnek, nem fogsz hiányozni.
-De amint látom, nem mondtad komolyan. – mondtam könnyes szemmel.
-Nem hát! Jaj, úgy fogsz hiányozni! Kivel beszéljek ezentúl a dolgaimról?
-Majd leszek msn-en, és ott elmondhatod! Ne aggódj, karácsonykor hazajövök, és a szilvesztert is otthon fogom tölteni! Ne sírj, mert én is elbőgöm magam, és akkor pöttyös lesz a homlokom! – ennél a megjegyzésemnél elfojtott nevetést hallottam.
-Ki fog engem így ráncba hozni a csattanós beszólásaival? – szólt Tomi.
-Ne siránkozz, tőlem úgy se tudsz megszabadulni! Aztán vigyázz a Zsófira, különben egy herével fogsz tovább élni!
Majdnem nevetésben törtem ki a meglepett képét látva! Nem tehetek róla, olyan szerencsétlenül nézett!
-Hé, csurom víz lesz a ruhám! – emeltem fel Zsófi fejét a vállamról. – Aztán ne veszekedjél ezzel a lököttel! – és megpusziltam.
Tomi is kapott. (Mármint puszit.) És ekkor végre bemondták, hogy mehetünk. Felkaptam fekete táskámat, ami tökéletesen passzolt a ruhámhoz (farmer rövidnadrág, fekete top, magas sarkú szandál). Utoljára integettem még egyet, és elindultam a 13-as kapu felé, magam mögött hagyva a kalimpáló családtagokat, puszikat küldő haverokat, könnyes szemeket.
Nem arról van szó, hogy még nem utaztam repülőgépen, csak most egyedül vagyok. Úgyhogy miután felszálltunk, lehajtottam az előttem lévő szék hátulján lévő kis asztalkát, és elővettem a laptopomat. Az első dolgom az volt, hogy bejelentkezzek msn-re, még ha tudtam is, hogy még senki sem lehet fenn, mivel még tuti, hogy nem értek haza, de akkor is. Aztán felmentem a netre, és megnéztem az e-mail-eimet. Majd elraktam. Hátra dőltem, és kinéztem az ablakon. Azon gondolkoztam, hogy hogyan fogom berendezni a lakásomat. Egy a város mellett egy köpésre lévő kertes házat sikerült szereznem. Láttam róla képeket is, és tökéletes lesz nekem. Elég nagy, sőt, nagyon nagy egy ember számára. De meglepően olcsón adták. Mégpedig azért, mert a ház mellet van egy szentély, és „állítólag” abból mindig furcsa fények szűrődnek ki, és ezért félnek az emberek. Ez engem hidegen hagy. Nem vagyok nagyon babonás. Asszem kb. egy óra múlva elszundikáltam. Már esteledett, mikor felébredtem, de távolról már láttam, hogy Japán felé süt a nap. Szóval felültem normálisan, és megint elővettem a laptopomat. Újra felmentem msn-re. És most mindenki fent volt. Ami nagyon meglepő. Tekintve, hogy vannak vagy százan, és abban a pillanatban, ahogy felléptem, az emberkék háromnegyede velem akart beszélni. El voltam havazva, így csak a fontosabbaknak válaszoltam. Közöttük volt Bálint, Zsófi, Anyám, Húgom, Réka, és még sokan mások.
Nagyon sok idő volt, mire mindenkivel befejeztem a beszélgetést. Mikor beraktam a táskámba a laptopot, felhangzott a pilóta mély hangja. Azt közölte, hogy készülődjünk a leszállásra. A gyomromban hirtelen ezernyi pillangó reppent fel. Izgultam. Nagyon. Bekapcsoltam az övemet, és szemeimet az ablakra szegeztem. Lassan feltűntek Narita hosszú kifutói. A középsőre szálltunk le. Igazából nem is volt időm körülnézni, csak amikor már mindent lerendeztem, megkaptam a csomagjaimat, ellenőrizték a papírjaimat. Akkor egy pillanatra megálltam az előcsarnokban, és…
…Megláttam Tokyot a maga hihetetlen valóságában…
|
|