II. fejezet
Új világ

Hát itt vagyok. Teljesítettem az egyik legnagyobb álmomat. Eljutottam ideáig. Ami azt jelenti, hogy nem vagyok egy puhány kis senki. Az emberek mindenfelől engem kerülgettek, tekintve, hogy volt nálam vagy öt óriási bőrönd, de én csak belefeledkeztem a látványba. Pár perc hatásszünet után kiléptem a „friss” levegőre. Még ha eléggé bűzös is volt, mosolyogva szippantottam egyet belőle. Magam után hurcolva a cuccaimat, vadásztam egy taxit, és megmondtam neki a címet, ahol már vár az ingatlanközvetítőm. Megigézve figyeltem azt a várost, amit csak a filmekben láttam. A lázadó középiskolások, a komoly, egyenruhás egyetemisták, az üzletemberek. És a nagy nyüzsi. Óriási nyüzsgés. Imádom! Odaértem. Egy meredek lépcső vezetett fel a házamhoz. A lépcső alja felől egy elegáns ruhába öltözött középkorú nő várt engem.
-Ön Laura Hóbor? – kérdezte.
-Igen, de az új nevem Higurashi Kagome-Lara. Örvendek. – fogtam vele kezet.
-Nos, ez lenne a ház, amiről beszéltünk – élőben. Eddig csak képeken látta. Mit szól hozzá?
-Kívülről tökéletes. – és az is volt: emeletes, téglalap alakú ház, világossárga fallal, nagy ablakokkal, és egy bejárathoz vezető keskeny kis ösvénnyel. – Megnézhetném belülről is élőben?
-Hogyne. – felelte, majd odaszólt a taxisnak, hogy hozza fel utánunk a csomagjaimat (na nem mintha én nem tudtam volna megmondani neki, csak nem jutott eszembe ilyet kérni egy taxisofőrtől…).
Belépve az ajtón egy tágas előszoba képe tárult elém. Pár méterrel arrébb, balra a nagy konyha helyezkedett el, jobbra pedig a lépcső vezetett felfelé. Egyenesen előrefelé pedig egy négyfelé elágazó rész volt. Az első ajtó a mosdót, a második a fürdőt, a harmadik egy vendégszobát, a negyedik pedig egyfajta tárolószobát rejtett. Az emeletre felérve mindjárt egy hosszú folyosót láttam, jobb oldalt pedig egymás mellett három hálószobát.
-Ez a ház belülről még nagyobb! Biztos annyi, amennyiben megegyeztünk? – vontam kérdőre a nőcit, aki mindenhová követett.
-Hát persze!
-Rendben! Véglegesen meggyőzött. Holnap megköthetjük a szerződést.
-Pompás! Hát akkor holnap délelőtt találkozunk! – nyújtott át egy névjegykártyát, amin rajta volt minden, kezdve a névvel, befejezve a címmel.
-Ott leszek! – mosolyodtam el. – Megpróbálom kitölteni ezt a nagy házat, és dekoratívan berendezni.
-Nem messze innen, a belváros szélén van egy ilyen bolt, ajánlanám magának.
-Köszönöm, majd benézek! Viszlát!
-Viszontlátásra!
És magamra hagyott.

Máshol…
-Nézzük, jól értettem-e. Van egy másik világ, amin egy kúton keresztül lehet átjutni. És abban a világban van egy lány, aki nagyon hasonlít Kikyora, és akit át kell hoznom ide. Ha ezt megteszem, Kikyo megkapja a lelke másik felét? – vont kérdőre egy páviánruhás embert egy kutyafülű fiú.
-Igen, mivel Kikyo lelke másik fele ebben a lányban van.
-És mi a biztosíték? – húzta magasba egyik szemöldökét a kutyafülű.
-A szavam. – vigyorgott.
-Hah! Mert neked lehet hinni! – horkant fel mérgesen.
-Akár hiszel nekem, akár nem, ez az egyetlen esélyed. És most menj a Szent Fához, ugorj bele a kútba, és először csak tartsd szemmel a lányt. Majd én szólok, hogy mikor hozd el ide.
A kutyafülű nem szólt semmit, csak vágott egy mérges fintort, és elugrált a helyről.
Akármennyire is utálom, és bosszút akarok állni rajta, most csak ő segíthet Kikyon. Csak tarts ki szerelmem! Hamarosan visszakapod a lelked másik felét! – gondolta, majd visszaemlékezett arra az időre, amikor felütötte fejét a probléma.
”Kikyoval épen egy tisztáson ültek. A lány – mint mindig – kifejezéstelen és rideg arcot öltött magára. Egyszer csak a hasára szorította kezét, és láthatóan szorongott a belé nyilalló fájdalomtól.
-Mi a baj, Kikyo? – kapta fel a fejét a kutyafülű.
-Már el akartam mondani neked, Inuyasha. – nyögte a papnő (a ruhájából következtetve) – Mostanában szenvedek a lelkem másik fele nélkül.
-Hogyan lehet visszaszerezni?
-Ezt csak Naraku tudja. Menj el hozzá, kérlek.
-Rendben, megteszem. Te maradj itt. – felállt, majd készült volna elindulni, amikor még visszafordult – Meddig bírod még?
-Azt hiszem még két hétig.
-Tarts ki! – szólt még hátra Inuyasha, majd elszelelt.”

Az az átkozott Naraku! Biztos nem fogja betartani az ígéretét, de hát csak reménykedni tudok! Most még vigyorog, de majd ha meggyógyítottam Kikyot a lelkével, megölöm!

Máshol…
Délelőtt elintéztem a szerződést az ingatlanközvetítőm irodájában, majd olyan egy óra felé megpillantottam egy állásközvetítő épületet, és gondoltam, ha már itt vagyok, megpróbálom, hátha lesz valami nekem való munka. Nem voltak annyira sokan, sorszámot húztam, és röpke tíz perc alatt sorra is kerültem. Egy idős férfihoz kerültem, aki átnyújtott nekem egy papírt, és azt mondta, töltsem ki. Megtettem, majd némi egyezkedés után találtunk egy munkát.
-Háttértáncosokat keresnek egy film készítéséhez. Válogatás lesz, párokban kell majd előadni egy táncot, amit ott határoznak meg.
-Remek! Mennyi fizetnek?
-Elég sokat ahhoz, hogy egy hónapig ellegyen vele.
-Rendben, mikor lesz?
-Holnap, de kinyomtatom magának a szórólapot.
-Köszönöm. – mondtam, mikor megkaptam, és hazamentem.
Tegnap annyit dolgoztam, hogy a lakásom már majdnem kész. Modern stílusban van berendezve, benne egy kis japánnal.
Hamar eljött a másnap, úgy gondoltam, mivel kettőkor kezdődik, inkább nem ebédelek. Elindultam, de eltévedtem. Pont most! Ránéztem a mobilomra: kettő óra! Istenem, elkéstem! Valahogy megtaláltam a helyet, de ekkor a hátam mögött egyre gyorsuló lépeteket hallottam. Éppen csak hátranéztem, futottam tovább. Mikor a fiú berobogott a bejárati ajtón, beért engem, és kérdezett valamit.
-Te is oda igyekszel, ahová én?
-Valószínüleg. – kapkodtam levegő után.
És úgy is volt. Mikor odaértünk az ajtó elé, berontottunk rajta. Minden szem ránk szegeződött. Én nagy nehezen kinyögtem egy mondatot.
-Elnézést a késésért!
-Nocsak, a hiányzó emberkéink! – szólt a koreográfus. – Bizonyára ti annyira jók vagytok, hogy megengedhetitek magatoknak a késést!
Hú! Hogy lehet valaki ilyen bunkó?! Nagy önfegyelmet kellett tanusítanom, hogy ne vágjak vissza neki.
-Akkor bizonyára nem bánjátok, ha ti kezdtek!
Erre se szóltam semmit, csak elmosolyodtam. Remek! Legalább majd megmutatom ennek a nagyképű majomnak, mit tudok!
-Nem bánjuk! – hallatszott egy hang mellőlem.
Csak most vettem észre igazából hogy a fiú ott áll mellettem. Jobban szemügyre vettem: nálam egy fejjel magasabb, nagydarab, izmos alkat, tüsis hajjal, vágott, sötét tekintetű szemmel. Ami azt illeti, elég jóképű. Ő is méregetni kezdett. Ahogy mosolygott, arra következtettem, én is bejövök neki. Visszamosolyogtam.
-Öltözzetek át! – zendült a koreográfus hangja. – Ja, kislány! Magas sarkút húzzál!
Nem válaszoltam, csak megfordultam, és beléptem az öltözőbe. Átöltöztem, majd éppen abban a pillanatban léptem ki, amikor az a fiú. Megint áttanulmányoztuk egymást. Rajta izompóló volt, és rövidnadrág. Ó, Istenem, milyen szívdöglesztően nézett ki! Azt hiszem, nekem még így nem tetszett pasi, mint ő, ami nagy szó. De nem pirultam el. Van már elég tapasztalatom ilyen téren. Talán túl sok is, és túlságosan ismerem a pasikat. De ez perpillanatban nem számít. Rajtam egy simulós top volt, feszülős nadrággal, és magas sarkú a koreográfus külön kérésére. Megakadt a másikon a tekintetünk. De nem volt időnk tovább méregetni egymást, mert felzendült a zene, ami a Dirty Dancing című filmekből ismert, a Cuba.

-Feltételezem, tudjátok, milyen tánc következik. De aki nem tudja, elárulom : latin-amerikai táncok jönnek. Kezdhetitek! – intett felénk.
Én elindultam az egyik sarokba, a srác a másikba. Felvettük a kiinduló helyzetet, és elkezdtünk dancelni. El sem tudjátok képzelni, milyen jó volt vele táncolni! Mivel ez alapvetően egy simulós tánc, volt alkalmam megérinteni pár testrészét, ha értitek, mire gondolok… A végén ő behajlított, mint a filmekben a tánc végén szokás. Majd enyhén felhúzott, és egymásra mosolyogtunk. Aztán a koreográfus hangja zendült.
-Nehezemre esik elismerni, de tökéletes nyitótánca volt a válogatásnak! Egy tapsot megérdemelnek!
Mi lihegve odamentünk a többiekhez, mivel már kiadták a parancsot, és a lányoknak egy csoportba kellett menniük, a fiúknak úgyszintén. Estefelé végeztünk, és már meghatározták a párokat. Mikor hozzám ért a táncoktató, engem ahhoz a cuki pasihoz sorolt, hála az égnek. Így búcsúzott tőlünk a koreográfus, életem legjobban sikerült tánca után:
-Köszönöm mindenkinek a munkáját, jövő héten találkozunk! – és elhessegette a csapatot.
Láttam, hogy a fiú egy szó nélkül kimegy, és ez egy kicsit bántott. De talán csak én vagyok túlságosan bizakodó.
-Várj egy percet! – kiáltott utánam a tánctanár.
-Igen?
-Hogy lehet, hogy eddig még nem hallottam rólad, hiszen a profi fokot ütöd meg a létrán a táncosok között? Én minden csoportot ismerek az országban.
-Épp ez lehet a gond. Én csak két napja élek Tokyoban, Magyarországról költöztem ide. De ott is táncoltam. Gyakorlatilag 6 éves korom óta. Különféle stílusokban.
-Milyen együttesnél voltál?
-Hát, lássuk csak… Legtöbb ideig a Lippentős csoportnál…
-A Lippentősöknél?
-Igen. Ismeri?
-Hát persze, nemzetközi hírneve van.
-Örülök, hogy még ide is eljutott a hírünk. Akkor én megyek is. Viszlát!
Aztán átöltöztem. Kimentem a bejárati ajtón, és még mielőtt elindulhattam volna, valaki elkapta a csuklómat. Nem ijedtem meg, valahogy sejtettem, ki az. Hátrafordultam, majd szembetaláltam magam azzal a sötét tekintettel…
-Szia! – köszönt rám a srác.
-Hello! – még mindig fogta a kezemet, majd még mielőtt szólhattam volna, ezt mondta:
-Ó, bocsi! – és elengedte. – Én Takaya vagyok. És te?
-Kagome-Lara De szerintem mát tudod a nevem, mivel a koreográfus már említette.
-Így van. De tőled akartam hallani. – nevetett.
Én is visszanevettem rá. Olyan cuki! Asszem, eléggé beleestem. És ahogy nézem, ő is.
-Gyönyörű a mosolyod. – mondta.
-Köszi.
-Nagyon jól táncoltál odabent. Nem hittem volna, hogy lesz valaki is, akivel ilyen felszabadultan tudok táncolni, mint ahogy veled. Örülök, hogy ezután is együtt fogunk dancelni!
-Furcsa, de én is így vagyok vele. Vagyis veled.
-Nincs kedved meginni velem egy frissítőt valahol?
Hát mi lenne ez, ha nem randikérés? Sikerült!
-Semmi akadálya. De csak ha te mondod meg hol, mivel én nem ismerem a várost.
Rám mosolygott, majd elindultunk egymás mellett, még nem kézen fogva.
-Nem ismered?
-Nem, mivel két napja költöztem ebbe az országba.
-Tényleg? És hol éltél eddig?
-Magyarországon. Egy parányi ország Európában.
-Hallottam már róla. Azt mondják, nagyon szépek a magyar nők. Igazuk van.
-Haha! Nem mindegyikük ilyen szép. Ahogy én sem. Van nálam szebb is.
-Ugyan már! Hidd el, nincs!
Döbbenten néztem rá. Ez aztán nem totojázik! De nem is bánom…
-Most mesélj te egy kicsit magadról! – szóltam.
-Rendben. 21 vagyok, itt lakom Tokyoban, itt is születtem. Tavaly még a nővéremmel, apámmal és anyámmal éltem, de most már saját lakásom van.
Húha! Ez célzás akart lenni?
És ez így ment végig, amíg oda nem értünk. Beültünk egy kávézóba, és csak úgy dőlt belőlünk a szó, mint a láva. Sokat nevettem vele. Azt hiszem jobbat nem is találhatnék nála. Nem egy olyan pancser, nyomi kisfiú, hanem egy érett, férfias, izmos, vicces, de minden esetben megfontolt férfi.
Mikor végeztünk, kiléptünk a kávézó elé. De akkor óvatosan magához húzott, és adott egy puszit a számra.
A számra?! Na ne már! De ha jobban belegondolok jobb is így. Nem kell elsietni a dolgokat, nem akarom rögtön az ágyában találni magamat.
Majd megfogta a kezemet, és így mentünk tovább. Útközben elkérte a mobilszámomat. Egyszer csak hirtelen megállt.
-Tulajdonképpen hol is laksz?
-Ne aggódj, nem kerültük el! A várostól nem messze. – spiccre emelkedtem, és most én pusziltam szájon őt.
-Rendben. – vigyorgott.

Aztán félóra múlva – pontosan kilenc volt – megérkeztünk. Felkísért a lépcsőn a bejárati ajtómhoz. Éppen beraktam a kulcsomat a zárba, amikor hirtelen – és nem úgy, mint a kávézónál – magához húzott. Nem finomkodott, de nem is volt durva. Csak hevesen átkarolta a derekamat, és megcsókolt.
Igen!
Jézusom! Eddig senki sem smárolt le úgy, mint ő. Én is a nyaka köré fontam a karjaimat, és közelebb húzódtam. Egyszerűen csak annyit tudnék mondani rá, hogy nagyon jó. Szenvedélyes volt, nem olyan kezdőkre jellemző dolog, mint az a szájra puszi. Hanem olyan tapasztaltaké, mint én meg ő, vagy legalábbis én. Róla még ezt nem tudom. Mármint hogy tapasztalt-e.
Majd elengedett, és mélyen a szemeimbe nézett. Nem bírtam tovább. Most én csókoltam meg. Nem tehetek róla, az ajkaim kívánták az ismétlést. Még mindig ott álltunk egymásba gabalyodva, mikor megszólalt.
-Holnap este nyolckor? Érted jövök.
-Holnap péntek. Oké, nyolckor jó lesz. Hogyan öltözzek? Elegánsan, vagy…
-Nagyon dögösen… - suttogta a fülembe, majd megcsókolta a nyakamat.
-Megbeszéltük. – adtam egy gyors puszit neki – Jó éjt!
-Neked is.
És bementem. Az ajtónak dőltem, és mosolyogva az ajkamba haraptam. Nem akartam még egyszer lesmárolni, mivel már ismerem magam annyira, hogy tudjam, nem bírnám akkor komolyabb folytatás nélkül.

Gyorsan behabzsoltam valamit, lezuhanyoztam, és kimerülten dőltem az ágyamba.