III. fejezet
Az első pillantás

Reggel mikor felkeltem, azonnal Takaya jutott az eszembe. De ugyanakkor valami furcsa érzés is belém nyílalt. A gyomrom görcsbe rándult. Mintha valaki figyelne… Körülnéztem, de nem volt ott senki. Így félretettem ezt az érzést, lementem a fürdőbe, hogy vessek magamra egy pillantást. A hajam égnek állt, mint szokott reggelenként, és olyan volt, mint az oroszlánsörény. Beüzemeltem a hajgöndörítőmet, mivel ma göndör hajat akartam, és gyorsan feltettem egy kávét. Megittam a szokásos, csak természetes anyagokból készült vitaminomat, aminek olyan íze, és szaga is van, mint a krumplinak. Szóval, megcsináltam a hajamat, rendbetettem magam, és felöltöztem. Lazán, mivel vásárolni készültem, valamit vennem kellett az estére. Azaz egy lenge, egybe részes szoknyát vettem fel egy kis topánkával. Majd az elmaradhatatlan kistatyó, és nyomás. Amint kiléptem a házból, megint görcsbe rándultam. Összeszűkült szemekkel néztem megint körül. Majd – nem tudom, miért – de a háztól kicsit jobbra álló fa elé sétáltam. Ágai hosszan az égbe nyúltak, talán több ezer éves is lehetett. Felnéztem az ágaira. Egy ideig elidőzött a tekintetem rajtuk, de észbe kaptam, és már indultam is lefelé a lépcsőn. 

Hú, majdnem észrevett! Éppen hogy megúsztam. Tényleg nagyon hasonlít Kikyora. Csak… Nem is tudom… Valahogy másnak érzem belülről… Nem olyan ridegnek, mint Kikyo… - gondolta a kutyafülű, és a távolodó lányra nézett, majd észrevétlenül utána ugrált.

Találtam egy pláza féleséget, és bementem, majd a ruhák Kánaánjában találtam magam. Ilyet aztán nem látsz Magyarországon! Végigjártam az összes emeletet, majd vagy tíz zacskóval a kezemmel vánszorogtam ki. Nem voltak nehezek, nem is akadályoztak a mozgásban. De mégis nekimentem valakinek. És mikor felpillantottam, nem akartam elhinni, amit láttam. Takaya volt az! Megint elmosolyodtam, ahogy ő is.
-Hát te? – kérdezte.
-Éppen most vásároltam.
-Azt látom. – és átvette tőlem a zacskók felét.
-Nem muszáj, elbírom.
-Tudom, de ha nálad lenne az összes, nem tudnám megtenni azt, amit most fogok.
Majd megcsókolt. Elég hosszan, ami azt illeti. Mikor elváltunk, megint meg akart, de én a szájára tettem a mutatóujjamat, és ezt mondtam:
-Hé, Casanova! Tartogasd ezt estére. Nem lehet minden jó falatot azonnal befalni!
-Pedig jó lenne. – vigyorgott. – Akkor dupláznék belőle. Egyébként pont most akartalak felhívni.
-Hát, már nem kell. – nevettem. – Hazakísérsz, vagy valahová máshová készültél?
-Ami azt illeti, én csak egy új filmet akartam beszerezni, de várhat még.
-Rendben.
Ezután belekukkantott az egyik szatyorba.
-Hűha! – füttyentett. – Csak nem ezt akarod felhúzni?
Odahajoltam, majd belenéztem. Ott egy bikini lapult.
-Te! Ne leskelődj, akkor nem lesz meglepetés!
-De…
-Semmi de! Próbáld meg türtőztetni magadat! – pusziltam meg.
-Oké, megteszem, ami tőlem telik. De csak ha eljössz velem egy kései ebédre!
-Nincs más választásom? – nevettem.
-Nézzük csak… Nincs!
-Akkor jó. Én is ebben reménykedtem.
Miután végeztünk, hazakísért. Egész úton bennem volt az az előérzet, csak most hogy vele voltam, enyhült. Felértünk, és amint betettem a kulcsom a zárba, megint elrántott és lesmárolt. Ugyanúgy, mint akkor. Leejtettük a zacskókat, és átadtam magam neki. Mikor már vagy ötször megismételte, lihegve suttogtam a fülébe.
-Így soha sem fogunk bejutni…
-Oké, elengedlek, de csak addig, amíg be nem értünk, mert előlem nem menekülsz! – megharapta a fülemet.
-Jó, jó! – vihogtam.
Mikor végre bementünk, azt úgy tettük, hogy végig mögöttem botorkált a derekamat karolgatva. És akkor azt mondtam neki, hogy nézzen körül. De ő megakadt a nappaliban. Odaérve azt láttam, hogy a falon lévő képeket bámulta. A kanapé felett egy nagyobb foglalt helyet, amin a családom volt látható velem együtt. A vele szemben lévő falon, a két fotel felett pedig az, amin az összes barátom rajta van, megint csak én is. Odamentem mellé, megfogtam a kezét, ő pedig belém mélyesztette a tekintetét.
-Ők a családod? – bökött a legnagyobb képre.
-Igen. – feleltem kicsit szorongva.
-Nem hiányoznak?
-Most még nem annyira, de ha itt nem lesz mellettem senki, rám tör a honvágy, és akkor még megbánnám, hogy ideköltöztem… - nem tehetek róla, könnyek gyűltek a szememben.
-Ne félj, én itt leszek veled!
Könnyezve felemeltem a fejem, és mélyen a szemébe néztem. Most már látom, hogy ez a kapcsolat hosszú lesz…
-Köszönöm! – csordultak le végül az összegyűlt könnyeim.
-Ne sírj! – törölte le őket finoman.
-Nem sírok! – mosolyogtam. – De nem csak rossz dolgok történtek velem! Hanem jók is! Rengeteg izgalmas dolgot éltünk át a haverokkal, de ezt csak úgy láthatod, ha körülnézel mindenhol a házban, amíg én csinálok egy kávét. – majd bementem a konyhába.
Éppen feltettem a kávét, amikor csipogó hangot hallottam. Takaya szólt is, hogy valami csörög. Tudtam, hogy a laptopom jelez, vagyis valaki írt nekem msn-en (mivel mikor hazaérek, mindig azonnal csatlakozom).
-Megyek! – kiáltottam.
Felszaladtam a szobámba, és felnyitottam. Zsófi volt az. Pár perc múlva Takaya is bejött, és mivel épp webkamoztam, meglátta őt. Zsófi ugyebár nem tud japánul, így én tolmácsoltam nekik.
-Úristen, ki ez a jóképű pasi?! – tátogott.
Takaya lehajolt, nem látta, hogy éppen valakivel beszélek, és megcsókolt. Gyorsan a kamera elejére tapasztottam a kezemet.
-Ezt miért kaptam? – kérdeztem tőle.
-Hogy lássa a barátnőd, milyen jóképű pasid van, és hogy milyen jó dolgod van itt.
-Azt hittem, nem láttad! Te! Kitervelted az egészet!
-Igen! – vigyorgott.
De visszafordultam a képernyőhöz, mivel türelmetlen csilingeléseket hallottam.
-Ki ez?
A mögöttem álló pasira mutattam, és Zsófira, majd mondtam:
-Zsófi, ő Takaya, Takaya, ő Zsófi.
Köszöntek egymásnak, majd látva a barátom arckifejezését, ezt mondtam a barátnőmnek:
-Bocs, de most mennem kell, ha érted, mire gondolok… - kacsintottam rá.
-Persze. De este legyél fenn!
-Nem fog menni. Randim lesz. Majd holnap!
-Oké. Pusz, szija!
Kijelentkeztem, lecsuktam, felálltam, és hátrafordultam. Átölelt.
-Kész már a kávé?
-Biztos. Gyere, menjünk le!
Miközben iszogattuk, megmutattam neki a fotóalbumot. Rongyosra beszéltem a számat. Becsuktam az albumot, és így szólt:
-Látom, nagyon jó dolgok történtek veled.
-Aha. Szerencsés vagyok, hogy ilyen jó barátaim vannak, mellettük aztán lehetetlenség komoly maradni és unatkozni!
-Én meg azért vagyok szerencsés, mert ilyen csodálatos barátnőm van.

-Köszi.
-De most megyek. Már öt óra van. A nők a hasonló alkalmakkor mindig órákig készülődnek. Akkor nyolcra jövök.
Kikísértem, és az ajtóba megcsókolt, majd elment. Megint körülnéztem. Asszem kezdek paranormálisan viselkedni.

Van barátja. A fenébe! De várjunk csak! Ez engem nem érdekel! Én Kikyot szeretem! Mi van velem?! Csak nem… Nem, az nem lehet! Nem szerethettem belé!!!

Bekaptam valamit, és befeküdtem a fürdőkádba. Bekapcsoltam az iPod-omat, és átadtam magam a zenének. Kb. másfél óra múlva kijöttem. Nem kellett válogatnom a ruháim között, már tudtam, mit veszek fel. Fekete, csőszárú nadrág, szintén fekete spagetti pántos felső, rajta ezüstszínű flitterekkel kirakott csillagok, és egy fekete kabát, ami hosszú ujjú, és éppen a mellem alá ér. A nyakamba egy ezüst nyakláncot raktam, amit még a szüleimtől kaptam, a karkötővel együtt. A fülembe pedig csak simán egy ezüst karikát. A lábamra fekete tűsarkú szandált húztam. De nem olyan százas-szög cipő, hanem éppen elfogadható méretű a sarka. A szememet jól kiemeltem szintén a legsötétebb színnel, a számon egy kis rózsaszín balzsam, rajta natúr szájfénnyel. A hajamat kivasaltam, majd a fülem mögé tűrtem, és odacsatoltam. Úgy jobban áll nekem. A körmöm csillogó ezüst lakkal volt kikenve. Mindehhez remekül passzolt a kis ezüstflitterekkel kirakott tatyóm, amibe a telefonomat, sminket, kistükröt raktam, és egy csomag rágót. Hogy ne igyak annyi alkoholt, mivel mentolos ízre az alkohol rettenetes. A táskámat pakoltam, amikor csengettek. Tudtam, hogy Takaya az. Kinyitottam, majd megakadt rajta a szemem. Nem volt kiöltözve. Épp ellenkezőleg. Egyszerű volt: egy feszülős farmer, izommutogató póló, és az elmaradhatatlan tüsis haj. De ő is kikerekedett szemekkel bámult ám! Ahogy méregetett, azt hiszem teljesítettem azt a kérését, hogy öltözzek dögösen. Végül kinyögött egy pár szót.
-Nagyon jól nézel ki. – pislogott párat, és végre magához tért.
Odahúzott, és megcsókolt. Még így voltunk egy ideig, mikor megszólaltam:
-Tudnál várni egy percet? Még nem pakoltam bele a táskámba.
-Persze. Megvárlak.
Beslattyogtam, és kijöttem. Megfogta a kezem, elindultunk.
-Hová is megyünk tulajdonképpen? – kérdeztem útközben.
-Az meglepetés!
-Várj, kitalálom! Bulizni megyünk, ott lesznek a barátaid is, és azért viszel magaddal, hogy „megmutasd a haveroknak, hogy milyen dögös barátnőd van”? Eltaláltam?
Megtorpant, és döbbenten rám nézett. Elnevettem magam.

-Úgy látszik, ez már nem lesz meglepetés!
-Nem csak szép, tehetséges, de okos is! Kedvemre való! – mondta.
-Hát… Nem véletlenül vagyok animátor…
-Mi? Te animátor vagy?
-Igen. Nem mondtam még?
-És a tánc?
-Az másodállás.
-Értem. Megérkeztünk. Itt beszéltük meg a találkozót. Ott is vannak! – értünk egy szökőkúthoz, aminek a másik fele felől hangos beszélgetés és nevetés hallatszott.
-Várj! – mondtam neki, mikor el akart indulni. – Hogy nézek ki? Csak mert nem akarok rossz benyomást kelteni. Nem túl kihívó ez a ruha? Vagy a smink?
-Nem, ne félj! Nem bunkók!
-Akkor megmutathatom nekik a vad énemet is.
-Persze.
Akaratlanul is észrevettem, hogy így, még magas sarkúba is nagyobb nálam. Amint észrevettek minket, ilyeneket kiabálgattak:
-Hé, Takaya! Mutasd, ki az új szerzeményed! – mire én rákérdeztem magasra húzott szemöldökkel:
-Szerzemény?
-Ööö… Tudod, elég sok barátnőm volt… De te mindegyiknél jobb vagy!
Erre nem mondtam semmit. Úgyis kiderül majd, ha hazudik.
A barátai elé értünk és ő máris rázendített.
-Srácok, ő itt Kagome-Lara. Ők pedig Takasu, Momo, Tommy. A lányok pedig Sora, Maya, Amara.
-Hello! – köszöntem.
De csak bámultak. Nem szóltak egy árva szót se. Ha ők nem, akkor én!
-Hé! Ha meg se szólaltok, még azt hiszem, hogy nem kedveltek! – mire Momo felébredt.
-Hűha, Takaya! Ő eddig a legdögösebb!
-És nem csak dögös, hanem profi táncos is.

-Ugyan már, ne reklámozz! Majd úgyis meglátják!
-Kagome-Lara, hol vetted a felsődet? – esett nekem Amara, és egy kicsit meghuzigálta a topomat.

-A Hortenben. Tetszik?
-Naná! Szívdöglesztő!
-Ilyen stílussal nem csodálom, ha Takaya beléd zúgott! Én is szívesen állnék a korbácsod elé! – kacsintott rám Takasu.
-Nem bírnád az ütéseket! Különben is, még kezdő vagy hozzám képest! – szóltam be neki, mire megsemmisült képet vágott.
-Hú, még egy csaj se mondott ilyet Takasunak! – mondta Tommy.
-Tényleg? Akkor bocs, ha belegyalogoltam a lelkedbe!
-Ugyan Baby, majd a parketten megmutatod, mennyire vagy profi!
-Csak ki ne essenek majd a szemeid!
-Bírlak, csajszi! – bökött oldalba Maya, akin csak mellesleg megjegyzem volt három piercing.
-Már most látom, hogy jóba leszünk! Együtt járunk majd pasizni! – így Sora.
Ekkor megcsörrent a mobilom. A Sony Ericson kijelzőn Bálint neve villogott.
-Bálint ugye egy fiúnév?
-Igen. Bocs, de fel kell vennem! Mondjad! – szóltam bele.
-Szija! Mi újság? Beszélni akartam veled, de nem vagy msn-en.
-Bocs, de most nem vagyok otthon.
-Mit csinál? Nem is japánul beszél! – hallottam Amara hangját.
-Ő nem itt született, most költözött ide. – Takaya.
-Bálint, nem érek rá.
-Miért?
-Randin vagyok.
-Jaj, bocsi! Akkor szija, majd beszélünk!
-Szia!
Hát ennek aztán sok értelme volt!
-Még a végén féltékeny leszek! – mondta a barátom, mikor visszamentem.
-De nincs okod rá! Hogy is lehetnék együtt egy olyan pasival, akitől több millió kilométer választ el? Még a feltételezés is sért!
-Igazad van! Bocsi! – ölelt meg, és puszilgatott.
-Csak egy feltétellel! Ha ma este velem táncolsz először!
-Ez csak természetes! – és szájon pusziltuk egymást.
-Na, elég az enyelgésből, menjünk! – indított el minket Maya.
Útközben mindent megtudtak rólam. Odaérve elragadott magával a zene, szóval már jelentkeznek a buli hangulat első jelei. Leültünk egy boxba, iszogattunk egy kicsit, nevetgéltünk, mikor Maya megszólalt:
-Mikor megyünk már táncolni?
-Felőlem mehetünk. – mondtam, majd a barátomra néztem, sokat sejtően mosolyogtam.
-Hölgyem, szabad egy táncra? – parodizált.
-Örömmel. – szóltam.
És bevetettük magunkat. Én úgy tekertem, mint még életemben soha! Hamarosan a többiek is csatlakoztak, miután sikerült becsukni az ámulattól kinyitódott szájukat. Aztán egy szám erejéig két külön részre oszlott a parkett. Fiúkra és lányokra. A csajok rákezdtek egy koreográfiára. Én a másodperc töredékéig megtorpantam, majd beugrott, hogy ez a Step up című filmből egy koreo. Szóltam a lányoknak, és utat törtünk magunknak, így a legelső sorban nyomtuk tovább. Ezt látva a fiúk is előre jöttek. És ez így ment egész este…
Akkor tértem magamhoz a kómából, mikor már az ajtóm előtt csókolgatott. És akkor minden beugrott. Holnap programom lesz velük. Elmegyünk „bandázni” a városba. Na meg az egész este. Nem voltam berúgva, meg semmi ilyesmi. Ez is csak azt bizonyítja, hogy alkohol nélkül is érezheted jól magad. Habár azt hiszem, két sört azért megittam. De nem többet! Ahogy más sem.
-Várj! – szóltam, majd kinyitottam az ajtót.
De ahogy visszafordultam, nem volt erőszakos, meg semmi, mert én is akartam, megint egymáshoz tapadtunk. Eszeveszetten betántorogtunk, még mindig egymást falva. De mikor ledöntött a hálószobámban lévő franciaágyra, megszólalt bennem a vészharang, akármekkora volt is a vágyam.
-Ne! – toltam el magamtól óvatosan.
-Mi a baj? Ha nem akarod, akkor nem erőltetem…
-Nem, nem erről van szó! – fogtam az arcát a két kezem közé. – Csak nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de én ezt a kapcsolatot különlegesnek érzem. És nem akarom azzal elrontani, hogy… érted. Szóval nem akarom elsietni a dolgokat. Mert nekem minden kapcsolatom azért ment tönkre, mert rohamléptekkel haladtunk. És ezt nálad nem akarom. Érted?
-Persze. – puszilt meg, de azért láttam az arcán az elkeseredettséget.
-Ne haragudj! – bújtam hozzá. – Nem szeretnélek megbántani!
-Ugyan már, hiszen igazad van!
-Sajnálom!
-Ne sajnáld! Akkor én megyek is…
-Ne, ne menj! – fogtam meg a karját, mivel fel akart állni. – Kérlek, maradj itt velem! – és megcsókoltam.
-Rendben.
Mögém mászott, és hátulról átölelt. Így aludtunk. Illetve aludtunk volna, ha én bírtam volna. Mivel ő már húzta a lóbőrt az egyenletes szuszogásából következtetve. Én csak bámultam kifelé az ablakomon. Telihold volt, megvilágította az egész szobát. A tekintetem arra az óriási fára esett. Istenem! Mitől vagyok én ennyire bezsongva, ha arra a fára nézek?
 
Úgy látszik, komoly a kapcsolatuk… De várjunk csak! Hiszen nem feküdtek le egymással! – gondolta az ezüsthajú, és megigézve bámulta a lányt, aki szintén a fára meresztette tekintetét, míg el nem aludt…