20. fejezet

Visszatérés

A vihar felfrissülést hozott a meleg, fülledt éjszakában. A fák levelein apró gyémántokként csillogtak az esőcseppek a sápadt holdfényben. A kis tisztás csendjét hangos csobogás törte meg, ahogyan Katayama egy onsen vizében állva igyekezett lemosni magáról a vért és a felelősséget.

-„Chikushou…” –gondolta dühösen, miközben izmos felsőtestére csapkodta a vizet. –„Hogyan jövök ki ebből jól? Sesshoumaru ellenem fog fordulni! Megöltem azt a nőt, akit minden bizonnyal kedvel…”

Miután már nem érzete magán a vérszagot, gyorsan magára kapkodta a ruháit, majd a felcsatolta súlyos vértjét. Magához vette katanáját, és felvette a szellemgömb alakját. Visszarepült a kastélyba, és az Aozorával való találkozást kereste. Valakivel meg kell beszélnie, hogy mi is történt az éjjel. Végigment a palota folyosóin, ahol az ücsörgő katonák egytől-egyig fejet hajtottak neki. Úgy tett, mintha csak egy szimpla ellenőrzésre menne… Besietett a saját szobájába, s egy gyors rejtjeles levelet fogalmazott meg. Miután elkészült, ismét kisétált a folyosókra. Aozora lakosztálya elé érve felrázta álmából a nő szolgálólányát, és a kezébe nyomta a levelet, mondván, hogy sürgősen az úrnőjéhez kell, hogy kerüljön. A cseléd ijedten teljesítette a parancsot.

Aozora dühösen tekintett Mizukira, a szolgálójára, aki a kezébe nyomta Katayama levelét. Egy szó sem hangzott el közöttük, a nő egy intéssel kitessékelte a lányt a szobájából. Kitörölte az álmot a szemeiből, majd unottan széthajtotta a fehér papírost, és olvasni kezdte a kacskaringós kanjikat.

„Én vagyok. Fontos híreim vannak számodra. Amint elolvastad a levelet, semmisítsd meg! Ma éjjel a vándorsólyom lecsapott a galambra, ám nagyon tart a saskeselyű haragjától. Azonnal találkoznunk kell! A vándorsólyom a cha no yo házban fényesíti tollait.”

Aozora rögtön megértette az üzenet lényegét, és összegyűrte a papírost hófehér tenyerében, majd szellemi képességeinek köszönhetően lángra gyújtotta azt. Az előbbi üzenet pillanatok semmivé lett. Magára vett egy sötétbarna kimonót, és a kert felé vette az irányt.

Katayama nekitámaszkodott a cha no yo ház korlátjának, és idegesen szemlélte a tó holdfényben csillogó vizét. Lényegében megkönnyebbült, hogy megszabadult Hatsuyotól, ám mégis hiányzott neki a lány. De legalább több gondot nem okoz. Viszont Sesshoumaru talán hiányolni fogja. Igen, kétségtelen, hogy Sesshoumaru kedveli Hatsuyot, akárcsak ő maga. Különben már rég végzett volna vele. De nem így tett. Inkább személyes rabszolgájává tette Hatsuyot, hogy bosszút álljon rajta, de nem ölte meg. Mert kedveli. Ez nyilvánvaló. Ehelyett, -ő- a legjobb barátja Sesshoumarunak, végzett Hatsuyoval. Nem volt szándékos. Igaz, így könnyebb neki, de akkor sem kellett volna ilyen messzire merészkednie. Ellentétes érzések kavarogtak lelkében. Egyrészt örült Hatsuyo halálának, mert legalább nem lehet senkié sem a lány, másrészt bánta is. Így töprengett, mikor megérkezett Aozora, és félbeszakította gondolatmenetét.

-Katayama, mi történt? –kérdezte halkan a nő.

-Megöltem…

-Mégis, kit? –kérdezte döbbenten Aozora.

-Hatsuyot. –felelte Katayama. –Akit Sesshoumaru kedvel…

-Ez jó hír. –mosolygott a yasha.

-Ne légy benne biztos… -sóhajtott gondterhelten a tábornok. –És, ha Sesshoumaru keresni kezdi? Akkor mit teszünk?

-Miért keresné? –mosolygott Aozora, örült, hogy megszabadult végre riválisától. –Mostanában kerülik egymást, hiszen, mihelyt az a korcs takarítani jönne Sesshoumaru lakosztályába, Sesshoumaru elhagyja a szobát.

-Ez igaz. –mondta hideg hangon Katayama. –Ám, mi lesz, hogy ha keresni kezdi?

-Pár napig titokban tudjuk tartani a dolgot, ne? –mosolygott továbbra is Aozora. –Addig kitalálunk valami ésszerű magyarázatot…

-Ez igaz… -bólintott Katayama. –Reméljük a legjobbakat…

Verőfényes napsütésre ébredt a középkori Japán, ám az éjjeli eső nyomai még látszottak. A fák levelein csillogtak az esőcseppek. A ragyogó vizű patak partján két zen-buddhista szerzetes sétált, nyugodt léptekkel. Éppen a hegyi kolostorba tartottak. Az egyik tizenéves, míg a másik huszonéves fiatalember volt. Mindketten csendben élvezték a reggeli napsütést, és a madarak vidám csicsergését. Hirtelen a fiatalabbik megtörte a csendet:

-Miru, Gonshiro obou-san! (Nézd Gonshiro szerzetes!) Valaki fekszik a patak partján!

-Látom, Akihiro! Nézzük meg, mi van vele! –felelte az idősebb fiú, majd mindketten szaladni kezdtek a földön fekvő idegen felé.

Gonshiro letérdelt, hogy megvizsgálja, van e még élet a sebesültben, mert nyílván valóan az volt. Erről tanúskodott a körülötte lévő hatalmas vértócsa. Gonshiro óvatosan megfordította az idegent, hogy láthassa az arcát.

-Egy nő… -jegyezte meg tömören.

-Méghozzá nem ember… -mondta halkan Akihiro, most már ő is a lány mellett térdelt.

-Hm… Valóban… -vakargatta állát Gonshiro. –Szerintem egy hanyou, érzem a yjakiját.

-Mit tegyünk? –kérdezte Akihiro. –Még nem halt meg, de súlyos sebeket szerzett. Hagyjuk itt, mert nem ember?

Gonshiro elgondolkodva vizslatta az eszméletlen nőt, majd döntött.

-Vigyük el a templomba! Már nincs messze innen! Meg kell gyógyítani!

-Gonshiro-sama…- suttogta a fiatalabb, aki még csak tanuló volt. –Ez veszélyes is lehet…

-Wakarimashita…(értettem) –csattant fel az idősebb. –Mégsem hagyhatjuk itt meghalni! El kell látni a sebeit!

-Honto desu… (igaz) –bólintott Akihiro. –Ha itt hagyjuk, meghal…

A nyugati kastély is verőfényben ébredt, hála az égbolton ragyogó fényes égitestnek. Sesshoumaru üres tekintettel nézett le az alant elterülő csodálatos kertre. Már felöltötte súlyos páncélzatát, és kész volt arra, hogy elhagyja a szobát. Nem akart egy bizonyos személlyel találkozni. Egész éjjel rajta gondolkozott. Vajon miért kereste fel őt? Főleg, miután a szemébe mondta, hogy gyűlöli… Érdekes… Miután erőszakoskodott vele, még ezek után felkeresi… Nem tud kiigazodni rajta, és talán pont ez az, amiért egyfolytában rá gondol. A többi nő olyan egyszerű! Imádják, és fejet hajtanak előtte, mint valami Kami előtt. De ő nem… Ő szembe mer szállni vele, és kiszámíthatatlanul viselkedik.  A szóbeszédek szerint csak egy merénylő, mint egykor bátyja volt, ám lehet, hogy mégsem az? Erre Sesshoumaru felmordult. Már miért ne lenne az? Különben miért öltözött álruhába, és dolgozott a földeken? Miért egyezett bele az éjjeli találkozókba? Ha nem egy Setsuna-himéről lenne szó, még talán hinne is neki. Már maga sem tudja, mit gondoljon. Katayama figyelmeztette a veszélyre, s ő mégis egyre több estét töltött vele, amíg meg nem hallotta, hogy Katayamának tett ajánlatot. Már az első pillanattól kezdve meg akarta ölni, de mégsem tette… Miért? Ezt nem érti… Mindenesetre, ha nem akar vele találkozni, jobb, ha minél előbb elhagyja a szobát. Így is tett. Sesshoumaru elment a gazdasági vezetőjéhez, és inkább a papírok ellenőrzésébe temetkezett. Meg akart feledkezni a magánéletéről, és róla…

Eltelt pár nap, és nem történt semmi. Sesshoumaru mindig korán reggel elhagyta a lakosztályát, nehogy véletlenül találkozzon Hatsuyoval. Bár, az igazat megvallva szívesen látta volna újból a lányt, de elhessegette a gondolatot. Inkább kerülte a nőket, még Aozorát is, aki eközben Katayamával ideiglenesen megszervezték, hogy senki se keresse a lányt. Nem volt nehéz dolguk, mert Hatsuyo két szövetségese jelenleg adószedő körúton tartózkodott, így még maradt pár napjuk, mielőtt a két tábornok keresni kezdené. A szolgáknak és Yokonak azt mondták, hogy Hatsuyonak dolga akadt a kastélyon kívül, de nemsokára hazatér. A szolgákat egyébként halállal fenyegették, ha erről valakinek szólnának, főleg nem Sesshoumarunak. A kutyaszellem lakosztályát Mizuki takarította ki minden nap, és több füstölőt is meggyújtott, hogy Sesshoumaru ne érezze meg a szagát.

Hatsuyo magához tért végre, és egy idegen helyen találta magát. Egy futonon feküdt, állig betakarva. Félig felült és idegesen futatta végig a szemeit a helyiségen. Egy teljesen átlagos szobában volt, melyet tatami borított, és három falát papír shouji alkotta. Mindenütt félhomály honolt. Valószínűleg hamarosan pirkadni fog. A termet körbejárta a füstölők illata. Hirtelen erős szúrást érzett az oldalában. Odakapta a kezét, és ekkor vette észre, hogy felsőteste teljesen át van kötve. Hirtelen eszébe jutott minden. Emberré változott, futott az erdőben, villámlott, eleredt az eső, Katayama, a szakadék, a zuhanás… De, hol van most? És, hogy került ide? Ezek a kérdések cikáztak az agyában, mikor elhúzódott az egyik shouji, és két lilaruhás, fiatal szerzetes lépett be. Hatsuyo gyorsan a válláig húzta a takarót, és kérdően nézett a két férfira.

-Hát felébredtél… -jegyezte meg kedvesen az idősebb. –Az én nevem Gonshiro, és jelenleg én vagyok ennek a templomnak a vezetője. A nagymester kiment három hónapra a hegyekbe meditálni.

-Az én nevem Akihiro, -mutatkozott be szerényen a fiatalabbik. –Mi találtunk meg a patak partján. Nem esetleg éhes? Hozzak egy teát?

-Arigatou gozaimashita… -bólintott Hatsuyo. –Valóban éhes vagyok, és egy tea is jól esne…

-Máris hozom. –mondta Akihiro, és elhagyta a helyiséget.

-Mi a neved? –kérdezte barátságosan Gonshiro, miközben leült a sarkaira a futon mellé.

-A nevem Hatsuyo, és a Nyugati kastélyban élek.

-Wakarimashita… -bólintott a szerzetes. –De, hogy kerültél sebesülten a patak partjára?

-Harcoltam egy katonával, és sebet kaptam. –felelte a lány. –Hálás vagyok nektek, hogy elláttátok a sérülésemet, már biztosan nem élnék…

-A sebet kitisztítottam gyógyfüvek nedveivel, a vérzés elállt, de… valamit nem értek…

-Mégis, mit nem értesz, Gonshiro-sama?

-Már rég el kellett volna tűnnie a sebnek, mivel nem vagy teljesen ember… ám, nem tűnt el, csak elállt a vérzés…

-Mire gondolsz, Gonshiro-sama? –csodálkozott Hatsuyo.

-Mondd, Hatsuyo, érzel fájdalmat?

-Egy kicsit szúr…

-Az nagy baj! –sóhajtott a szerzetes. –Valószínűleg, méreg…

-Méreg? –Hatsuyo elkerekedett szemekkel nézte az előtte ülő fiatalemberre. –Nem lehet meggyógyítani?

-Mi már mindent megtettünk… -válaszolt gondterhelten Gonshiro. –A többi rajtad múlik…

-Rajtam?

-Hai. –helyeselt a férfi. –Mivel félszellem vagy, a tested képes rá, hogy elbánjon a méreggel, azonban, ha ez nem sikerül…

-Meghalok… -szakította félbe a szerzetest Hatsuyo.

Ebben a pillanatban elhúzódott a shouji, és Akihiro lépett be, kezében egy étellel és teával teli tálcával. Mosolyogva odasétált Hatsuyohoz, aki óvatosan az ölébe tette a tálcát.

-Arigatou gozaimashita! –biccentett a lány. –Mindenért hálás vagyok.

-Semmiség… -mondta szelíden Akihiro. –De még pihenned kellene pár napot, nálunk maradhatsz, szívesen látunk.

-Azt nem lehet… -Hatsuyo szomorúan lesütötte a szemeit. Yokora gondolt, aki miatta került ilyen helyzetbe. –Még ma vissza kell térnem a kastélyba…

Sesshoumaru mint mindig, most is csak felszínesen aludt, és már jóval napfelkelte előtt az erkélyén álldogált. Élvezte a hajnal csendjét, melyet a kert felől jövő vízcsobogás, és Jaken hortyogása tört meg. Őt ez cseppet sem zavarta, hisz az esze teljesen máshol járt. Gondolkodott. Természetesen egy valakin. Már három napja nem látta, ezért úgy döntött, hogy ma reggel várja őt, hogy egy pillanatra láthassa. Félre a fene nagy büszkeséggel! Az már csak nem baj, ha egy pillantást vet rá? Közben a fényes nap lassan felkúszott a horizonton, a tájat narancssárga színnel ragyogta be. A városban elkongatták a sárkány órájának kezdetét. (A sárkány órája reggel 7-től 9-ig tartott.) A nap színe narancssárgáról lassan aranyra váltott.

-„Nemsokára itt lesz” –gondolta magában, és szíve hevesebben kezdett verni. Hirtelen megérezte, hogy valaki lassan közelít a shouji felé. A szaga alapján nem az volt, akire várt. A tolóajtó finoman elhúzódott, Sesshoumaru odapillantott, de amint meglátta a most érkezőt, szemei szikráztak a dühtől.

-Te meg mi a fenét keresel itt? –morgott rá a megszeppent Mizukira.

-Én… -hebegte a lány. –Én…

-Azt kérdeztem, mit keresel itt, onna? – a kutyaszellem most már kezdett kijönni a béketűréséből. –Felelj!

-Takarítani jöttem… -Mizuki majdnem sírva fakadt, tudta, hogy az életével játszik.

-Nani? (Tessék?) –sziszegte a férfi. –Hol van a másik?

-Én nem tudom…

-Azonnal szólj az úrnődnek, mert ha én szólok, abban nem lesz köszönet!

-Máris megyek, nagyúr! –a lány sietve elhagyta a szobát.

Sesshoumarunak dühe ellenére rossz előérzete támadt. Nem tudta mire vélni a dolgot. Mivel megzsarolta Hatsuyot, ezért képtelennek tartotta rá, hogy megszegje a parancsait. Nem telt bele sok idő, és megjelent Aozora, Mizuki és Katayama.

-Sesshoumaru, mi történt? –kérdezte higgadtságot színlelve Aozora, ám a nagyúr érezte, hogy mindhárman felettébb idegesek.

-Hol van a szolgám?! –ripakodott rájuk mérgesen a kutyaszellem.

-Őööö… -Aozora nagyot nyelt. Katayamát hirtelen kiverte a veríték.

-Mit keresett a szobámban ez a kis féreg? –Sesshoumaru dühösen morgott, és elkapta Mizuki nyakát, majd a magasba emelte. –Te Aozora szolgája vagy…

-Sesshoumaru engedd el… -könyörgött Aozora. –Onegai… (kérlek) Mindent megmagyarázok…

-Remélem is… -felelte a nagyúr, majd Mizukit behajította az egyik sarokba, akinek teste rázkódott a sírástól. Jaken a nagyszellem mögött állt, és kíváncsian figyelte az eseményeket.

-Tehát… Hol van ő? –kérdezte ismét Sesshoumaru, miközben szúrós szemekkel nézett Aozorára és Katayamára. Mikor meglátta Aozora szolgálóját belépni, már akkor tudta, hogy Aozora valamit tett Hatsuyoval. Ám, ezek szerint Katayama is benne van a dologban.

-Sesshoumaru… -szólalt meg rekedten Katayama. –Hatsuyo nem tartózkodik a kastélyban…

-Nani?! – hörögte Sesshoumaru. –Mit tettél vele, te átkozott?! –baljóslatúan megropogtatta az ujjait.

-Itt vagyok uram! –szólalt meg egy ismerős hang a hátuk mögött. Katayamát és Aozorát kirázta a hideg. Sesshoumaru szemei elkerekedtek a csodálkozástól. –Bocsáss meg uram, gyengélkedtem…

Folyt. Köv.